47. fejezet

   Ujjait vörösre festi a vére, ahogy megnyomja hasán a sebet.

Felsikoltok félelmemben.

- JHOPE!!!!! – üvöltöm. Majd szétszakad a hangszálam. Az egész gyárat bezengte a hangom.

Elindulok a fiú felé, aki már a földön térdel, de egy kéz visszatart. Szorosan fonódik alkaromra, és maga felé húz a tulajdonosa.

- Eressz már el te fasz! – hisztérikusan megkarmolom T-Jot, ott, ahol érem. Könnyeim annyira homályossá tesznek mindent, hogy fogalmam sincs, miét értem a testének. A körmeim jó mélyen fúródtak bele a bőrébe, és szaggatták fel a hámsejteket.

De nem eresztett így sem.

- LYN! EL-KELL-MENNÜNK! MOST! – üvölt rám baromi mérgesen, amitől meg is szeppenek egy pillanatra.

- NEM!

Továbbra is Hoseokot bámulom, aki szenved. Egyre több vér szivárog ki a testéből.

- Azt kapta, amit érdemelt, most nyomás!

- DE NEM HAGYHATOM ITT!

Taknyom nyálam egybefolyik. Tényleg egyre érthetetlenebben beszélek, és ez valamiképp arra emlékeztet, mint amikor 5 évesen a cukorboltban kaptam hisztirohamot. Dettóra ugyanez a szitu, csak most T-Jo akar megakadályozni, akkor meg anyám, és más a hiszti tárgya. 

- EL FOG VÉREZNI! – kesergem még mindig hangosan.

- És? Egész eddig az volt a gondod, hogy mennyire átbaszott téged ez a gyerek, és most nézz rá! Nézz a szemébe! Szenved! Pont úgy, mint te! - bök a mellkasomra. 

Mindketten ránézünk. Ő is ránk.

 Arcán csorognak lefelé az izzadságcseppek, minden izma megfeszül, s iszonyatosan látszik a fájdalom és a düh rajta.

- És tudod mit baszod? Nem fogok neked választási lehetőséget adni, mert kurvára nem érdemli meg Suga, hogy még egyszer jó átbaszd. Elmegyünk és kész – erősen megránt.

Jhope felállni készül.

- NE! Hope! Ne állj fel! – utasítom. Nem akarom, hogy erőltesse magát, különben még annyi esélye se lesz túlélni, mint most.

- Lyn… Ne hagyd magad, kérlek – megerőszakolja magát, hogy kinyögje a szavakat.

T-Jo a vállára dob, mint egy krumplis zsákot, és elindul velem. Ököllel verem a hátát, de nem dob le. Tűri a fájdalmas bántalmazásomat.

- ERESSZ EL!

Megharapom a porcot a fülén, amire könny csordul a szemébe, és felkiált, de még így sem szabadulok ki karjából.

- UTÁLLAK! UTÁLLAK, ÉRTETTED? – vergődöm.

- Igen, értem, és leszarom.

   Bedob a kocsi csomagtartójába és rám zárja azt. Esélyem sincs szabadulni.

Csak fekszem a műszálas szőnyegen, a plafont bámulva, és próbálok lehiggadni. De folyamatosan csak arra tudok gondolni, hogy Jhope el fog vérezni. Ott fog meghalni. Egyedül. És még csak…

T-Jo tehet az egészről. Az én hibám volt, hogy ide jöttünk, de… De legbelül én magam is tudom, hogy az egész dolog nem történt volna meg, ha én nem vagyok hülye.

Én tehetek róla. Az én lelkemen fog száradni Jhope halála, és vagy örök fájdalommal és bűntudattal élem le az életemet, vagy utána megyek.

   Kemény halált érdemelnék. Tele olyan elviselhetetlen fájdalommal, amit senkinek se kívánnék. Csak magamnak. A Pokol legaljára van bérelve a helyem.

- Jól vagy ott hátul lelkem? – jön elölről a hang.

- Engedj ki!

- Esélytelen. Majd otthon. Addig nyugodj meg. Hogy magyarázod majd meg a vőlegényednek, hogy sírtál?

Folyamatosan hulló könnyeimet igyekszem kitörölni szemeimből, de folyamatosan újratelnek, s egyre pirosabb lesz a bőröm íriszeim körül.

Testem és belsőm remegése nem akar abbamaradni. A félelem és az ideg egyvelege ráz ennyire.

Nem akarok hazamenni. Nekem nem a kis lakás az otthonom, ahol a többiek élnek, a saját kis lakásom pedig már rég odaveszett. Nem mehetek vissza arra a környékre, különben elkap a rendőrség.

Nem. Nekem a Gyár az otthonom. A Gyár az a hely, ahol meleg fogadtatásban részesítettek minden alkalommal, ahol csak a szeretet várt, ahol minden egyes percemet örömmel töltöttem el.

Vissza akarok menni. És azt akarom, hogy Jhope jól legyen, és megint szorosan magához öleljen, hogy puha arcát belefúrja nyakamba, hogy pici szájával megcsipkedje a bőrömet.

A hideg is kiráz a gondolatára.

Elpilledek a sok gyötrelembe és merengésbe. Apránként egyre nagyobbakat pislantok, nehézkessé válik a szemeim nyitva tartása. Az autó is zötykölődik, úgy ringat, mint egy bölcső.

Elalszom.

- Mióta alszik?

- Tegnap késő délután óta. Azért akarom felkelteni.

- Szerinted mi történt, míg elvoltak?

- T-Jo azt mondta, hogy ők még elmentek piáért le a kisboltba, és akkor tört rá a hisztizés. Nem tudom, mennyire igaz… De remélem tényleg csak ennyi.

- Nem hiszem, hogy T-Jo csinált volna vele valamit.

- Én sem arra gondoltam kifejezetten. Na, de most felébresztem.

Tenyerek tapadnak felkaromra.

- Lyn? Lyn? Ébredj szívem.

- Mm… - nyöszörgöm.

- Már 1 óra van. Ne aludj tovább. Enned kell, és biztos ki is vagy száradva.

- Mmm… - ellenkezem.

Suga megcsókolja a homlokomat.

- Naa… Gyere – lerántja rólam a takarót. – Jin főzött nekünk.

- Nem vagyok éhes – nyögöm ki.

- De enned kell. Nézd, vizet is hoztam be neked. Idd meg, csak előtte ülj fel.

Hátam alá támogatja a karját is, hogy megemeljen, így kénytelen vagyok ülő pózba csapni magam. Számhoz érinti a poharat, és apránként belém diktálja az egész üveg tartalmát.

- Jól vagy? – kérdezi Monster.

Semlegesen ide-oda dobálom a fejemet. – Fogjuk rá. – Elment a hangom is. Remek.

- Mi történt tegnap? – tér rá a lényegre Suga.

Megköszörülöm a torkomat, hogy helyrehozzam valamennyire. – Idióta voltam. A pia mindig ezt teszi velem, te is tapasztaltad már.

- De részletesebben?

- Semmi. Hisztis voltam, ennyi. Kicsit sírdogáltam, szomorú lettem, de ennyi. Nem értem én se, hogy mi váltotta ki belőlem ezt. Szerintem átestem a jólét tetőfokán, és elkapott hirtelen a letargia.

- Nagyon durván vörösek a szemeid még mindig – jegyzi meg Monster.

- Az meglehet. Sokat sírtam.

- Kijössz? – nyújtja felém tenyerét Suga.

- Ki – elfogadom.

Kisétálunk. A többiek szétszórtan pihengetnek a nagy rumliban. Jin-t szúrom ki elsőként a konyhában, ahol nagy bőszen mosogat.

Rám mosolyog. Kedvesen.

Jung Kook odajön hozzám, s szívmelengetően átkarol. – Jó reggelt! Már azt hittem sose kelsz ki az ágyból.

- Jó reggelt Lyn. Lenyugodtál már? – jön ki az előszobába T-Jo.

Bólintok. – Valamelyest.

- Akkor jól van – rám kacsint. Ez az a tipikus köztünk marad kacsintás volt.

… Lehet, hogy én mégis csak ide tartozom? Lehet, hogy nekem ez a jövőm? Ez, hogy ennyi sráccal kell éljek, és segítsek nekik és egy olyan fiúval éljem le az életemet, aki képes volt nekem megbocsátani?

Lehet.