46. fejezet

Zötyögtünk az úton. T-Jo nem akart sietni, mondván, fényes nappal nem fogja túllépni a 30-as sebességhatárt. Viszont így baromi lassan fogunk odaérni.

- Taposs már bele az istenért!

- Örülök neki, hogy egyáltalán látok. A helyedben be se ültem volna magam mellé, mert én is téptem, és előtte ittam is. Tehát…

- Egyelőre annak örülök, hogy még élsz, mert ezzel az életstílussal hamarabb áshatod a sírodat, mint egy rákhalász.

- Ne szólj bele a dolgaimba, ez az én ügyem. És most kuss, szeretnék az útra koncentrálni, mert amúgy is tök bizonytalanul vezetek.

Ahogy meglátom a gyárat, kikapcsolom a biztonsági övet, és már nyitom is a kocsi ajtaját.

- Nana, kicsilány, azért még várd meg, míg leparkolok, jó?

Bólintok, bár már minden zsigerem arra késztet, hogy lépjek. Türelmetlen vagyok.

 Az autó motorja leáll, s kiugrom a járgányból.

Szinte szaladok a kerítésig, amin berohanok, s könnyeim újfent kicsordulnak.

  Ezúttal nem akarok J-Hopeal találkozni, bár minden bizonnyal már tudja, hogy én újra itt vagyok.

Izgulva lépek a bomladozó oszlopsorok elé, s bámulok befelé.

Csend uralja a gyárat. Hideg szellő cikázik át a betonoszlopok között, kicsípett arcomat cirógatja. Hajamat gyöngéden meglebegteti, összekuszálja.

Otthon érzem magamat. Pedig nem kéne… Ez már soha többet nem az én otthonom. Itt csak J-Hope él, és senki más.

- Na? Most már elmondod a tervedet? – ijeszt meg T-Jo.

- Igen. Bemegyünk.

- Ó, én ide be nem teszem a lábamat. Ha ezt tudom, akkor… - megtapogatja a zsebét. – Nem szóltam. Menjünk. De miért is?

- Mert tudatnom kell J-Hopeal, hogy soha többet ne várjon rám.

- És az a spray mire kell?

- Stílusosan akarom megoldani a dolgot. Nem akarok vele beszélni.

- Egyáltalán? Amúgy szerintem ez geciség. Mármint hogy nem szemtől szembe mondod neki.

- Ez van. Ő is geci volt velem.

Taejo megrántja a vállát.

- Ahogyan te érzed Lyn, én nem szólok bele. Akkor menjünk be? Te tudod, hova menjünk?

- Igen. Volt időm kiismerni a helyet.

Előrébb lépek eggyel, de bizonytalanul hátra fordulok, hogy ellenőrizzem Taejot.

- Te jobb, ha vigyázol magadra. Vedd elő azt a pisztolyt – tekintek a nadrágja zsebére.

Kiveszi, s kibiztosítja.

- Két töltényem van, úgyhogy kibaszottul siessünk.

- Hjajj, jó. Nincs amúgy sem olyan messze az a hely, ahová szeretném a feliratot. De mostantól kurvanagy csend legyen, mert szerintem már most tudja, hogy itt vagyunk.

- Hogy lehet képes erre valaki? – suttogja felháborodottan. – Vannak biztonsági kamerái, vagy mi?

- Nem. Nem beszélhetek róla, sajnálom. Bármennyire is szakítottunk, az olyan durva dolgait, mint a múltja, vagy a természetfölöttinek tűnő képességei, szeretném megtartani magamnak. De most már tényleg fogd be!

    Lapulva indulunk meg a porrá égett kartonok között. Igen, ez volt az a hely, ahol lángszóróval akart megölni minket.

Minden kormos és hamus. Azóta az este óta ezen a részlegen nem is jártam. A hátsó bejáratot nem is használtam.

- A tartályokhoz kell mennünk – suttogom.

- Az pont ettől a kaputól van a legmesszebb, igaz?

- Igen.

- Mondhattad volna, hogy az épület másik oldalánál parkoljak le.

- Nem mindegy?

- Hát nekem bazdmeg nem. Téged nem fog megtámadni, de én még végezhetem úgy, mint Dae vagy Taehyung.

- Vagyis akkor visszafordulsz?

- Nem foglak egyedül hagyni.

- Akkor fogd be és gyere.

A hatalmas vasajtó. Az áthatolhatatlan. A rozsdás.

- Ez zárva, mi? – bök a fejével a nézett tárgyra.

Bólintok. – És most nagyon nem kéne zörögnünk vele. Nehéz is kinyitni, és kurvára nyikorog.

- Vagyis?

- Vagyis most kerülünk. Elmegyünk arra – mutatok ujjammal a jobb oldalra. – Aztán bemegyünk valamelyik oszlopközön.

- Faszom – sóhajt fel. – Na menjünk.

Megtettük a megtervezett utat.

- Itt vannak a tartályok! – Mutatja a nyilvánvalót T-Jo.

- Nem vagyok vak! És te most maradj itt, én pedig erre a falra fogok pingálni – bökök a tartájjal szembeni üres felületre.

- Mit írsz fel?

- Majd meglátod.

   Agyam egyszerre késztet a nevetésre és a sírásra. Mindkettő szívesen feltörne, de egyiket se engedem. A semmilyenség jellemzi tekintetemet.

     A sprayt felrázom, s az üres falra tekintek.

A mondat, melyet fel akarok írni, már régóta megfogalmazódott bennem, s most, hogy eljutottam idáig, elbizonytalanodom.

Tényleg ezt írjam fel? Nem túl tömör? Nem túl bunkó? Nem túl… - NEM! Ezt írom fel, és kész.

Nagy levegőt veszek, s nekiállok.

Jó nagy betűkre törekedem, hogy minél feltűnőbb legyen.

„N” – ábrázolom fel a görbe kanyarulatokat, és vonalakat.

„E” – jönnek a csupa egyenesek.

„V” – Mint az, akit megölt.

„Á” – Mint áltatás. Pont, amit velem is tett.

„R” – Romlott. Ez jellemzi leginkább a lelkét.

„J” – J, mint J-Hope, a becenév, mely most pontosan illik rá. Reménykedhet benne, hogy visszajövök hozzá, de ez nem így lesz.

„R” – Egy újabb R… Ravasz. Ravasz, mint a legfurfangosabb róka.

-„Á” – Ámor. Ámor, aki elvakított engemet. Aki miatt megkedveltem ezt a fiút.

„M” – Menedék. Igen. Menedéket nyújtott nekem a csúf világ elől. Most mégis miben/kiben keressem ugyanezt? Már sosem leszek olyan biztonságban, mint mellette.

  Zokogva rogyok össze. T-Jo azonnal odasiet hozzám.

- Hé, Lyn, nyugodj meg. Semmi baj – nyugtatgat, de semmi haszna. Még meleg tenyerének körkörös simogatása sem csillapít le, pedig a vállamnak tényleg jól esik a kedvesség. – Menjünk haza?

- Nem, még nem fejeztem be – szipogom.

- Mond, hogy mit írjak le, és tűzzünk innen.

- Zárójelbe…Kérlek… - de nem tudom befejezni. A levegőért kell kapkodnom.

- LYN!

Ismerős hang üti meg a fülemet. Nem rémlik kié, de tudom, érzem, hogy már hallottam.

- LYN!

Léptek zaja hallatszik mögülem.

T-Jo rémült feje mindent elárul.

- Lyn, most húzzunk innen! – néz rám kétségbeesetten.

Felállok, és szembenézek a valósággal.

- Hoseok…

Nem nézek a szemébe. Nem akarom látni az arcát. Semmiét se akarom látni.

- Te… Miért? És… - makog össze-vissza.

Kénytelenül is megemelem koponyámat.

- Már mindent értek… - Elolvasta az üzenetemet. – Mi az indokod?

Megcirógatom a kézfejemet, melyen a gyűrű van. J-Hope azonnal kiszúrja.

- Ez most komoly? Hozzámész? De Lyn, te nem szereted őt… Hülyeséget csinálsz.

- Majd Ő szépen eldönti, mit akar. Szerintem innentől ez már nem a te ügyed. Erről a járatról lecsúsztál haver – mondja T-Jo.

- Szerintem itt meg pont te vagy az, akinek tartania kéne a pofáját. Egyébként is, neked már rég nem az élők közt lenne a helyed. Tudod te, hogy mennyi bűncselekménnyel köröz téged a rendőrség? Két kezemen se tudom már megszámolni. És én a bűnözőkre nem hallgatok.

- Mert te hány embert öltél már meg, he? Na gyere ide baszod, most nagyon kapsz a pofádra – sebes és durva léptekkel iramodik meg előre T-Jo, a pisztolyt maga elé  nyújtva, Hoseokra szegezve.

- Jézusom, fejezzétek már be! – üvöltöm. Taejo karja után kapok, s rántok egyet rajta, de az kicsúszik a kezemből, s megbotlik.

A fegyver pedig egy váratlan pillanatban elsül.

Összeszűkült pupillákkal pillantok Hoseokra, aki aggodalommal, s könnyekkel telt szemekkel néz vissza rám.