49.fejezet

     Fehér cipellőm hegye már a porban áll. Remegő lábaim belegyökereznek a földbe. Nem merek tovább menni.

Mi van, ha a holttestére lelek rá?

Hiába dolgozott az FBI-nak, őt is csak egy gyilkosnak tartották. Figyelték a kamerák, valószínűleg az egész baleset fel lett véve azon a napon, de figyelmen kívül akarták hagyni az esetet.

Ha a vandálok továbbra is úgy tudják, hogy a Gyár szelleme valós, elkerülik ezt a veszélyes helyet, s ők csak nyertek az egész gyilkossággal. Még eltemetni se kell, mert ezt a helyet senki nem keresi fel. Már senki nem akar a tulajdonosa lenni egy ilyen rémisztő, bomladozó épületnek.

     És ha még él?

Kíváncsi-e még rám? Akar egyáltalán így látni? Fel fog ismerni? Olyan sok év azért nem telt el…

    Szívem a torkomban dobog.

Most már nem fordulhatok vissza.

A fehér ruha uszályát öklömbe gyűröm, s belevetem magamat az oszlopok rengetegébe.

Az ismerős dohos levegő járja át a tüdőmet, a hidegebb fuvallat belekap a csipkékbe, s meglengeti azokat. Körbetekintek.

Semmi nem változott. Semmi az égvilágon.

A pókhálók mennyisége és nagysága sokszorozódott meg, illetve a por lett egy kisujjnyival vastagabb, de itt ki is merült a változások sora.

  Az egyetlen átalakulás ebben a gyárban az Én vagyok. Én, aki egy éven keresztül egy kötéllel a nyakán élt, s olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam kiszabadítani magamat. A keserűség fojtogatott, de egy cseppnyi fájdalmat se mutathattam ki. Néha megesett, hogy a rosszabbnál is rosszabbul éreztem magamat, s akkor némi kínszenvedés kiült az arcomra, de az nem tükrözte egyáltalán a belsőmet. A testem égett. Azt akarta, hogy öngyilkosságot kövessek el. Néhanapján persze. Ezért voltam olyan bizonytalan, amikor a kés nyelét már a jobb kezemben szorongattam.

   Az egyetlen reményem volt ez az ötlet. Nagyobb esélyem van teljesen összetörten távozni innen, minthogy boldogan itt maradjak, de megkockáztatom. Muszáj, különben továbbra is csak ez a változó kedélyállapotom lenne, és szépen lassan tényleg a halál szélére araszolgatnék. A saját kéz által elvégzett halál felé.

Üvegszilánkok morzsolódnak a cipőm alatt, hangos lépteket kölcsönözve ezzel. Nem tudom, hogy ezt most direkt teszem, vagy csak mert jól esik. Jól esik, hogy tönkretehetem a lábbelimet, vagy mert hangazavart akarok kelteni. Talán mindkettő.

És miért akarom tönkretenni?

   Legbelül a válasz már megfogalmazódott. Mert nem akarom a házasságot.

Szemeim a két hatalmas tartájra lesznek figyelmesek.

Ez az. Ez az a hely, ahol Jhopenak lennie kellene. De nincs. Egy apró csont, egy darab hús, egy csepp vér, semmi.

Automatikusan a graffitimre lesek. A fal át lett festve. Teljesen feketére, s egyetlen egy piros felirat éktelenkedett a felületen.

„Én örökké várni fogok rád.”

Hát itt a válasz. Ez csak azt sejteti, hogy nem halt meg. A remény, hogy még láthatom, felcsillan.

Kétségbeesetten kiáltok a dohos, hideg levegőbe, mely már szúrja a légzőszervemet.

- JUNG HOSEOK! – szólítom a teljes nevén. Ezt az egyet ugyanis csak én tudom.

De nem érkezik vissza semmiféle hang.

Lehet, hogy már nincs itt? Elhagyta volna a gyárat annyi év után?

Biztosan nem. Szinte ide van láncolva, mint egy veszélyes eb. Ha elhagyja a helyet, meghal.

    Utam ezúttal egyenest a szobájához vezetett. Sietősen veszem a lépcsőfokokat, s zsongva töröm be az ajtaját.

Sehol senki. A fegyverek többsége a földön hever, a maszkok, a ruhák szanaszét, az ágy feldúltan, a matrac helytelenül a sarokba lett hajítva.

Mi történt itt?

Aggódva török be a fürdőszobába, de ott sem találom őt. Semmi nyoma a fiúnak.

Így hát újra visszatérek a tartályokhoz. Itt fogom megvárni. Ha kell, itt várok rá egész nap. Még éjszaka is. Az esküvőre se megyek el, ameddig őt nem láttam.

Egyszeriben már nem érdelek, ha koszossá válik a menyasszonyi ruhám. Leeresztem az uszályt, ami a markomban eléggé megráncosodott. Igyekszem kisimítani tenyeremmel, s addig-addig húzogatom előre görnyedve az anyagot, amíg vissza nem nyeri az eredeti, vasalt állapotát.

Két kar fonódik rám. Az egyik a számra tapad, a másik a derekamra.

Csak egy pillanatig éreztem félelmet, de az hamar elillant. Tudtam, jól tudtam, hogy ki áll mögöttem.

Könnyedén megpenderített, hogy vele szembe kerüljek.

- Boldog évfordulót – suttogja maszkjába. – Pontosan kerek egy éve csapott meg először mézes illatod a gyárban, s dobogtattad meg szívemet.

Könny fakadva karolom át, s fúrom arcomat a mellkasába. – Elviselhetetlen egy év volt.

-  Mostantól már csak jobb lesz.

- Miből gondolod?

- Szökj meg velem – duruzsolja a fülembe.

- De… Egyikünk se teheti.

- A kamerákat leszereltem. Nem dolgozom már nekik… Szabad vagyok. Életemben először érzem ezt, és mégis, borzalmas a kötetlenség. Egy cseppjét se élveztem még. Most akarom elkezdeni. Veled.

   Egészen idáig én is el akartam menni. Most is akarok, de iszonyat nagy szemétségnek érzem, hogy Yoonginak egy szóval nem mondtam a távozásomat.

- Menjünk – egyezek bele. Ha ez kell ahhoz, hogy végre boldog legyek… - De nincs se pénzünk, se ruhák, se élelmünk, se úti célunk.

- Az egyetlen dolog, amit eddig tettem, az volt, hogy keressek magunknak egy elhagyatott házat. Találtam, egy álomhelyen.

- A tó mellett?

Hoseok bólint.

- Induljunk, most.

   Ebben azonban megzavar minket egy zaj. A hang bal oldalamról érkezik. Mindketten egyszerre pillantunk a léptek zajának okozójára.

- Tudtam, hogy nem bírod ki. Éreztem, hogy el kell jönnöd ide, azért is követtelek. Amikor Jimin tájékoztatott róla, hogy hazamentél, én nem hittem neki. Tudtam, hogy ide fogsz jönni. Szimpla megérzés volt, de úgy látom nem csaptam be saját magam. Csak azt mond meg nekem, hogy Ő mennyivel többet ad neked, mint Én?

Nem tudom megválaszolni a kérdést. Félve eresztem el Jhopeot, amikor ő közelebb lép hozzánk. Hoseok elé állok.

- Te is tudod, hogy csak szenvedtem. Én szerettelek, de nem volt olyan nap, amikor…

- Amikor nem rá gondoltál volna, mi? – cinikusan bök az említett személyre fejével.

Bólintok.

- Rég el kellett volna, hogy mondjam… Tisztában vagyok vele, de féltem. Nem mertem megmondani.

- Ezt hívják gerinctelenségnek. Ott kellett volna hagynod. Meg kellett volna mondanod már az elején, hogy hagyjuk egymást. Csak kihasználtad az érzéseimet, amiket irántad tápláltam. Undorító alak vagy. És te – fordul Hoseok felé -, aki kibaszottul jól tudta, hogy Lynnek van barátja, mi a jó istenért mozdultál rá? Te magadnak való vagy. Egy gyilkos. Egy kibaszott gyilkos, aki itt játssza az ártatlant, a hős szerelmest. Mindjárt felfordul a gyomrom tőled. Holott kurvára nem neked köszönheti Lyn, hogy megmenekült azon az estén. V volt az. Taehyung, akit te hidegvérrel lemészároltál. Egy srácot, aki ugyanolyan balsorsú gyerek, mint te. Vagy talán még rosszabb is, de ez lényegtelen. És ott van Dae. Teljesen feleslegesen gyilkoltad meg. Tett bármi rosszat is? Válaszolj, mert azt is tudom, hogy véletlen tudsz beszélni.

- Nem tudod, kivel beszélsz Suga. Semmit nem tudsz rólam, és szerintem addig jó, ameddig tudatlan vagy. A múltam az a dolog, amit nem mindenkivel osztok meg, s nemrégiben lezártam ezt a korszakomat. Már más ember vagyok. Nem ölök.

- De a múltad örökké kísérteni fog.

- Mert téged is kísért a pillanat, amikor apádat leszúrtad? – teszi fel a kérdést Hoseok.

Suga és én egyszerre döbbenünk meg. Honnan tud Jhope erről? Én egy szóval nem említettem neki, hogy Suga mit tett. A rendőrség sem tudhat róla, akkor ő mégis…

- Nehogy azt hidd, hogy az FBI nem vette többször elő az aktákat. Te már rég bűnös vagy az apád haláláért. Megtalálták az újlenyomatodat a kés nyelén.

- Most már elég legyen! – Suga idegessé és frusztrálttá válik. Tudom, hogy valamit erősen szorongat kék dzsekijének a zsebében, s sejtem is, hogy mi az. A kattanást is jól hallom a pattanásig feszülő, csendes légtérben.

- Yoongi! – kiáltok rá rémülten.

- Nem állíthatsz meg! – előveszi a fegyvert. Karja remegve nyújtja előre a pisztolyt, s bizonytalanul vesz célpontba engem. – Állj félre! – üvölti.

- Nem! – ellenkezem, s ezzel még nagyobb pajzsot alkotok testemmel Hoseok előtt.

- Lyn, tényleg állj félre! – próbál ellökni Jhope.

- NEM! – kifakad minden eddigi fájdalom, ami eddig gyötörte lelkemet. Bömbölve igyekszem leszedni magamról Hope tenyereit, amikkel el akar lökni.

- Lyn, kérlek – sírva fakad már Hope is. – Neked ki kell maradnod ebből. Essünk túl rajta gyorsan. Feleslegesen húzzuk már itt az időt. Ezt már egy éve meg kellett volna tegyük. Nem mondom még egyszer, állj félre.

Lenyelem a ragacsos nyálat, mely szinte összetapasztja a számat. Alig bírok beszélni. Nem tudom kontrollálni a sírást, mert fáj. Fáj mindenem, ordít a lelkem.

Elállok az útból, s azon nyomban el is vesztem az egyensúlyomat. Lekuporodom, a szoknyámra hajtom a fejemet, s eltakarom látószervemet a világtól. Nem akarom látni, hogy mi történik. Bármi lesz, az csak fájni fog. A rémálmom, mely sokáig követett, most itt van teljes életnagyságban. Amikor először álmodtam arról, hogy lelőnek valakit, akkor jól tippeltem, hogy Jhope lesz a cső túloldalán. A veszélyes felén. Azon az oldalon, ami a biztos halált jelenti számára.

Itt a tömény valóság. Most kiderül, hogy mi az álom vége.

 

   A pisztoly elsül.

Minden izmom megfeszül, s még erősebben temetem bele magamat a fehérségbe. Üvöltök. Az egész gyár tőlem zeng. Még a puffanó hangot is elnyomja, melyet a holtan összeeső fiú teste okozott.

- Hoseok! – torkom szakadtából kiáltom a nevét, de még mindig nem merek felnézni. Jól tudom, hogy ő van ott. Most ő hever a vérben, az ő utolsó nyögése csengett a kagylómba, amikor eltalálta a golyó, mely széjjelszaggatta a szívét, vagy az agyát, vagy bármi mást, mely halálos lehetett.

Két meleg tenyér tapadt a derekamra. Arra kényszerített gyengéden, hogy álljak fel, de én ellenálltam.

Ragaszkodtam a földhöz. Ragaszkodtam ahhoz, hogy itt haljak éhen, szomjan. Egy hétig is térdepelhetek itt szenvedve, de megérné. Pontosan ezt a lassú, kínos halált kívántam én magamnak. Nem holmi késelést. Az nem fáj sokáig.

- Lyn, gyere. Mennünk kell – suttogják a fülembe.