45. fejezet

 Suga hatalmas boldogsággal húzza az ujjamra azt a bizonyos aranykarikát. Semmi rafináltság sincs a gyűrűben, egyetlen egy apró kő ékesíti, mégis beragyogja a szívemet. Tökéletes. Ennél több nem is kellene. Az már nem én lennék.

- Ezt mikor és miből?

- Nagyon ínséges időkre eltett pénz, plusz egy kis… Lényegtelen.

- Mond, hogy nem lesz belőle baj.

- Nem. Senki nem fog rájönni.

- Akkor jó – bár kicsit sem nyugtat meg a dolog.

- És milyen esküvőt szeretnél? Legyen jó nagy, hintóval meg miegyébbel?

- Ugyan már Yoongi, nem tehetjük meg, s ezzel jómagad is tisztában vagy. Egy kicsit. Csak a srácok és a szüleink.

- A te szüleid – javít ki.

Eszembe jut a sok szörnyűség, amit Suga mesélt a családjáról. Tudom, hogy a sebet újra felszakítottam, hogy most újra eszébe jutattam a fájó múltját.

- Ne haragudj – nyakába bújok.

Beletörődő mosoly jelenik meg arcán. – Úgy reméltem kiskoromban, hogy legalább anyám ott lehet ezen a napon.

- Hát majd úgy teszünk, mintha ott lenne. Az ceremónia után a vacsorához neki is foglalunk egy helyet, ahol meg lesz terítve az asztal. Lélekben hidd el, velünk lesz.

- Ez aranyos. Egyébként mikor legyen?

- Nem tudom. Ráér még. Most össze kell magunkat szednünk anyagilag. Keresek egy állást, a többieket is megpróbáljuk bevonni a munkakeresésbe, mert ez a semmittevés komolyan nem viszi őket előrébb.

- De a gond ott kezdődik, hogy mi bűnözők vagyunk. Keres minket a rendőrség. Feketén meg kevesen dolgoztatnak, ha csak nem olyan munkát keresünk, ami alapjáraton bűnbe ütközik. Például drogtermesztés, és a többi. Viszont nekem elég volt egyszer ebből a kalandból. Tavaly beleszivárogtunk egy kezdő drogkereskedő ügyébe, és mi is segítettünk neki az eladásban. Nem sokáig dolgoztunk nála, mert szar anyagot csinált, és rajtunk akarták levezetni a dühüket a felháborodott vevők. Akkor döntöttünk úgy, hogy felhagyunk ezzel.

- Komolyan mik ki nem derülnek még rólad. Csupa meglepetés lesz az életem melletted.

- Eddig is az volt, nem? – kuncog bele fülkagylómba. – Na, gyere, menjünk be és mondjuk el a többieknek is a helyzetet.

   Pár óra kellett az egész bagázsnak.

Megint lerészegedtünk.

Suga ölében pihentettem nehéz fejemet, s körbetekintettem, mi újság, ugyanis egy negyed órára álomra hajtottam a kútfőmet.

Mámoros állapotban voltak. Szó szerint mindannyian be voltak állva.

Jin kezében még mindig ott égett a füves cigi.

Meglepett, hogy képesek voltak erre. És Yoongi is. Ő is ugyanolyan üveges szemekkel bámult a semmiben, s nagyon vigyorgott.

Csak ültek, hol a földön, hol a kanapén és nevetgélve nézték a falakat, vagy egymást.

- Fasza. – Felültem. Talán túl gyorsan is. Megszédültem, a fejembe hasított a fájdalom.

Tehát az alkohol még mindig keményen dolgozik a szervezetemben. Fogalmam sincs mit, és mennyit fogyasztottam, de az tuti, hogy tömények voltak mind. A szanaszét heverő palackok is azt mutatják. A címkék nagy betűkkel tűntetik fel rajta a %-ot.

Igyekszem összeszedni magamat, hogy ki tudjak tántorogni a mosdóba. A hólyagom ugyanis vészjóslóan kívánja a kiürítését.

Csak egy kis segítséggel merek felállni, amit Yoongi térde biztosít. A nehezebb akadályt az okozza, hogy a lábát át is kell lépnem. Azonban 2 láb helyett 4-et láttam, s őszintén nem tudtam eldönteni, hogy vajon melyik az eredeti…

Többszöri nagy pislogás után sem tisztult ki a kép, ezért vettem egy nagy lendületet, és átdobtam azon a 4 lábon a sajátomat, s sikeresen teljesítettem ezzel az elém táruló akadályt. A következő az volt, hogy a folyosóig épségben jussak el.

És sikerült. Nem tudom hogyan, de megtettem azt a pár lépést esés nélkül. Örömömben le is fejeltem az ajtófélfát, amivel nem számoltam. Amikor átléptem a fekvő Jung Kookot már csak arra tudtam koncentrálni, hogy nehogy beleakadjak a kezébe. Azzal nem volt baj, de előre nem figyeltem, és akkor puff, hello kedves ajtókeret.

Hatalmas nyomás nehezedett az agyamra, s felszökött a homlokomba a vér. Erősen lüktetett a homlokom. Ekkor már tudtam, hogy minimum egy szép kék-zöld pukli nélkül nem úszom meg a dolgot.

    A hólyagom azonban nem hagyta, hogy tovább figyeljem a sérülésem növekedését. Sürgősségire kapcsolt.

- Úristen! – kezeimmel megnyomom szeméremdombomat, hogy legalább azzal csillapítsam a szorító érzést addig, ameddig oda nem tántorgok a klozetre.

Szinte futva megyek el a mosdóig, és semmivel sem törődve lököm ki a hugyozó T-Jo-t a wc-ről. Még az ülőkét se hajtom le, csak a nadrágomat tolom le a fehérneműmmel, és kieresztem.

- Ahhhh…. – hangosan mutatom ki az élvezetemet.

- Basszon meg az Isten Lyn, most félrehugyoztam miattad – idegeskedik T-Jo. – Te fogsz feltakarítani majd?

- A faszt. És erről jut eszembe, tedd már el a szerszámodat, mert ez nem illő dolog egy nő előtt.

T-Jo mérgesen rázza helyre a dolgokat.

- A többit majd befejezem később – rágyújt a cigarettájára.

- Okés.

Ekkor kiszúrok valamit a fürdő egyik polcán. Olyan a doboza, mint egy hajlakk, de nem az. Ez fém, és megszáradt fekete festékcseppek folynak végig a falán.

- Mi az? – gondolkodom hangosan.

Felállok a wc-ről, és közelebbről is meglesem mi az a cucc.

Két flakon festék(?). Nem, flakonban nem árulnak ilyet, vagyis… Basszameg, ez graffiti spray.

Tanulmányoztam a két, szinte még teli fémet, s közben mély gondolkodásba kezdtem.

   Még soha nem próbáltam ki, hisz törvénybeütköző… De régóta vonz, hogy megtegyem.

De hol? És mégis mit írhatnék? Én nem vagyok olyan művészi. Itt a környéken nem akarom megcsinálni. Egy elhagyatott hely kell… Egy olyan hely, ahol senki nem venné észre. És olyat kéne alkotnom, amik a gyárban is vannak… Igen, a Gyárban…A Gyár.

Ez az!

- T-Jo! – rohanok be a konyhába.

- Mi van? Mehetek végre?

- Igen, de figyelj rám. Kérlek, titokba még egyszer, utoljára vigyél el a gyárba. Van még egy lezáratlan ügyem.

Felsóhajt. – Legyen. Mikor?

- Most. Siessünk.

- Akkor most sem fogok tudni elmenni hugyozni, igaz?

- Nincs időnk rá – ragadom meg a csuklójánál fogva, s magam után húzom.

 - Mit akarsz egyébként?

- Majd meglátod, de a többiek nem tudhatnak róla.