48. fejezet

*1 évvel később*

- Tényleg ezt választottad?

-  Miért? Nekem baromira tetszik… Nem értem, hogy Önnek mi a problémája vele. Csipkés, vannak rajta szép masnik, fehér. Tökéletesen illik az esküvőre. Mellesleg nem túl kihívó.

- Nem is tudom… Nem az én ízlésem. Lyn drágám, tényleg nem szeretnél másfelé is nézelődni? – pillant rám édesanyám, aki mindig is kényes volt az öltözködésemet illetően. Folyamatosan kritizálta a nem túl kifinomult ruháimat, és a többi. Bár ezúttal egy nem megszokott darabon folyik a vitánk. Jimin és Jin az én döntésemet próbálják erősíteni, de nem sok sikerrel.

- Na, anyaa! – könyörgök.

- Naa, Mrs. Lee, vegye már meg neki. Hát nézze meg. Egyszer látja ilyen csodás ruhában… - elakad Jimin. Látszik rajta, hogy folytatná. -… vagyis reméljük. – És kimondja. Tipikus Jimin… Sose tudta magának megtartani a megjegyzéseit.

- Na de Jimin. Még szép, hogy a lányom csak egyszer megy feleségül. Remélem, hogy tökéletes helye lesz Yoongi mellett.

- Nem kell azt remélni. Így lesz – legyint Jin.

- Akkor tényleg ezt szeretnéd? – méri fel újra szemléletesen a ruhát anya.

- Igen! – jelentem ki határozottan.

- Hjajj, jól van, legyen. És akkor most haza is viszed?

- Még szép! Holnap lesz az esküvő. Meg is van, hogy hova dugom el.

- De kérlek, nagyon vigyázz rá. Ezt a ruhát vissza is kell hoznunk egybe.

- Tudom anya.

- Vedd le, öltözz vissza, addig kifizetem.

- Rendben anya – unottan suhanok vissza az öltözőfüggöny mögé. Még egyszer alaposan megnézem magamat a tükör előtt.

Ilyen akartam én lenni? Ez volt az elképzelésem, amikor az esküvőmre gondoltam?

Nem egészen, de ez is megfelel. Nem az a lényeg, hogy mi van rajtam, csak érezzem jól magamat, és történjen meg az egész házasságkötés, és akkor boldog leszek.

    Kimegyek a fiúk mellé.

- És most hazamegyünk?

- El tudnátok vinni engem a lakásra? Ott szeretném elrejteni a ruhát.

Jin bólint. – Még szép. Anyád?

- Ő kocsival jött ide. Vissza fog találni a hotelbe.

- Mehetünk – csatlakozik hozzánk az ősöm. – A ruhát azért ne hagyd itt – bök a nagy zsákra.

Jin és Jimin veszik át, akik ketten kicipelik a furgonhoz a zsákot.

- Azért van súlya. Nem lesz egy kicsit necces végigvonulni benne a templomba?

- Nem.

- Tényleg, hallod Jin. Egyáltalán mi bemehetünk oda? – néz rá a megszólított személyre Jimin.

- Nem voltál jófiú?

- Ezt a jelzőt messziről se ismerem – kacag.

- Ideje lesz gyónnod az Úrnak. Én mostanában visszafogtam a dolgot. Egyedül attól parázok, hogy H miatt csap a menykő belénk, mert irtózatosan sok hülyeségbe keveredik mostanság.

- Majd kinövi. Mennyi idős is?

- Olyan 17 körül van asszem – ránt vállat Seokjin.

- Ah, akkor még fiatal. Tele van faszsággal az agya.

Rácsap anya Jimin fejére. – Vigyázz a szádra. Te is úgy elkallódtál. Nem is értem, hogy anyádék mit tettek rosszul, hisz olyan jómódú szülők.

- Higgye el Mrs. Lee, nem ők tehetnek róla.

- Figyi anya. Mi most mennénk. Nem érzem túl jól magam. Szeretnék egy kicsit pihenni még otthon a nagy nap előtt.

- Jól van szívem. Akkor további jó napot nektek. – Ad egy szülői csókot a homlokomra, a srácoknak kedvesen int, s beül a kocsijába.

- Mi is induljunk. Egyébként tényleg szarul vagy, vagy csak kamuztál?

- Tényleg nem vagyok valami jól. Ledőlök egy csöppet otthon.

- Akkor mi elmegyünk, ha nem baj. Mármint csak kiteszünk.

Bólintok. – Jól van. Amúgy is van még dolgotok.

Minden csendes a lakásban. És rohadt poros. Már vagy két hete nem jártam itt. Annyi intézni valóm volt folyamatosan, hogy csak aludni jártam Sugáékhoz, de itt ki is merült a dolog.

A saját lakásom azonban más tészta. Amúgy sem gyakran járok vissza, mert még mindig tartok a rendőröktől, de ez a félelem már jóval enyhült.

Ezen a napon azonban egyáltalán nem gondoltam rájuk. Csak egy célom volt azzal, hogy ide jöttem.

    

   A zsákot kicipzárazom. Elém tárul a tetőtől talpig fehér ruha, a csipkék, a csillogó gyöngyöcskék, mely oly nagy gondossággal vannak felvarrva rá. Egy hercegnő sem kívánhatna szebbet magának.

Most, hogy így látom, tényleg ezt a darabot találom a legtökéletesebbnek. Ez az, amit az álmaiban is akartam.

   Kiveszem nagyon nagy odafigyeléssel és gondossággal a mesterművet a zsákból. Megszemlélem vállfáról is, de nem bírok magammal sokáig. Újra magamra akarom ölteni. Újra én akarok lenni a kis hercegnő.

   Átbújtatom a lábaimat nyaki részénél, s nagyon óvatosan kezdem felemelni a ruhát. Az első nehezebb rész a csípőm, melyen megakad az anyag, s onnantól már csak bele kell bújnom a felső részébe. Mivel a fűzős, pánt nélküli fele hátul cipzáras, ezért csak nagyon nehezen tudom felhúzni magamra, ugyanis akadály, hogy a húzózár hátul található. Nagy erőfeszítések árán, de felhúzom, s ekkor hatalmas gyomorgörcs keletkezik a hasamban.

Lassan, apró léptekkel úszok a tükör elé. Minden egyes lépésnél hallom, ahogy a csipkeuszály csúszik a padlón utánam.

Hátralesek, hogy megszemlélhessem. Tökéletesen áll.

A tükörhöz libbenek, s beletekintek.

Egy nő áll velem szemben. Mozdulatlan. Minden vonása lágy, szomorkás, teste görnyedt. Hiába van rajta ez a ruha, holott ő maga nem csillog. Nem pompázik, nem mosolyog. Kiveszett belőle a fény, pedig egészen a mai napig teljesen boldog volt. Mi történt? Hogy lehet ez? A ruha átka?

- Nem – suttogom a nőnek. – Ez nem lehetek én…

Pedig tényleg saját lényem néz vissza rám, majd a ruhára. A ruha átka ez… Egy nem is olyan régi emléket idéz fel.

  Langyos szél, hideg erdő, sötétség, fényes lakodalom, csodaszép menyasszony, tópart…

- Ismerős, igaz? – emeli meg a nő a szemöldökét.

…És az a mondat.

- J-Hope.

Megsemmisülök.

Olyan régen ejtettem ki a számon ezt a nevet. Nem tehettem meg ennyi ellensége közt, pedig minden nap eszembe jutott.

Lehet még gondolnom se szabadna erre, de igen. Nem csak eszembe jutott esetleg egy-két percre, hanem folyamat ő járt a fejembe. Azt akartam, hogy Ő legyen mellettem.

Sugával ragyogó a kapcsolatunk, és szeretem, de nekem Hoseok az igazi… Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek. És mégis. Most nem tudom, mi van vele. Éle-e még, hal-e? Gondol rám néhanapján? Visszavárna még vajon?

Én érzem a késztetést, hogy elmenjek. Meg kell neki mutassam a ruhát, mert füleimben csak azok a szavak csengenek, amiket én csak leírva láttam, de el tudom képzelni, ahogy Hope gyönyörű hanglejtéssel ezt suttogja a kagylómba: „Te szebb lennél… Menyasszonyként.”