50. fejezet [Special]

(Csakhogy meglegyen a szomorú + karácsonyi hangulat ) 

*50 évvel később*

   Ketyeg az óra. A levegő szinte fojtó a karácsonyi hangulatban pompázó szobában. S az óra továbbra is hangosan járatja a mutatóját. Megőrjít. Mintha csak a saját időzített bombám ketyegne, mely felemészti 69 éve sínylődő testemet, amit számos ránc fed.

  Őszülő, sűrű hajamba túrom csontos, vén ujjaimat, hogy megigazítsam vele a kósza tincseket, majd visszateszem az asztalra porladó végtagjaimat.

Megköszörülöm kiszáradt torkomat, s a kínos csend után végre megszólalok: - Tehát így történt minden. – Pilláimat barna szoknyámra vetettem, s csúnyán kiálló térdeimet veszem figyelembe, ahogy szinte átbökik a vastag anyagot.

Őszintén nem merek a szemébe nézni. Nem azért, mert félek a véleményétől, hanem mert szégyellem a fiatalkori énemet. Szégyellem, hogy ekkora szajha voltam.

- És…és ezt kik tudják? – teszi fel az első kérdést azóta, mióta elkezdtem mesélni neki, s már az elején megkérdtem, hogy ne szóljon közbe. MinHa okos, és türelmes, így egy cseppet se tartottam tőle, hogy félbeszakítana.

- Senki – jelentem ki őszintén.

Látom rajta, hogy megáll, hogy gondolkodjon. Biztos vagyok benne, hogy ezernyi kérdés kavarog még benne, s azt várja, hogy mindegyikre válaszoljak, de ő is tudja, hogy erre nem leszek képes, így csak a leglényegesebbeket válogatja ki.

- Akkor miért pont nekem?

- Azért Min, mert benned megbízhatok, s mert muszáj volt valakivel megosztanom. Ez a mese csendben lappangott bennem 50 éve. Kikívánkozott, s te is elérted azt az életkort, amikor már felnőttes fejjel fel tudod fogni az információáradatot. S mert úgy gondolom, hogy te hasonlítasz a legjobban a fiatal énemre. Kérlek, tartsd észben, hogy ez nem egészen a legjobb jelző. Nagyon nagy intelligenciával rendelkezel, de te sem kedveled a titkokat. Te is kíváncsis típus vagy, és ha kell, képes vagy rosszaságokra is.

- És anya? Ő miért nem tudja?

- Remélem te is sejted Min, hogy a papád…

- Nem Hoseok – mondjuk ki szinte egyszerre.

- Pontosan – dicsérem meg. – Vagyis ha anyád megtudja leánykorában, hogy nem Hope a vérszerinti apja, automatikusan nekiáll keresni Yoongit. Yoongi viszont…

- Meghalt. A gyárban.

- Igen – erősítem meg a szívfájdító tényben.

- Akkor ne is mondjam meg neki, igaz?

- Megtisztelnél vele, ha ez csakis köztünk maradna.

- Úgy lesz – mosolyog rám Min.

16 éves létére tényleg olyan, mint egy kész felnőtt. Gyönyörű lány. Minden porcikája tökéletes. Ha csak ránézek, eszembe jut, milyen jó is volt fiatalnak lenni. S akkor azonnal rám zúdulnak a történtek.

- És miután elmentetek a gyárból…?

- A tóhoz költöztünk. Senki nem keresett minket. Nagyon féltünk az FBI-tól, de valahol már éreztük, hogy megúsztuk, hogy örökre szabadok maradunk. A gond csak az volt, hogy szegények lettünk, s a baba már 2 hónapos volt bennem. JHope azonnal keresett valami munkát, én pedig igyekeztem jó otthont kialakítani és jó háziasszonnyá válni. 7 hónap múlva pedig jött édesanyád. Mire hazavihettük a kislányunkat, addigra már egy egész szép, és meleg otthon fogadta. Mindketten büszkék voltunk a kemény munka gyümölcsére. Természetesen Hope elfogadta, hogy nem a saját gyerekét kell felnevelnie, de mindenképpen szeretett volna egy sajátot is, így 1 év eltelte után megszületett a nagynénéd is.

- Értem – bólint. – És a karkötő?

- Jó kezekben – kuncogom, s egyúttal rá is bökök Min csuklóján fityegő vékony láncra.

- Ez valóban az? – elcsodálkozik.

- Igen. Szerencsénk, hogy lány centrikus családba születtünk, így még jó sok generáción át mehet a karkötő.

- Én biztosan továbbadom.

- És esetleg már van kiszemelt, aki lehetne a gyermeked apja?

Kényes pontra tapintottam. Min azonnal elpirul.

- Úgysem kedvelnéd… Anya se tud róla.

- Ugyan már Min, rossz fiúk közt nevelkedtem. Ő csak jobb lehet Monsteréknél – felkacagok. – Azért még mutasd be nekem a közeljövőben.

- De anya ne tudjon róla.

- Köztünk marad - megragadom meleg kézfejét. – Ígérem.

- És Rap Monsterékkel mi lett?

- Jimin az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot továbbra is. Nagyon ritkán beszéltünk eleinte, de többször is eljött hozzánk, miután megszületett anyád. Vagyis… Jin és Jung Kook is jártak nálunk párszor. Ha minden igaz, RapMon teljesen kivolt. Fel akart minket keresni, és meg akarta ölni JHopeot. Jinék is csak titokban jöttek el hozzánk, s Jimintől tudták meg, hol lakom. Ha RapMon rájön, hogy Kook és Jin tisztában vannak, hol lakunk, képes lett volna komolyan megfenyegetni őket. Ha minden igaz, sose fogták el őket a rendőrök. Jimin pedig pár évvel ezelőtt távozott.  A májfunkciója hagyott alább. A felesége még viszont él.

- És Jung Kook?

- Biztos vagyok benne, hogy abból a társaságból még mindenki ezen a Földön van. Talán T-Jo az egyetlen, aki kérdéses. Ha él is, akkor bizony már nagyon benne van a korban.

- És a te szüleid?

- Amikor megtudták, hogy meglógtam, s hogy Suga eltávozott, azt hitték, hogy én vagyok a gyilkos. Pár nappal azután, hogy hazautaztak, felhívtak azon a mobilon, ami JHopenál tartózkodott. Ő vette fel. Anyáék teljesen kétségbeesetek, hogy biztos elrabolt… Aztán tisztáztam velük a dolgot. Természetesen nem mondtam meg nekik, hogy Hoseok mit tett Yoongival. Van még kérdésed?

- Igen – vágja rá.

- Hallgatlak.

- Hiányzik Suga?

Lehervad a mosolyom.

A holttest. A vér. A védtelen, szegény fiú, akinek rossz sors járt.

- Igen. Sokszor eszembe jut, főleg, ha édesanyádat látom. Neked is ugyanolyan szád van, mint neki.

- Mama?

- Mond Min.

- Van képed róla?

- Nincs. Semmi dokumentumom sincsen róla. És ez fáj a legjobban. Szépen lassan feledésbe merül a lénye. Agyam kopik, mint a kréta, s egyre nehezebb felidéznem. Ha édesanyádra nézek, még bevillan, de 50 év az 50 éve.

- És voltál a sírjánál?

- Egyszer. Jin mutatta meg nekem, hol van. Kikísért, de magamra hagyott. Azóta nem mertem visszamenni. Az a nap szörnyű volt. Anyádat és a testvérét is egész nap Hoseokra bíztam, mert nem tudtam rájuk nézni se. Főleg ugye KyungRira. Már babaként is tiszta apja volt.

- Gyere ki velem, kérlek – csillag szemeit rám eresztve várja a válaszomat.

Tudom, hogy nincs más választásom. Ennyivel még tartozom neki is. Tudnia kell, hol van Suga. Át kell adnom neki a sírt, hogy tisztán tudja majd tartani.

- Kiviszlek. Holnap.

- Köszönöm – erős, buzgó ölelést ad nekem. Én is igyekszem tartani a látszatot, hogy még van bennem kurázsit, de egyre nehezebb.

- Holnap reggel szedek virágot is, és viszek mécsest.

- Legyen úgy.

Ajtó nyikordul.

- Nocsak, hova készültök holnap?

- A temetőbe – nézek a magas, jóképű férfira. Az egyetlen férfira, akit ennyi év után is még mindig ugyanúgy szeretek. Arra a férfira, akivel az egész életemet leéltem, s tudom, hogyha távozom is, mellette jó helyen voltam, s leszek is a másvilágban. Aki még mindig ugyanolyan melegen fogad karjaiba, annak ellenére, hogy megcsúnyultam. Ő még mindig azt a fiatal Lyn-t látja bennem, aki voltam. Azt a védtelen, kíváncsi, s félő lányt, aki azon az éjszakán menedéket keresve belefutott A Golyóállóba. 

~ The End ~