FOLYTATÁS!

Sziasztok Kedves Olvasók!

   Sok-sok elmélkedés után végre eldöntöttem, hogy nekiállok megírni a My Mysterious Bulletproof folytatását. Sajnos a BTS-hez már nem tudok visszanyúlni, így egy másik banda lesz a középpontban, de egyelőre nem akarok elárulni semmit. Ma este hozom a prológust, addig is itt van a linkje az oldalnak:
http://mmbtrespass.blogspot.hu/

   Sok mindent nem szeretnék elárulni a fanfictionről. Legyen annyi elég, hogy MinHa, Lyn unokája lesz a főszereplő, aki szintén baljós ügyekbe keveredik, csakúgy mint mamája, de ezúttal MinHa ezt a jó tett érdekében fogja cselekedni.

Old-new

Sziasztok!

Látom még mindig sokan keresitek ezt az oldalt, és gyarapodik a látogatók száma, ami lassan el is éri a 80 ezret. Ez elképesztő teljesítmény, nagyon szépen köszönöm mindenkinek továbbra is :)

  Sajnos nagyon sokáig nem tudtam írni, nemrég bátorkodtam újra folytatni egy fanfictionöm, viszont az olvasói köröm csak nagyon kis töredéke maradt meg abban a csoportban, ahova mindig is megosztottam fanfictionjeimet. Lehet abban is van a hiba, hogy régen írtam, meg az sem előny, hogy a Topp Doggal, egy underrated bandával. Ezért is szeretném itt megosztani és kicsit promózni magamat, mert a visszajelzések a legfontosabbak egy író számára és így sajnos hiába van kedvem és erőm írni, nem látom értelmét. Nagyon remélem, hogy ezzel a poszttal ha csak pár olvasóval is, de gyarapítom a számukat. 

   A fanfictionről: lényegében egy szerelmi horror, ahol a fiatalok kimennek egy hétvégi házba az erdőbe. Pia, drogok, aztán megtörténik a baj. Egyre többen tűnnek el és a két főszereplő ezekre az eltűnésekre keres okot. Többet nem árulnék el róla :)

   Itt a link: http://thebloodyplayground.blogspot.hu

(Ja és persze nem felejtettem el a Bulletproof folytatást sem. Az alap még mindig megvan a fejemben, ha minden igaz és be tudom fejezni a Bloody Playgroundot, akkor nagyon szivesen nekiállnék megírni a folytatást. Tudom, régen ígértem meg, de akkor is odaírtam, hogy YG-san bejelentem. Azt hiszem ez a dolog teljesült is. Lassan 2 éve, hogy megígértem.) 

Coming Soon....

Olyan YG-en ki is jelenthetem azt hiszem, hogy a MY MYSTERIOUS BULLETPROOF-nak lesz folytatása! 
Nem hagyományos módon oldottam meg a folytatás lehetőségét, nagyban lesznek visszautalások az eredeti alapsztorira, azonban főszerepben Minha, Lyn unokája lesz, és mint az új férfi főszereplő... Nem akarom lelőni a lényeget, de az tény, hogy a BTS-el már nem tudnám folytatni a ficit, így egy másik csapat kerül előtérbe, ami remélem nem gond, de talán így ti is, kedves olvasóim, jobban megismerkedhettek vele. 
A YG-s coming soon-nal remélem mindenki tisztában van, hogy mit jelent... A jelenlegi ficim miatt ez egyelőre csak egy ötlet marad, de a teljes tartalmát már leírtam magamnak, így nem lesz elfelejtve! Amint befejezem a másikat, rögtön fejest ugrok ennek. 

Na mi a véleményetek? :) 

Új Fanfiction

NEM NAGYON SZOKTAM ILYEN BEJELENTÉSEKET TENNI, DE MIVEL SOKAN KEDVELTÉTEK EZT A FICIT, ÉS TUDOM, HOGY SZERETITEK A BTS-T, EZÉRT GONDOLTAM KITESZEM IDE IS, HOGY EGY ÚJABB BTS-ES FANFICTIONBA KEZDTEM ^__^ 

http://letoutthebeasts.blogspot.hu/ 

TELE IZGALOMMAL, FELADVÁNYOKKAL, REJTÉLYEKKEL, ÉS IGEN, EGY KIS SZERELEMMEL MEGSPÉKELVE! 

50. fejezet [Special]

(Csakhogy meglegyen a szomorú + karácsonyi hangulat ) 

*50 évvel később*

   Ketyeg az óra. A levegő szinte fojtó a karácsonyi hangulatban pompázó szobában. S az óra továbbra is hangosan járatja a mutatóját. Megőrjít. Mintha csak a saját időzített bombám ketyegne, mely felemészti 69 éve sínylődő testemet, amit számos ránc fed.

  Őszülő, sűrű hajamba túrom csontos, vén ujjaimat, hogy megigazítsam vele a kósza tincseket, majd visszateszem az asztalra porladó végtagjaimat.

Megköszörülöm kiszáradt torkomat, s a kínos csend után végre megszólalok: - Tehát így történt minden. – Pilláimat barna szoknyámra vetettem, s csúnyán kiálló térdeimet veszem figyelembe, ahogy szinte átbökik a vastag anyagot.

Őszintén nem merek a szemébe nézni. Nem azért, mert félek a véleményétől, hanem mert szégyellem a fiatalkori énemet. Szégyellem, hogy ekkora szajha voltam.

- És…és ezt kik tudják? – teszi fel az első kérdést azóta, mióta elkezdtem mesélni neki, s már az elején megkérdtem, hogy ne szóljon közbe. MinHa okos, és türelmes, így egy cseppet se tartottam tőle, hogy félbeszakítana.

- Senki – jelentem ki őszintén.

Látom rajta, hogy megáll, hogy gondolkodjon. Biztos vagyok benne, hogy ezernyi kérdés kavarog még benne, s azt várja, hogy mindegyikre válaszoljak, de ő is tudja, hogy erre nem leszek képes, így csak a leglényegesebbeket válogatja ki.

- Akkor miért pont nekem?

- Azért Min, mert benned megbízhatok, s mert muszáj volt valakivel megosztanom. Ez a mese csendben lappangott bennem 50 éve. Kikívánkozott, s te is elérted azt az életkort, amikor már felnőttes fejjel fel tudod fogni az információáradatot. S mert úgy gondolom, hogy te hasonlítasz a legjobban a fiatal énemre. Kérlek, tartsd észben, hogy ez nem egészen a legjobb jelző. Nagyon nagy intelligenciával rendelkezel, de te sem kedveled a titkokat. Te is kíváncsis típus vagy, és ha kell, képes vagy rosszaságokra is.

- És anya? Ő miért nem tudja?

- Remélem te is sejted Min, hogy a papád…

- Nem Hoseok – mondjuk ki szinte egyszerre.

- Pontosan – dicsérem meg. – Vagyis ha anyád megtudja leánykorában, hogy nem Hope a vérszerinti apja, automatikusan nekiáll keresni Yoongit. Yoongi viszont…

- Meghalt. A gyárban.

- Igen – erősítem meg a szívfájdító tényben.

- Akkor ne is mondjam meg neki, igaz?

- Megtisztelnél vele, ha ez csakis köztünk maradna.

- Úgy lesz – mosolyog rám Min.

16 éves létére tényleg olyan, mint egy kész felnőtt. Gyönyörű lány. Minden porcikája tökéletes. Ha csak ránézek, eszembe jut, milyen jó is volt fiatalnak lenni. S akkor azonnal rám zúdulnak a történtek.

- És miután elmentetek a gyárból…?

- A tóhoz költöztünk. Senki nem keresett minket. Nagyon féltünk az FBI-tól, de valahol már éreztük, hogy megúsztuk, hogy örökre szabadok maradunk. A gond csak az volt, hogy szegények lettünk, s a baba már 2 hónapos volt bennem. JHope azonnal keresett valami munkát, én pedig igyekeztem jó otthont kialakítani és jó háziasszonnyá válni. 7 hónap múlva pedig jött édesanyád. Mire hazavihettük a kislányunkat, addigra már egy egész szép, és meleg otthon fogadta. Mindketten büszkék voltunk a kemény munka gyümölcsére. Természetesen Hope elfogadta, hogy nem a saját gyerekét kell felnevelnie, de mindenképpen szeretett volna egy sajátot is, így 1 év eltelte után megszületett a nagynénéd is.

- Értem – bólint. – És a karkötő?

- Jó kezekben – kuncogom, s egyúttal rá is bökök Min csuklóján fityegő vékony láncra.

- Ez valóban az? – elcsodálkozik.

- Igen. Szerencsénk, hogy lány centrikus családba születtünk, így még jó sok generáción át mehet a karkötő.

- Én biztosan továbbadom.

- És esetleg már van kiszemelt, aki lehetne a gyermeked apja?

Kényes pontra tapintottam. Min azonnal elpirul.

- Úgysem kedvelnéd… Anya se tud róla.

- Ugyan már Min, rossz fiúk közt nevelkedtem. Ő csak jobb lehet Monsteréknél – felkacagok. – Azért még mutasd be nekem a közeljövőben.

- De anya ne tudjon róla.

- Köztünk marad - megragadom meleg kézfejét. – Ígérem.

- És Rap Monsterékkel mi lett?

- Jimin az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot továbbra is. Nagyon ritkán beszéltünk eleinte, de többször is eljött hozzánk, miután megszületett anyád. Vagyis… Jin és Jung Kook is jártak nálunk párszor. Ha minden igaz, RapMon teljesen kivolt. Fel akart minket keresni, és meg akarta ölni JHopeot. Jinék is csak titokban jöttek el hozzánk, s Jimintől tudták meg, hol lakom. Ha RapMon rájön, hogy Kook és Jin tisztában vannak, hol lakunk, képes lett volna komolyan megfenyegetni őket. Ha minden igaz, sose fogták el őket a rendőrök. Jimin pedig pár évvel ezelőtt távozott.  A májfunkciója hagyott alább. A felesége még viszont él.

- És Jung Kook?

- Biztos vagyok benne, hogy abból a társaságból még mindenki ezen a Földön van. Talán T-Jo az egyetlen, aki kérdéses. Ha él is, akkor bizony már nagyon benne van a korban.

- És a te szüleid?

- Amikor megtudták, hogy meglógtam, s hogy Suga eltávozott, azt hitték, hogy én vagyok a gyilkos. Pár nappal azután, hogy hazautaztak, felhívtak azon a mobilon, ami JHopenál tartózkodott. Ő vette fel. Anyáék teljesen kétségbeesetek, hogy biztos elrabolt… Aztán tisztáztam velük a dolgot. Természetesen nem mondtam meg nekik, hogy Hoseok mit tett Yoongival. Van még kérdésed?

- Igen – vágja rá.

- Hallgatlak.

- Hiányzik Suga?

Lehervad a mosolyom.

A holttest. A vér. A védtelen, szegény fiú, akinek rossz sors járt.

- Igen. Sokszor eszembe jut, főleg, ha édesanyádat látom. Neked is ugyanolyan szád van, mint neki.

- Mama?

- Mond Min.

- Van képed róla?

- Nincs. Semmi dokumentumom sincsen róla. És ez fáj a legjobban. Szépen lassan feledésbe merül a lénye. Agyam kopik, mint a kréta, s egyre nehezebb felidéznem. Ha édesanyádra nézek, még bevillan, de 50 év az 50 éve.

- És voltál a sírjánál?

- Egyszer. Jin mutatta meg nekem, hol van. Kikísért, de magamra hagyott. Azóta nem mertem visszamenni. Az a nap szörnyű volt. Anyádat és a testvérét is egész nap Hoseokra bíztam, mert nem tudtam rájuk nézni se. Főleg ugye KyungRira. Már babaként is tiszta apja volt.

- Gyere ki velem, kérlek – csillag szemeit rám eresztve várja a válaszomat.

Tudom, hogy nincs más választásom. Ennyivel még tartozom neki is. Tudnia kell, hol van Suga. Át kell adnom neki a sírt, hogy tisztán tudja majd tartani.

- Kiviszlek. Holnap.

- Köszönöm – erős, buzgó ölelést ad nekem. Én is igyekszem tartani a látszatot, hogy még van bennem kurázsit, de egyre nehezebb.

- Holnap reggel szedek virágot is, és viszek mécsest.

- Legyen úgy.

Ajtó nyikordul.

- Nocsak, hova készültök holnap?

- A temetőbe – nézek a magas, jóképű férfira. Az egyetlen férfira, akit ennyi év után is még mindig ugyanúgy szeretek. Arra a férfira, akivel az egész életemet leéltem, s tudom, hogyha távozom is, mellette jó helyen voltam, s leszek is a másvilágban. Aki még mindig ugyanolyan melegen fogad karjaiba, annak ellenére, hogy megcsúnyultam. Ő még mindig azt a fiatal Lyn-t látja bennem, aki voltam. Azt a védtelen, kíváncsi, s félő lányt, aki azon az éjszakán menedéket keresve belefutott A Golyóállóba. 

~ The End ~ 

49.fejezet

     Fehér cipellőm hegye már a porban áll. Remegő lábaim belegyökereznek a földbe. Nem merek tovább menni.

Mi van, ha a holttestére lelek rá?

Hiába dolgozott az FBI-nak, őt is csak egy gyilkosnak tartották. Figyelték a kamerák, valószínűleg az egész baleset fel lett véve azon a napon, de figyelmen kívül akarták hagyni az esetet.

Ha a vandálok továbbra is úgy tudják, hogy a Gyár szelleme valós, elkerülik ezt a veszélyes helyet, s ők csak nyertek az egész gyilkossággal. Még eltemetni se kell, mert ezt a helyet senki nem keresi fel. Már senki nem akar a tulajdonosa lenni egy ilyen rémisztő, bomladozó épületnek.

     És ha még él?

Kíváncsi-e még rám? Akar egyáltalán így látni? Fel fog ismerni? Olyan sok év azért nem telt el…

    Szívem a torkomban dobog.

Most már nem fordulhatok vissza.

A fehér ruha uszályát öklömbe gyűröm, s belevetem magamat az oszlopok rengetegébe.

Az ismerős dohos levegő járja át a tüdőmet, a hidegebb fuvallat belekap a csipkékbe, s meglengeti azokat. Körbetekintek.

Semmi nem változott. Semmi az égvilágon.

A pókhálók mennyisége és nagysága sokszorozódott meg, illetve a por lett egy kisujjnyival vastagabb, de itt ki is merült a változások sora.

  Az egyetlen átalakulás ebben a gyárban az Én vagyok. Én, aki egy éven keresztül egy kötéllel a nyakán élt, s olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam kiszabadítani magamat. A keserűség fojtogatott, de egy cseppnyi fájdalmat se mutathattam ki. Néha megesett, hogy a rosszabbnál is rosszabbul éreztem magamat, s akkor némi kínszenvedés kiült az arcomra, de az nem tükrözte egyáltalán a belsőmet. A testem égett. Azt akarta, hogy öngyilkosságot kövessek el. Néhanapján persze. Ezért voltam olyan bizonytalan, amikor a kés nyelét már a jobb kezemben szorongattam.

   Az egyetlen reményem volt ez az ötlet. Nagyobb esélyem van teljesen összetörten távozni innen, minthogy boldogan itt maradjak, de megkockáztatom. Muszáj, különben továbbra is csak ez a változó kedélyállapotom lenne, és szépen lassan tényleg a halál szélére araszolgatnék. A saját kéz által elvégzett halál felé.

Üvegszilánkok morzsolódnak a cipőm alatt, hangos lépteket kölcsönözve ezzel. Nem tudom, hogy ezt most direkt teszem, vagy csak mert jól esik. Jól esik, hogy tönkretehetem a lábbelimet, vagy mert hangazavart akarok kelteni. Talán mindkettő.

És miért akarom tönkretenni?

   Legbelül a válasz már megfogalmazódott. Mert nem akarom a házasságot.

Szemeim a két hatalmas tartájra lesznek figyelmesek.

Ez az. Ez az a hely, ahol Jhopenak lennie kellene. De nincs. Egy apró csont, egy darab hús, egy csepp vér, semmi.

Automatikusan a graffitimre lesek. A fal át lett festve. Teljesen feketére, s egyetlen egy piros felirat éktelenkedett a felületen.

„Én örökké várni fogok rád.”

Hát itt a válasz. Ez csak azt sejteti, hogy nem halt meg. A remény, hogy még láthatom, felcsillan.

Kétségbeesetten kiáltok a dohos, hideg levegőbe, mely már szúrja a légzőszervemet.

- JUNG HOSEOK! – szólítom a teljes nevén. Ezt az egyet ugyanis csak én tudom.

De nem érkezik vissza semmiféle hang.

Lehet, hogy már nincs itt? Elhagyta volna a gyárat annyi év után?

Biztosan nem. Szinte ide van láncolva, mint egy veszélyes eb. Ha elhagyja a helyet, meghal.

    Utam ezúttal egyenest a szobájához vezetett. Sietősen veszem a lépcsőfokokat, s zsongva töröm be az ajtaját.

Sehol senki. A fegyverek többsége a földön hever, a maszkok, a ruhák szanaszét, az ágy feldúltan, a matrac helytelenül a sarokba lett hajítva.

Mi történt itt?

Aggódva török be a fürdőszobába, de ott sem találom őt. Semmi nyoma a fiúnak.

Így hát újra visszatérek a tartályokhoz. Itt fogom megvárni. Ha kell, itt várok rá egész nap. Még éjszaka is. Az esküvőre se megyek el, ameddig őt nem láttam.

Egyszeriben már nem érdelek, ha koszossá válik a menyasszonyi ruhám. Leeresztem az uszályt, ami a markomban eléggé megráncosodott. Igyekszem kisimítani tenyeremmel, s addig-addig húzogatom előre görnyedve az anyagot, amíg vissza nem nyeri az eredeti, vasalt állapotát.

Két kar fonódik rám. Az egyik a számra tapad, a másik a derekamra.

Csak egy pillanatig éreztem félelmet, de az hamar elillant. Tudtam, jól tudtam, hogy ki áll mögöttem.

Könnyedén megpenderített, hogy vele szembe kerüljek.

- Boldog évfordulót – suttogja maszkjába. – Pontosan kerek egy éve csapott meg először mézes illatod a gyárban, s dobogtattad meg szívemet.

Könny fakadva karolom át, s fúrom arcomat a mellkasába. – Elviselhetetlen egy év volt.

-  Mostantól már csak jobb lesz.

- Miből gondolod?

- Szökj meg velem – duruzsolja a fülembe.

- De… Egyikünk se teheti.

- A kamerákat leszereltem. Nem dolgozom már nekik… Szabad vagyok. Életemben először érzem ezt, és mégis, borzalmas a kötetlenség. Egy cseppjét se élveztem még. Most akarom elkezdeni. Veled.

   Egészen idáig én is el akartam menni. Most is akarok, de iszonyat nagy szemétségnek érzem, hogy Yoonginak egy szóval nem mondtam a távozásomat.

- Menjünk – egyezek bele. Ha ez kell ahhoz, hogy végre boldog legyek… - De nincs se pénzünk, se ruhák, se élelmünk, se úti célunk.

- Az egyetlen dolog, amit eddig tettem, az volt, hogy keressek magunknak egy elhagyatott házat. Találtam, egy álomhelyen.

- A tó mellett?

Hoseok bólint.

- Induljunk, most.

   Ebben azonban megzavar minket egy zaj. A hang bal oldalamról érkezik. Mindketten egyszerre pillantunk a léptek zajának okozójára.

- Tudtam, hogy nem bírod ki. Éreztem, hogy el kell jönnöd ide, azért is követtelek. Amikor Jimin tájékoztatott róla, hogy hazamentél, én nem hittem neki. Tudtam, hogy ide fogsz jönni. Szimpla megérzés volt, de úgy látom nem csaptam be saját magam. Csak azt mond meg nekem, hogy Ő mennyivel többet ad neked, mint Én?

Nem tudom megválaszolni a kérdést. Félve eresztem el Jhopeot, amikor ő közelebb lép hozzánk. Hoseok elé állok.

- Te is tudod, hogy csak szenvedtem. Én szerettelek, de nem volt olyan nap, amikor…

- Amikor nem rá gondoltál volna, mi? – cinikusan bök az említett személyre fejével.

Bólintok.

- Rég el kellett volna, hogy mondjam… Tisztában vagyok vele, de féltem. Nem mertem megmondani.

- Ezt hívják gerinctelenségnek. Ott kellett volna hagynod. Meg kellett volna mondanod már az elején, hogy hagyjuk egymást. Csak kihasználtad az érzéseimet, amiket irántad tápláltam. Undorító alak vagy. És te – fordul Hoseok felé -, aki kibaszottul jól tudta, hogy Lynnek van barátja, mi a jó istenért mozdultál rá? Te magadnak való vagy. Egy gyilkos. Egy kibaszott gyilkos, aki itt játssza az ártatlant, a hős szerelmest. Mindjárt felfordul a gyomrom tőled. Holott kurvára nem neked köszönheti Lyn, hogy megmenekült azon az estén. V volt az. Taehyung, akit te hidegvérrel lemészároltál. Egy srácot, aki ugyanolyan balsorsú gyerek, mint te. Vagy talán még rosszabb is, de ez lényegtelen. És ott van Dae. Teljesen feleslegesen gyilkoltad meg. Tett bármi rosszat is? Válaszolj, mert azt is tudom, hogy véletlen tudsz beszélni.

- Nem tudod, kivel beszélsz Suga. Semmit nem tudsz rólam, és szerintem addig jó, ameddig tudatlan vagy. A múltam az a dolog, amit nem mindenkivel osztok meg, s nemrégiben lezártam ezt a korszakomat. Már más ember vagyok. Nem ölök.

- De a múltad örökké kísérteni fog.

- Mert téged is kísért a pillanat, amikor apádat leszúrtad? – teszi fel a kérdést Hoseok.

Suga és én egyszerre döbbenünk meg. Honnan tud Jhope erről? Én egy szóval nem említettem neki, hogy Suga mit tett. A rendőrség sem tudhat róla, akkor ő mégis…

- Nehogy azt hidd, hogy az FBI nem vette többször elő az aktákat. Te már rég bűnös vagy az apád haláláért. Megtalálták az újlenyomatodat a kés nyelén.

- Most már elég legyen! – Suga idegessé és frusztrálttá válik. Tudom, hogy valamit erősen szorongat kék dzsekijének a zsebében, s sejtem is, hogy mi az. A kattanást is jól hallom a pattanásig feszülő, csendes légtérben.

- Yoongi! – kiáltok rá rémülten.

- Nem állíthatsz meg! – előveszi a fegyvert. Karja remegve nyújtja előre a pisztolyt, s bizonytalanul vesz célpontba engem. – Állj félre! – üvölti.

- Nem! – ellenkezem, s ezzel még nagyobb pajzsot alkotok testemmel Hoseok előtt.

- Lyn, tényleg állj félre! – próbál ellökni Jhope.

- NEM! – kifakad minden eddigi fájdalom, ami eddig gyötörte lelkemet. Bömbölve igyekszem leszedni magamról Hope tenyereit, amikkel el akar lökni.

- Lyn, kérlek – sírva fakad már Hope is. – Neked ki kell maradnod ebből. Essünk túl rajta gyorsan. Feleslegesen húzzuk már itt az időt. Ezt már egy éve meg kellett volna tegyük. Nem mondom még egyszer, állj félre.

Lenyelem a ragacsos nyálat, mely szinte összetapasztja a számat. Alig bírok beszélni. Nem tudom kontrollálni a sírást, mert fáj. Fáj mindenem, ordít a lelkem.

Elállok az útból, s azon nyomban el is vesztem az egyensúlyomat. Lekuporodom, a szoknyámra hajtom a fejemet, s eltakarom látószervemet a világtól. Nem akarom látni, hogy mi történik. Bármi lesz, az csak fájni fog. A rémálmom, mely sokáig követett, most itt van teljes életnagyságban. Amikor először álmodtam arról, hogy lelőnek valakit, akkor jól tippeltem, hogy Jhope lesz a cső túloldalán. A veszélyes felén. Azon az oldalon, ami a biztos halált jelenti számára.

Itt a tömény valóság. Most kiderül, hogy mi az álom vége.

 

   A pisztoly elsül.

Minden izmom megfeszül, s még erősebben temetem bele magamat a fehérségbe. Üvöltök. Az egész gyár tőlem zeng. Még a puffanó hangot is elnyomja, melyet a holtan összeeső fiú teste okozott.

- Hoseok! – torkom szakadtából kiáltom a nevét, de még mindig nem merek felnézni. Jól tudom, hogy ő van ott. Most ő hever a vérben, az ő utolsó nyögése csengett a kagylómba, amikor eltalálta a golyó, mely széjjelszaggatta a szívét, vagy az agyát, vagy bármi mást, mely halálos lehetett.

Két meleg tenyér tapadt a derekamra. Arra kényszerített gyengéden, hogy álljak fel, de én ellenálltam.

Ragaszkodtam a földhöz. Ragaszkodtam ahhoz, hogy itt haljak éhen, szomjan. Egy hétig is térdepelhetek itt szenvedve, de megérné. Pontosan ezt a lassú, kínos halált kívántam én magamnak. Nem holmi késelést. Az nem fáj sokáig.

- Lyn, gyere. Mennünk kell – suttogják a fülembe. 

48. fejezet

*1 évvel később*

- Tényleg ezt választottad?

-  Miért? Nekem baromira tetszik… Nem értem, hogy Önnek mi a problémája vele. Csipkés, vannak rajta szép masnik, fehér. Tökéletesen illik az esküvőre. Mellesleg nem túl kihívó.

- Nem is tudom… Nem az én ízlésem. Lyn drágám, tényleg nem szeretnél másfelé is nézelődni? – pillant rám édesanyám, aki mindig is kényes volt az öltözködésemet illetően. Folyamatosan kritizálta a nem túl kifinomult ruháimat, és a többi. Bár ezúttal egy nem megszokott darabon folyik a vitánk. Jimin és Jin az én döntésemet próbálják erősíteni, de nem sok sikerrel.

- Na, anyaa! – könyörgök.

- Naa, Mrs. Lee, vegye már meg neki. Hát nézze meg. Egyszer látja ilyen csodás ruhában… - elakad Jimin. Látszik rajta, hogy folytatná. -… vagyis reméljük. – És kimondja. Tipikus Jimin… Sose tudta magának megtartani a megjegyzéseit.

- Na de Jimin. Még szép, hogy a lányom csak egyszer megy feleségül. Remélem, hogy tökéletes helye lesz Yoongi mellett.

- Nem kell azt remélni. Így lesz – legyint Jin.

- Akkor tényleg ezt szeretnéd? – méri fel újra szemléletesen a ruhát anya.

- Igen! – jelentem ki határozottan.

- Hjajj, jól van, legyen. És akkor most haza is viszed?

- Még szép! Holnap lesz az esküvő. Meg is van, hogy hova dugom el.

- De kérlek, nagyon vigyázz rá. Ezt a ruhát vissza is kell hoznunk egybe.

- Tudom anya.

- Vedd le, öltözz vissza, addig kifizetem.

- Rendben anya – unottan suhanok vissza az öltözőfüggöny mögé. Még egyszer alaposan megnézem magamat a tükör előtt.

Ilyen akartam én lenni? Ez volt az elképzelésem, amikor az esküvőmre gondoltam?

Nem egészen, de ez is megfelel. Nem az a lényeg, hogy mi van rajtam, csak érezzem jól magamat, és történjen meg az egész házasságkötés, és akkor boldog leszek.

    Kimegyek a fiúk mellé.

- És most hazamegyünk?

- El tudnátok vinni engem a lakásra? Ott szeretném elrejteni a ruhát.

Jin bólint. – Még szép. Anyád?

- Ő kocsival jött ide. Vissza fog találni a hotelbe.

- Mehetünk – csatlakozik hozzánk az ősöm. – A ruhát azért ne hagyd itt – bök a nagy zsákra.

Jin és Jimin veszik át, akik ketten kicipelik a furgonhoz a zsákot.

- Azért van súlya. Nem lesz egy kicsit necces végigvonulni benne a templomba?

- Nem.

- Tényleg, hallod Jin. Egyáltalán mi bemehetünk oda? – néz rá a megszólított személyre Jimin.

- Nem voltál jófiú?

- Ezt a jelzőt messziről se ismerem – kacag.

- Ideje lesz gyónnod az Úrnak. Én mostanában visszafogtam a dolgot. Egyedül attól parázok, hogy H miatt csap a menykő belénk, mert irtózatosan sok hülyeségbe keveredik mostanság.

- Majd kinövi. Mennyi idős is?

- Olyan 17 körül van asszem – ránt vállat Seokjin.

- Ah, akkor még fiatal. Tele van faszsággal az agya.

Rácsap anya Jimin fejére. – Vigyázz a szádra. Te is úgy elkallódtál. Nem is értem, hogy anyádék mit tettek rosszul, hisz olyan jómódú szülők.

- Higgye el Mrs. Lee, nem ők tehetnek róla.

- Figyi anya. Mi most mennénk. Nem érzem túl jól magam. Szeretnék egy kicsit pihenni még otthon a nagy nap előtt.

- Jól van szívem. Akkor további jó napot nektek. – Ad egy szülői csókot a homlokomra, a srácoknak kedvesen int, s beül a kocsijába.

- Mi is induljunk. Egyébként tényleg szarul vagy, vagy csak kamuztál?

- Tényleg nem vagyok valami jól. Ledőlök egy csöppet otthon.

- Akkor mi elmegyünk, ha nem baj. Mármint csak kiteszünk.

Bólintok. – Jól van. Amúgy is van még dolgotok.

Minden csendes a lakásban. És rohadt poros. Már vagy két hete nem jártam itt. Annyi intézni valóm volt folyamatosan, hogy csak aludni jártam Sugáékhoz, de itt ki is merült a dolog.

A saját lakásom azonban más tészta. Amúgy sem gyakran járok vissza, mert még mindig tartok a rendőröktől, de ez a félelem már jóval enyhült.

Ezen a napon azonban egyáltalán nem gondoltam rájuk. Csak egy célom volt azzal, hogy ide jöttem.

    

   A zsákot kicipzárazom. Elém tárul a tetőtől talpig fehér ruha, a csipkék, a csillogó gyöngyöcskék, mely oly nagy gondossággal vannak felvarrva rá. Egy hercegnő sem kívánhatna szebbet magának.

Most, hogy így látom, tényleg ezt a darabot találom a legtökéletesebbnek. Ez az, amit az álmaiban is akartam.

   Kiveszem nagyon nagy odafigyeléssel és gondossággal a mesterművet a zsákból. Megszemlélem vállfáról is, de nem bírok magammal sokáig. Újra magamra akarom ölteni. Újra én akarok lenni a kis hercegnő.

   Átbújtatom a lábaimat nyaki részénél, s nagyon óvatosan kezdem felemelni a ruhát. Az első nehezebb rész a csípőm, melyen megakad az anyag, s onnantól már csak bele kell bújnom a felső részébe. Mivel a fűzős, pánt nélküli fele hátul cipzáras, ezért csak nagyon nehezen tudom felhúzni magamra, ugyanis akadály, hogy a húzózár hátul található. Nagy erőfeszítések árán, de felhúzom, s ekkor hatalmas gyomorgörcs keletkezik a hasamban.

Lassan, apró léptekkel úszok a tükör elé. Minden egyes lépésnél hallom, ahogy a csipkeuszály csúszik a padlón utánam.

Hátralesek, hogy megszemlélhessem. Tökéletesen áll.

A tükörhöz libbenek, s beletekintek.

Egy nő áll velem szemben. Mozdulatlan. Minden vonása lágy, szomorkás, teste görnyedt. Hiába van rajta ez a ruha, holott ő maga nem csillog. Nem pompázik, nem mosolyog. Kiveszett belőle a fény, pedig egészen a mai napig teljesen boldog volt. Mi történt? Hogy lehet ez? A ruha átka?

- Nem – suttogom a nőnek. – Ez nem lehetek én…

Pedig tényleg saját lényem néz vissza rám, majd a ruhára. A ruha átka ez… Egy nem is olyan régi emléket idéz fel.

  Langyos szél, hideg erdő, sötétség, fényes lakodalom, csodaszép menyasszony, tópart…

- Ismerős, igaz? – emeli meg a nő a szemöldökét.

…És az a mondat.

- J-Hope.

Megsemmisülök.

Olyan régen ejtettem ki a számon ezt a nevet. Nem tehettem meg ennyi ellensége közt, pedig minden nap eszembe jutott.

Lehet még gondolnom se szabadna erre, de igen. Nem csak eszembe jutott esetleg egy-két percre, hanem folyamat ő járt a fejembe. Azt akartam, hogy Ő legyen mellettem.

Sugával ragyogó a kapcsolatunk, és szeretem, de nekem Hoseok az igazi… Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek. És mégis. Most nem tudom, mi van vele. Éle-e még, hal-e? Gondol rám néhanapján? Visszavárna még vajon?

Én érzem a késztetést, hogy elmenjek. Meg kell neki mutassam a ruhát, mert füleimben csak azok a szavak csengenek, amiket én csak leírva láttam, de el tudom képzelni, ahogy Hope gyönyörű hanglejtéssel ezt suttogja a kagylómba: „Te szebb lennél… Menyasszonyként.”