36. fejezet

Szavam is elakad kérdésén. Mindketten vágyunk egymásra, jobban, mint azt bárki hinné, de itt nem csak egy sima szexről lenne szó. Hope egyből GYEREKET(!) tervez. Nekem ez a tempó egy kicsit gyors. Mellesleg ott lenne bennem a bűntudat is… Yoongi miatt.

- Hope…Én.

„Nem, igaz?” – elszomorodottan nyomja képembe a világító eszközt.

Megrázom fejemet, de bennem is ott bujkál a kalandvágy, az érzés, ahogy végre beteljesüljön szerelmünk. Beleremeg gyomrom is a gondolatba. Akarom őt, akármennyire is kurvás ez gondolat.

„Nem baj, nekem így is jó. Megértem, ha még nem szeretnél.” – megértően tekint rám.

DE! Igen is szeretném! – üvöltöm magamban. Ezek a szavak viszont nem jutnak el Hope tudatáig, hisz nem is hallja őket.

- Ne értsd félre, kérlek. Épp azért tartogatom, mert azt akarom, hogy tökéletes legyen. Hogy adja magát a helyzet. Hogy ne kelljen rákérdezni, hanem hogy tudjuk, mindketten készen állunk rá. És akkor, ha már te jobb egészségnek örvendsz – mondatom végén lenyelem a gombócot, mely felgyülemlett torkomban.

„Semmi bajom már!” – érkezik a válasz.

- Ccc… Ne hazudj. Inkább hajtsd le a bucidat a párnára és hunyd le azokat a bogár szemeidet – megsimogatom puha, ébenfekete hajkoronáját.

- Ahj… - sóhajt.

- Na, én is bemászok melléd. Ne ellenkezz.

Hope azonnal megragadta csípőmet hatalmas tenyereivel, és átgurított testén, majd a balján landoltam a takarón.

Kacagtam, Hoseok is fura hangokat hallatott, s karomra hajtotta fejét, míg ujjai nekiálltak csiklandozni oldalamat.

Azonnali magzatpózt veszek fel.

- HOSEOK, NE! – kiáltom nevetőgörcsök közepette. – Állj már le, könyörgöm!

Mancsaimmal igyekszem levakarni magamról végtagjait, de egyszerűen képtelen vagyok rá, olyan erősen kapaszkodik belém. Mellesleg ilyenkor minden erőm elhagy.

- HOPE! Most már tényleg elég lesz. Mindjárt bepisilek! – nevetem torkom szakadtából.

 Már a könnyeim folynak, s egyre érdekesebb hangok hagyták el párnáim közét.

    J-Hope végre megállt, s hátra vetődött, hogy kipihenje a játszma fáradalmait.

- Utállak – jelenetem ki nemes egyszerűséggel.

„El tudom képzelni mennyire.” – cinikusan megemeli koponyáját.

- Igenis nagyon! Ki nem állhatom, ha valaki csikiz. Borzalmas érzés.

„Én viszont szeretem, mert…”

- Fejezd most már be.

„Nem, mert túl pajzán.”

- Akkor ne. Aludjunk.

Hope eldobja a telefont, megragadja csuklóimat szorosan, követelőzően, s lenyomja őket a párnák közé. Úgy fonódnak ujjai a vékony tagomra, mintha bilincs szorítaná.

Dermedten bámultunk egymás íriszeibe. Mindkettőnket meglepett Hope hirtelen hevessége.

Csend követte a történteket, mely áramütésként ért.

- Nem bírom tovább – lihegem közeli arcába.

Hope leeresztette csípőjét, s ráült hasamra, de csak finoman.

Eleresztette végtagjaimat, s belemarkolt erősen tincseimbe. Fejemet megemelte, egyre csökkentette köztünk a távolságot. Pilláimat lehunytam.

   Innentől már úgyis mindegy. Nem tudjuk megállni. Most jött el az a pillanat. A pillanat, amikor minden tökéletes lesz.

  - Vezess – suttogom. Hangom teljesen elmutálódott, átvette a mély, nőiesebb hangszínemet.

Kétszer se kellett neki mondanom. Hope ereje teljében rányomta ajkait puhaságomra, s erőszakosan betolakodott nyílásomba.

   Hoseok pont olyanná vált, ahogy én először ismertem meg. Ijesztővé, rémisztővé, egy szörnyeteggé. Szemeiben izzott a szenvedély, és úgy összehúzta szemöldökét, mint amikor kezében volt a lángszóró és kergetett minket a tűzzel. Íriszeiben ugyanaz a láng égett, de most sokkal barátságosabban.

  Nyelve eközben felfedezte teljes szájüregemet, száraz torkomat teljesen benedvesítette mézédes nyála. Telhetetlenül kapaszkodtam saját izmommal az övébe, és kerestem, hogy újabb és újabb köröket írjanak le egymás tengelyén.

Nyökögve kapok hajába, hogy még közelebb tudhassam magamhoz arcát. Kicsit elfordítja egész fejét, hogy mélyebbre tudja tolni nyelvét.

Eközben próbálom megszerezni a dominanciát, ezáltal azért küszködöm, hogy ne csak az én üregemben lejtsenek táncot vágykeltőink. Sikerült annyit elérnem, hogy ezúttal ajkaink már nem simulnak össze, hanem csak a levegőben játszadozunk, amit Hope nem sokáig tűr. Igyekszik újra betolakodó hadműveletbe fogni, de nem engedélyezem. Feladja a küzdelmet.

Helyette az elmaradt ajakkényeztetésbe kezd.

  Gyengéden megharapdálja fehér, kemény fogaival alsó puhaságomat, s megszopogatja azt, míg én a felső részét veszem birtokba. Benyálazom, s megtépem a szív alakú szájának felső két csücskét.

Addig-addig okozom neki fájdalmat, míg ki nem szökik az a bizonyos búgó, férfias hangja, mely akár képes teljesen eláztatni fehérneműmet.

Már a vért tisztogatom le róla, amikor végre elérem célomat és abban a szent minutumban Hope is úgy ráharap alsómra, hogy bekönnyezem. Mindkettőnk hatalmasat sóhajtott.

Ezek után J-Hope békén hagyta vereslő ajkaimat, melyek lüktettek a fájdalomtól. Éreztem, ahogy percről percre duzzadtabbá válnak, főként az alsó fele.

Kulcscsontomra hajtotta fejét, hogy ott pihenjen pár szekundumot, de eközben se bírt magával. Érdes ízlelőbimbói megállás nélkül izgatták bőrömet nyakamon.

Feljebb törekedett, hogy elérje legkívánatosabb felemet e területen, vagyis a lükető vastag vénámat, mely izgalom adtán iszonyatosan kidudorodik.

Amint megszopogatja a bőrt, összecsípi fogaival, szívem hatalmasakat ver mellkasomba. Ezek az érintések egyenest a szívembe vezetnek. Felizgat. Még többet akarok belőlük.

    Megkeresem Hope tarkóját, melyen felvezetem ujjaimat, és egy hajszálnyival közelebb tolom vele kútfőjét a pulzáló vénámhoz. Nyálas csókokat ad rá, nyelvével köröz rajta, de mindezek csak bevezetésként szolgáltak az igazi csábításra.

Újra összecsípi bőrömet, de most már szívni is próbálja.

Minél többször szívja meg, annál jobban érzem, hogy fáj, de még csak az sem tud érdekelni, hogy ezek után mekkora folt marad rajtam. Nem, mert a szívemnek még ez sem elég. Többet akar.

Nyögések sorozata szökik fel, melyeket vissza se folytok, de nem is akarom, mert úgy vélem, Hopenak is ínyére van a dolog.

Hoseok teljes testében elnyúlt rajtam, bár lábai így is majd lelógtak a matrac széléről. Nemesebbik fele pont combom közébe helyezkedett el, s éreztem, hogy szűkösen van odalent.

Igyekszem nem koncentrálni már, mert folytatni akarom az előjátékot, de nehéz, mert tudod, hogy ez lesz az, ami perceken, vagy ha így folytatjuk, órákon belül bennem fog mozgolódni. Egyre jobban felspanol a dolog, s már bizsergést is érzem lenti tájakon.

Képtelen vagyok várni.

- Hope! Igyekezzünk – lihegem.

A fiú bólint, bár nem mintha érdekelte volna a dolog. Folytatta tovább nyakam szívását egy újabb területen.

- Kérleekh! – könyörgöm.

Leáll minden folyamattal. Pihegve felemeli fejét, s rám pillant.

Csak egy fél perc telik el így, mégis olyan hosszúnak tűnt az egész. Abban a fél percben villant be, hogy tudom, mivel akarom folytatni. Ezért is kerestem fel kezemmel Hoseok felsőjének alját. Egy rántással felhúztam egészen a hónaljáig, ahonnan Ő már átvette a vetkőzést. Messzire hajította a pólót.

Ötletet adtam neki és látom is rajta, hogy akarja. Le szeretné venni, de nem meri. Így helyette lépek.

Ledobom magamról a pólót.

- Hoseok. Nem kell félned. Bármit teszel is, és bárhogy… nekem már mindegy, csak tedd meg, mert iszonyatosan kívánlak.

Bevallottam neki. Muszáj volt elmondanom. Azt akarom, hogy ne féljen hozzám érni. Én már az Ő tulajdona vagyok. Azt tesz velem, amit csak akar, és ahogyan akarja.  

35. fejezet

- MI AZ HOGY…? – de még mielőtt kimondhattam volna az „FBI”-t, számra tapasztotta mancsait.

„Lyn, mit mondtam? Kuss!” – mérgesen tolja elém az üzenetet.

- Ne haragudj. Folytasd.

„Ez bonyolultabb, mint hinnéd. Én sem tudom, hogy magyarázzam meg. Az egész ott kezdődött, hogy 1999-ben azért zárták le a gyárat, mert a tulajdonosa eladósodott. A tulaj pár évre rá meghalt, de mivel az FBI a nyomába volt egy ügy miatt, ezért engem kerestek fel.”

Leállítom, hogy átvegyem a mobilt egy kérdés miatt.

„Miért téged kerestek fel?”

Sejtettem a választ, de nekem Hoseoktól kell hallanom az igazságot.

Visszaveszi.

„Rokoni ág miatt…”

- Hope? Ő az apád? – suttogom oly halkan, hogy szinte a szellő túlsüvíti a hangomat.

„Igen. Ő volt az apám.”

Tudtam. Éreztem. Meg se lepett a válasza.

Kérem, hogy folytassa.

„Apámat azért is keresték, mert tudták, hogy a gyárban fegyvereket is tartanak. Bocsánat, amiért hazudtam, de nem egy munkás volt az, aki ide dugta ezeket, hanem az apám. Mániákus gyűjtő volt, és néha szeretett kísérletezni is a fegyverekkel, mármint olyan értelemben, hogy kivitte őket kipróbálni milyenek gyakorlatban. És igen, nem egyszer próbálta ki más élőlényen is a dolgot, nem csak állatokon. Sokáig nem tudtam az igazságot. Akkor jöttem rá, mi folyik a hátam mögött, amikor apa elvitt egyik nap suliba, de előtte egy fekete zsákot dobott ki a kocsiból valami 40-es férfinál. Sokáig hitetgettem magam, hogy abban állat volt, de tudtam, hogy a valóságban teljesen másról volt szó. Arról, hogy apám gyilkol. Nem tehettem semmit ellene, hisz engem és a család többi tagját sose bántott, sose kiabált velünk. Talán mert dühét más embereken töltötte ki.

Amikor az utcán megverték az FBI tudta nélkül, egy csapat ember rohamozta meg a házunkat, és be is vittek kihallgatni.

A férfi, aki bent volt velem, az FBI-nál dolgozik, és pszichológus. Arról kérdezgetett, hogy tudtam-e, mi az apám, és a többi. Mindenre válaszoltam neki. És apa halála után majdnem egy éven keresztül jártam hozzá.

Ő volt az, aki bogarat ültetett a fülembe. Sőt, megfenyegetett.

Arról beszélt, hogy titkon az FBI meg akarja állítani a vandalizmust, és ez a mai világban már csak halállal lehetséges. Persze az FBI emberei nem lehetnek benne az akcióban, mert bemocskolnák magukat. Így jöttem én a képbe. Egy tiszta, fiatal srác. Senki nem gyanakodna rá, mellesleg az apja egy gyilkos. Gondolták, hogy bennem is megvan ugyanaz, ami benne is megvolt. Igaz, hiszem sose tudták aput elkapni. Ez most rám is vonatkozik.

Azt, hogy nekem most itt kell élni, és a nap 24 órájában figyelnek, annak köszönhetem, hogy le kell dolgoznom apám büntetését.

Természetesen ezek a dolgok, amikről most meséltem, szigorúan titkosak, és engem is csak azért avattak be, mert én vagyok az alany.

Amúgy hidd el, hóbortból én sem ölnék szívesen meg embereket. Rap Monsteréket először csak miattad nem öltem meg. Oké, két srácot mégis, de csak mert az idősebb gyerekről már sokat panaszkodtak a rendőrségen, a másik gyereket meg miattad. Amúgy utálok ölni. A legundorítóbb dolog a világon. Szinte biztos vagyok benne, hogyha majd meghalok, a Pokol legmélyébe kerülök Júdás mellé. És igazából egy olyan dologért, ami teljesen rám lett akasztva. A másik lehetőség az azonnali halál lett volna. Így utólag lehet azt kellett volna választanom.”

   Felfordul a gyomrom. Én nem hittem volna, hogy Hoseoknak ennyire undorító élete volt. Teljes átverésben élt, aztán hozzávágtak minden hülyeséget és felruházták őt gyilkosnak.

Agyam leblokkol. Egy láthatatlan fal választ el a valóságtól, és attól a világtól, amiben a kis Hope a szereplő, s minden egyes fontos mozzanatát megjelenítek egészen mostanáig.

A hideg is kirázott, ahogy visszapergettem az eseményeket, melyeket leírt nekem. Ahogy elképzeltem. Ahogy átéreztem.

Nem tudtam, mit reagáljak. Üresen tekintettem le a mélybe, és próbáltam újra aktivizálni agyamat.

Egy gondolatot se sikerült kiszülnöm.

Némán ültünk egymás mellett, mint a rongybabák, s bámultunk a semmibe.

   Fél óra csend után úgy döntöttem, hogy ideje lesz visszafeküdni Hopenak is, mert ki kell pihennie magát.

Mind belsőleg, mind lelkileg beteg J-Hopeot feltámogattam az ablakból, s kérleltem, hogy térjünk vissza a szobába.

Nedves szemei megcsillantak a Hold fényében, ahogy álltunk egymással szemben, s akkor újból lehúzta maszkját.

Ezúttal nem megcsókolni akart, hanem megölelni.

Körbefonta derekamat, lábaival kissé megrogyott, hogy vállamra tehesse kócos fejét, s egész testében rázkódni kezdett.

Sírt. Hangtalanul, de szabadjára eresztette könnyeit.

Egyre hangosodott, míg már úgy üvöltött, mint egy síró baba, de mégis máshogy. Kétszer halkabban, de ez Hopenál akkor is hangosnak számított.

Már én magam is képtelen voltam tartani a könnyeket, ezért szabad utat engedtem nekik, hadd csorogjanak.

   Duzzadt, kivörösödött szemeit megtöröltem Hopenak, amikor elengedett. Ekkor egy kis mosoly jelent meg kisfiús pofiján.

- Én szeretlek – suttogom.

Alsó ujjpercei megcirógatják pozsgás arcomat, majd puha hajamba túrja kezét.

Gyengéden közelebb tol testéhez, s egy nedves csókot lehel párnáimra.

Szívem hevesen válaszol a kellemes érzésre. Boldogságot varázsolt szomorú lelkembe ez a kis ajándék.

- Gyere, menjünk – nyúlok mancsáért, hogy megfogjam.

Belesüllyeszti tenyerembe markát, aztán lebaktatunk a lépcsőn.

   - Be kell venned a gyógyszereidet – adom neki a 3 féle bogyót és a palack vizét.

Fintorog egyet.

- Hope, muszáj. Egészségesnek kell lenned, és ahhoz az kell, hogy most ezeket legyűrd a torkodon. Mindjárt adok valamit enni is, csak legalább a B6-ot vedd be most, nehogy a vacsit is kidobd.

Engedelmeskedik, és egyszerre nyeli le a 3 gyógyszert.

Összedobtam valami szendvicsszerűséget abból, amit találtam az eldugott frizsiderben. Hope megevett mindent, aminek nagyon örültem, s kértem, hogy feküdjön le, pihenjen, de szokás szerint megint nem úgy tett, ahogy én mondtam neki, hanem engem stírölt, miközben rendbe szedtem egy kicsit a kis szobát.

    - Hopeee! Aludj! – nevetve hozzávágtam egy párnát.

Fejrázás volt a válasz.

- De. Esti mesét regéljek neked, vagy mi?

Bólint.

- Ez most komoly?

Igen a válasz.

     Nem hiszem el, hogy lehet ennyire gyerekes.

Leülök mellé.

- És miről meséljek?

„Valamit magadról. Mesélj arról, hogy mi az álmod.”

- Hogy mi az álmom? – Ez a kérdés még engem is gondolkodásra bír. - Nem tudom.

„Biztos van!”

- Talán az, hogy egy normális családom legyen. Másra nincsen szükségem.

Hoseok összeteszi két csuklómat, és arra késztet, hogy mellkasára helyezzem mindkét alkaromat.

„Ígérem, egyszer felhagyok mindennel, itt hagyom a gyárat, és megteremtjük azt a normális családi életet. Elköltözünk innen jó messzire, és vissza se jövünk. Akár elindulhatunk a héten is.”

Akaratlanul is Suga villan be. Őt még nem hagyhatom itt. Vele még beszélnem kell.

- Még nem mehetünk.

„Suga?”

- Igen. Megbeszélem vele a dolgot – sóhajtom.

„Biztos?”

Igennel válaszolok, de nem voltam biztos benne.

„Lyn? Ugye egyszer említetted, hogy lányt szeretnél.”

- Valóban így volt.

„Mi lenne, ha…”

- Ha?

„…ha ma este megpróbálnánk?” 

34. fejezet

Ajkaimba harapok.

Mit kellene válaszolnom?

Csapdába estem, és nem látom a kiutat. A helyes választ kutatom elmémben, de nem találom.

„Na?”

- Hope, nem tudom. Én… Szeretlek, de őket is.

„Megértem.”

- Egyedül Rap Monster az, akit nem tudok hova tenni. Gyűlölöm, de néha jó arc. Viszont Suga és a többiek…

„Szereted még Sugát?”

A kérdés hallatán megdobban a szívem. Ez csak egyet jelenthet.

- Sajnálom – bűnbánóan lehajtom a fejemet.

„Fáj hallani, de túlteszem rajta egyszer magam. Vagy majd a halál segít feldolgozni.”

- HOPE! – mérgesen rápaskolok mellkasára. – Ezt felejtsd el!

„Holnap majd eldől minden.”

- Nem is biztos, hogy eljönnek. Monsternek elég nagy a szája. Bármi lehetett abba a sporttáskába, amit felmutatott.

„Nála volt a fegyver???”

- Minden bizonnyal most szerezte be attól a kurvától.

„Egy kurvától kunyerálja el a fegyvereket? Jézusom.”

- Elég undorító, de igen. Na, de tényleg be kell venned a gyógyszereket. Menjünk le.

   Délután hatkor megint köhögésre kelek.

- Jól vagy? – teszem tenyerem tarkójára.

Megrázza a fejét.

- Aish. Mit hozzak?

Kezével úgy tesz, mintha tartana valamit, és a szája előtt megdönti azt.

- Inni?

Helyesel.

- Víz jó lesz.

- Ühüm.

Az íróasztalról elveszek egy üres palackot és a fürdőbe sietek vele. Ott megtöltöm vízzel a zuhanyból, s kapkodva visszamegyek a teli üveggel Hoseokhoz, aki megint köhögő rohamban szenved.

- Csak most ne dobd ki a taccsot – imádkozom.

Nem is adom át neki a palackot, hanem én magam itatom meg. Nagy kortyokkal juttatja szervezetébe az éltető nedűt. Már majdnem kiitta a felét, amikor hirtelen csuklott egy nagyot, s a szájában lévő víz visszakerült az üvegbe. Gyorsan elvettem szája elől a palackot, s már csak arra volt időm, hogy Hopeot kirángassam az ágy szélére. A víz úgy hagyta el a fiú szervezetét, mintha most tört volna fel egy forrás a felszínre. Elárasztott mindent a padlón.

Köhécselve abbahagyta, s már csak nyálat köpködött. Megtörölte szája szélét egy papírzsepibe, amit én adtam neki.

- Ez nem lesz így jó – aggodalmasan néztem a lábam mellett elterülő gyomortartalmat.

„Meggyógyulok, ígérem. Holnapra jó leszek.”

- Nem Hope. Holnapig kiszáradsz, ha ezt így folytatod.

„Jobban leszek, hidd el.”

Felsóhajtok.

- Majd meglátjuk.

„Lyn? Szeretnék egy kicsit levegőzni. Nem ülnénk ki megint az emeleten?”

- Hát… Menjünk. Nézzük meg a naplementét. De húzz fel egy maszkot és egy kardigánt, mert kezd hűvös lenni.

Így tesz.

Leültem a hűvös betonfalra, összehúztam magamon a Hopetól kapott kardit, s lóbálni kezdtem összefont lábaimat.

Hoseok helyet foglalt mellettem.

Csöndesen fürkésztük a narancs, s pink tónusaiban pompázó eget, melyet pár fehér bárányfelhő tarkított. A napkorong már jócskán lent járt, s a távoli fák lombjain ült, mint egy király a trónján.

A langyos szél gyengén simogatja arcunkat. Beszippantom, hogy egy kis friss levegőhöz is jusson tüdőm, bár már hozzászokott a dohos környezethez is.

  - Milyen?

„Jobb, sokkal.”

- A friss levegő is segít.

Bólint.

Hope közelebb csúszik, hogy karját át tudja vetni vállam felett. Nekidőlök testének, az ő vállára helyezem fejem.

   Újra, s újra eszembe jut Rap Monster. Nyugtalanít a helyzet. Egyben többször átfut az agyamon az is, hogy el kéne mondanom az igazságot Hoseoknak. Nem tudom, hogy fogadná, de úgy érzem, őszintének kell lennem vele és ez most egy tökéletes pillanat arra, hogy elmondjam, mi nyomja a szívem már egy ideje.

Mély lélegzetek sorozata után rászánom magam, s végre kibököm: - Valamit el kell mondjak.

Felém fordítja fejét, így arca hozzáér a homlokomhoz. Letekint rám, így tudom, hogy hallgat.

- Ne haragudj rám, kérlek, de úgy érzem meg kell osszam veled, hogy miért is jöttem ide az első találkozásunkkor, amikor kettesben voltunk – sóhajtok. – Én magam is vissza akartam jönni, az tény, de nekem nem volt semmi hátsó szándékom, viszont… Rap Monster bogarat ültetett a fülembe. Bevallom, én magam is érdekelt voltam a témával kapcsolatban, ugyanis nagyon felcsigázott az, hogy te miért vagy itt a gyárban, és miért ölsz embereket. Monster rávett, hogy látogassalak meg többször, és mint besúgó, szerezzek rólad információkat. Nem reméltem volna, hogy… hogy ilyen érzéseket váltasz majd ki belőlem első adandó alkalommal. Igaz, féltem is tőled, tehát maximum abban reménykedtem, hogy nem döföl belém egy kést.

„Miket mondtál el rólam Monsternek?”

- Csak annyit tud rólad, hogy J-Hope a neved. Nem mondtam semmi többet, esküszöm. Rosszul éreztem magam már akkor, amikor ezt elmondtam neki. Nem tudom.

„És miért akart rólam információkat gyűjteni?”

- Sajnálom Hope, én tényleg… - nagyon félek attól, hogy Hoseok meg fog utálni a tettemért és a sok hazugságért. – Mert meg akarják bosszulni V és Dae halálát. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy hogyan lehettél képes megölni két embert, de… még mindig nem tudom, miért gyilkolsz, mégis megváltozott a véleményem a dologról. Talán mert amikor veled vagyok, nem érdekel az a lényed, ami egy hidegvérű gyilkos.

„Tehát mindvégig tudtad, hogy meg akarnak ölni?”

- Igen, de én próbáltam őket megállítani. Monster ezért utál most engem. Ő az egyetlen, aki mindent tud. Na jó, azt nem, hogy csókolóztunk, de tud róla, hogy szeretjük egymást.

„Sugának miért nem mondta még el?”

- A következmények miatt. Ha megtudja, eljönne ide, hogy megöljön, de RapMon is tisztában van vele, hogy Suga hiába próbálná az erejét fitogtatni, mert mind tudjuk, hogy Te… nos… hogy Te simán elintéznéd. Nem tudom, hogy hogyan mozogsz ilyen gyorsan, és hogy milyen módon jutottál ilyen magas szintű tudáshoz, ami a fegyverkezelést és harcot illeti, de mindenki elismeri, hogy profi vagy benne.

„Ezt most vegyem bóknak?” – mosolyog.

Elveszem tőle telefont, hogy visszaírjak neki.

„Veheted. :D”

„Örülök, hogy ezt tisztáztad. Igazából mindegy, mert én megbízok benned, és hiszem, hogy már nem árulsz el nekik semmit.”

- Akkor nem haragszol rám?

„Nem is tudnék.” – erősen átölel.

- Szeretlek – karolom át has tájékánál.

„Lyn?” – zavarja meg az édes pillanatunkat.

- Igen?

„Áh, mindegy.” – legyint.

- Nem, most már mond.

„Ha megígéred, hogy tényleg nem tudja meg senki a bandából, akkor elárulok neked valamit. De ne reagálj rá semmit, ne mondj semmit. A kamerák figyelnek minket.”

Átveszem a telefont.

„Hope. Kinek dolgozol, mint gyilkos?” – teszem fel a kérdést, ami mint egy villámcsapás, suhant át az agyamon. Eddig erre a változatra nem is gondoltam, de ha valaki felbérelte Hoseokot, az mindent megmagyarázna. Kivéve azt, hogy ki azaz elmebeteg ember, aki ennyi személyt akar kinyírni, mellesleg pont egy elhagyatott gyárban.

Hezitálva átnyúl, hogy kitörölje az előző üzeneteket, s bepötyögjön egy nevet. Nem kavar nagy port a név bennem, de az a három betű, amit begépelt mellé, annál inkább.

„FBI” 

33. fejezet

- Hoseok… Ne csináld. Mindjárt nyitnak a gyógyszertárak. Te maradj itt, aludj egyet, én pedig szépen elbiciklizek egy közeli üzletbe. Sietek vissza. Aztán lehet szó együtt alvásról, de nem szívesen, mert nem akarom elkapni.

Rámutat a lógó maszkokra.

- Hm?

„Vegyél fel egyet.”

- Ah, oké.

Levettem egy vékony, feketét, s a fülembe akasztottam a pántjait.

- Megígéred, hogy mire visszaérek, aludni fogsz?

Bólint.

Fájó szívvel, de elhagyom a szobát. Nagyon remélem, hogy igazat mondott, és tényleg lepihen.

    A környéket nem ismerem igazán, de a gyógyszertárat könnyen megtaláltam, mert tegnap este elhaladtam mellette. A biciklit nekidöntöttem egy oszlopnak, s bementem.

- Jó reggelt.

- Magának is. Miben segíthetek?

- A barátom beteg. B6-ért jöttem és kellene valami meghűlésre is.

- Recept?

- Nincs.

- Akkor vény nélküli. Lássuk csak. Hátra megyek és keresek valamit.

   Öt percnyi várakozás után újra megjelenik a kis üvegablaknál.

- A meghűlésre ezt tudom ajánlani, és itt a B6 is. Még valami?

- Nem. Azt hiszem ennyi elég.

Kifizetem, s elhagyom az üzletet.

   Már ülnék fel a biciklimre, amikor egy dohánybolton akad meg tekintetem. Magamba meredek.

Vegyek? Ne vegyek? Szokjak rá, vagy most hagyjam abba?  

Abba kéne hagynom, de most úgy megkívántam.

Leszállok a kerékpárról, s agyamtól függetlenül is a bolt felé veszik az irányt lábaim.

- Jó reggelt.

- Szintén. Mivel szolgálhatok?

Nem vagyok jártas a dohányokban, ezért csak rábökök egy dobozra, ami hasonlít arra, amilyen Sugának van.

- Más valamit?

- Igen. Egy öngyújtót is.

- Válasszon – nyújtja elém a nagy választékot.

Kiveszek egy rózsaszínt.

- Más nem lesz.

- Akkor 9000 won.

Kifizetem az összeget és lelépek.

Mint valami kiéheztetett idióta, rávetem magam a dobozra. Kicsomagolom, s kihúzok egy szálat. Rágyújtok, s felszállok a biciklire.

 Lökök egyet a pedállal, de egy hang megakadályoz abban, hogy tovább haladjak.

- Kora reggel dohányzunk?

Ijedten fordulok hátra.

- Monster?

- Suga beteg? – bök a szatyromra. – Vagy esetleg Hope? – félmosolyra húzza húsos ajkát.

- Hope.

- Sejtettem. Ugyanis Suga egyelőre nem beteg, de halálra aggódja magát miattad.

- Beszélnünk kell – mondom komolyan.

- Lyn, mindig ezt mondod, de már lassan nem tudom, miért akarsz velem annyira beszélni, ugyanis semmi értelme a dolgoknak. Nem látom eredményét annak, hogy folytassuk az akciót, mert te már kibaszottul megszeretted J-Hopeot, és tudom, hogy így is, úgy is mellette fogsz állni, bármit is teszünk.

- Ezt honnan veszed?

- Mondjuk, nem hagynád cserben Sugát, ha szeretnéd. Az egy dolog, hogy az egyességünk alapján neked látogatnod kell a gyárat, de arról nem volt szó, hogy nélkülünk jössz ide. Miről pofáztam neked? Hogy majd én és T-Jo kint várunk és nem alszunk ott meg ilyenek. Bár gondolom a srác nem fog téged bántani már, de én igenis meg fogom ölni, mert kicseszettül megérdemli, hogy oda kerüljön, ahova V és Dae.

- Nem ismered őt.

- Már millió egyszer említetted nekem, hogy nem ismerem őt, de ki mondta, hogy szeretném? Megölt embereket, így van indokom következtetéseket levonni. És most vagy hazajössz, vagy visszamész hozzá, de akkor garantálom, hogy kitálalok Sugának, hogy hol vagy.

- Remélem tudod, hogy az utóbbi húzásoddal nem csak velem basznál ki?

- Ne félj, Suga nem fog ezek után felkeresni téged.

- Ó, igen? Honnan veszed? – idegesen leszállok a bicikliről, ami eldől, s nekiesek Monsternek. Torkára helyezem kezem, s nekinyomom a falnak.

- Ezzel akarsz fenyegetni kicsilány? Nem vagy egyáltalán menő. Tudod mit? Menj, és ápolgasd le azt a buzit.

- HOSEOK NEM BUZI! – megszorongatom RapMon nyakát.

- Hjajj, hogy te mennyit bakizol. Mi a vezetékneve?

- Mit érdekel az téged? Húzz innen! – elengedem.

 Felkapom a biciklit és felszállok rá.

- Lyn?

- Mi az? – idegesen NamJoonra pillantok.

- Vigyázzál a barátodra, mert holnap kinyírom.

Felnevetek. – Ugyan már. Mintha eddig meg tudtad volna ölni.

Felemeli a sporttáskát, amit eddig a kezében szorongatott.

- Mert eddig nem volt velem ez. Na, puszikák – hátat fordít, s könnyedén int szabad kezével.

     Az idegességem a pedálozásba fojtottam, így elég hamar visszatértem a gyárba. Lebaktattam a lejtőn, s az oszlopok közt találtam magamat. Életemben először éreztem magam otthon e falak közt.

Már indultam volna tovább a hordókhoz, amikor valaki körbefonta karjaival testemet.

- Megmondtam, hogy aludjál.

Szorosabbra fogja az ölelést.

- Jobban vagy?

Bólint.

   A tomboló szívem kissé megnyugszik Hoseok érintésétől.

- Meghoztam az orvosságot. Gyere, menjünk a szobába, hogy be tudjam adni.

Elenged.

„Cigi szagod van. :(”

- Khöm… Csak egy szál volt, de ha nem gond, rágyújtok még egyre, mert kissé felcsesztek.

„Mi történt?”

- Nem lényeg. Régi ismerős.

„Hogy hívják? Verjem meg?”

- Nem kell. Dehogy!

Eszembe jut, mit mondott Monster a társalgásunk végén, s kétségbe esek. Mit mondjak Hoseoknak? Valahogy tudatnom kell vele a veszélyt, még ha csak szívatott is az a bunkó.

- Hope?

- Hm?

- Vigyázz magadra nagyon.

„Ezt hogy érted? Elmész?” – összezavarodott, nyugtalan tekintettel mutatja fel üzenetét.

- Nem. Most szükséged van rám, de…de történt valami, ami veszélyt jelent rád tekintve. Nem mondhatom el mi az, sőt, én magam se tudom… - összevissza kapkodva beszélek.

„Nyugi. Ebből most egy szót se értettem.”

- Felejtsd el – legyintek.

„Most már mond.”

- De nem. Mindegy, csak kérlek, légy résen, bármi is lesz. Főleg holnap.

„De Lyn, ez így nem fair. Tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem, pedig tudod, hogy baljóslatú rám tekintve. Hogyan védjem meg magam, amikor azt se tudom, hogy mi ellen kell?”

- De ez nem így megy. Én sem tudom pontosan, mi az, csak azt, hogy kik akarják véghez vinni.

„Kik azok?”

Habozok. Nem árulhatom el.

„LYN!”

Megrázom a fejem.

Válaszként Hope nekilök az oszlopnak, s vállaimnál fogva ott is tart.

- Nem mondhatom el, sajnálom.

Lábaival beleír egy nevet a porba.

Csak egyetlen másodpercre hajtom le a fejem, hogy elolvassam. Fáj, hogy azt  a nevet látom viszont, amire én is gondoltam.

Szótlanul lehunyom pilláimat, kútfőmet oldalra fordítom, kikerülve Hoseok éles pillantásait.

„Tudtam.”

- De nem biztos, hogy eljönnek!

„Lyn, te is jól tudod, amit én is és Suga is már biztos tud.”

- Suga nem igazán tud rólad… - még kisebbre kuporodom össze.

„Igen, valahogy gondoltam. Ettől függetlenül a barátai tisztában vannak azzal, hogy köztünk van valami, és tudom, hogy egy nap majd eljönnek, hogy megöljenek.”

Én nem tudom, hogy Hope honnan tud ennyi mindenről, de fáj tőle hallani azt, amin már régóta őrlődöm.

„Csak annyit szeretnék tudni, hogy ha majd eljön a nap, akkor számíthatok rád?”

32. fejezet

Ijedten közelebb csusszantam hozzá, és a hátára helyeztem tenyerem, mellyel nyugtatóan simogatni kezdtem őt.

  Sugárba jött ki a pép, s meg se akart állni. Csak pillanatokra pihent meg, míg köhécselt párat, és már jött is a következő adag. A végén már csak epe jött, de addigra már fulladásszerű köhögésrohamok törtek rá.

Rémülten paskolgattam hátát, de tudtam, hogy ez nem lesz ide elég. Addig nem tehetek vele semmit, míg ki nem ürül teljesen a szervezete.

- Jól vagy? – kérdem tőle.

Bár rábólint egy igent, én tudom, hogy ez nagyon nem így van. Szörnyen néz ki.

- Muszáj lesz, hogy elvigyelek orvoshoz.

Hevesen ellenzi a dolgot.

- De. Hope. Én ide édeskevés vagyok. Tudok egy, s más dolgot, de nincsenek meg itt azok a megfelelő eszközök, gyógyszerek, amivel el tudnálak látni. Az egy dolog, hogy ápolónő vagyok, de én nem írhatok ki neked gyógyszert. Adok neked 1 napot. Ha nem leszel jobban, beviszlek. Azért vény nélküli gyógyszert szerzek neked reggel. Most viszont aludj vissza és takarózz be rendesen. Ki kell, hogy izzadjál.

Köhint párat, majd visszaesik a párnák közé. Előkeresi a mobilt.

„A szekrényben van még takaró.”

Egyenest a szekrényre téved a szemem. Felkelek, és kinyitom. A vállfán egy fekete dzseki, egy vastagabb kabát, pár póló, hosszú nadrágok, természetesen azok is sötétek. Letekintek a szekrény aljára, ahol megpillantom a gondosan összehajtogatott dunyhát.

Kiveszem a vaskos takarót és Hoseokra terítem.

- Na, ez már elég meleg lesz.

    Gondolkodóra fogom, hogy mi az, amivel esetleg még tudok segíteni rajta.

Ekkor újra a szekrényre lesek. Odaaraszolok, s a kezembe ragadok egy régi, szakadt pólót.

- Hol találok vizet?

Rábök egy ajtóra, amit eddig észre se vettem. Szinte ugyanolyan színe van, mint a falnak, s még egy síkban is van vele. Ha a kilincs nem lenne ott, akkor még azt is hihetné az ember, hogy ez búvóhelyként szolgált, bár a fémeszköz feltűnővé teszi a láthatatlant.

Kinyitom és feltárul előttem a fürdőszoba. Nagyon apró. Az egészben van egy zuhanyzó, és egy vécé. A fugát már a penész eszi a sarkokban, s az illat sem túl rózsás. Talán itt a legerősebb a nyirkos, dohos szag az egész épületen belül.

Mivel mosdó híján nem találtam alkalmasabb helyet a víz engedésére, ezért a zuhanyzót céloztam meg. A pólót alámártottam a hideg alá, majd elzártam a csapot. Kicsavartam az anyagból a felesleget, s visszatértem Hopehoz, aki már megint ülve terpesztett a matracon előre görnyedve.

Odarohantam hozzá, s a nyakába terítettem a hideg textilt.

- Lehet egyelőre kerülnöd kéne a meleget. Tűzforró vagy.

Szívem hevesen kalapált. Még egy beteg se váltott ki belőlem ekkora izgalmat. A valóság az, hogy nagyon féltem Hoseokot.

„Jó ez a hideg.”

Piros arcához dörzsöli a hideget, de az sec-perc alatt felmelegszik.

- Lehet be kéne állnod a zuhany alá.

„Ruhástul?”

- Nem. De le tudsz egyedül is zuhanyozni, nem?

Lassan feláll, de azzal a lendülettel vissza is esik. Felkelek, hogy kezem nyújtsam neki. Így végre ő is talpra tud állni.

Eszméletlen mennyire szédülhet, mert lábait képtelen egyenesen tenni, s ide-oda kacsázva támolyog.

Egészen a fürdőig kiviszem.

- Most mi legyen?

Megrántja a vállát.

- Már sok embert fürdettem életemben, láttam pár… - megnémulok -, de ez most más. Tehát azt tudom neked felajánlani, hogy rajtad marad az alsód.

Beleegyez.

Leültetem a vécédeszka fedelére, s leveszem róla a kardit. Majd a pólót.

- Úristen, te nagyon vékony vagy – lepődötten bámulom felsőtestét. Karjai olyanok, akár a sajátom. Hasán egy csepp zsír sincs. Bordái kilátszanak, s a hat kis kockára is ráfeszül a vékony, hófehér bőre.

   Folytatom tovább a vetkőztetést.

Lábairól ledobom a csónak méretű csukákat, s az alatta lévő majmos zoknikat, melyek mosolyt fakasztanak arcomra.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen hidegvérű gyilkosnak mi lapul a cipője rejtekében?

Felnézek a fiúra, aki a falnak nekitámaszkodva lehunyt szemmel pihen.

Felkészülök, ugyanis most jön a legintimebb dolog. Remegve nyúlok nadrágja gombjához. Óvatosan kibújtatom helyéről, s vele a slicc is lecsusszan. Amint ezzel végzem, azonnal megragadom nadrágszárát, s húzni kezdem magam felé, ahogy csak bírom. Egyszerre mindkettőt.

Pár perces ráncigálás után végre a földön hever minden ruhadarabja, kivéve egyet, amit jobb is, ha most magán hagy.

- Hope – szólítgatom, s rázogatom vállánál fogva.

- Hm?

- Kelj fel. Gyere. Mész a zuhany alá!

- Mmm... – leszedi magáról kezem.

- De az előbb azt mondtad, hogy jó. Akkor most döntsd el, mit akarsz.

- Ühmpf.

- Na, gyere – csuklójára fonom ujjaim, s addig húzom, míg fel nem áll.

Betámogatom a zuhanytálcára, én magam kilépek belőle, s megeresztem a hideg és a langyos víz közti átmenetet. Hopera irányítom a zuhanyrózsát.

Ő csak mereven áll, s tűri, ahogy forró bőrének csapódnak az apró, hideg cseppek.

Szépen lassan átáztatják fekete bokszerét is a lecsordogáló cseppecskék. Megemberelem magam, hogy még véletlenül se nézzek arra a területre, de egyszerűen képtelen vagyok visszafojtani kíváncsiságom. Csak-csak lelesek dudorodó férfiasságára.

Végül elvesztem az uralmat, és annyira nem figyelek, mit cselekszem, hogy a rózsát már nem a vállára irányítom, hanem egyenest a legnemesebbik felére.

Hoseoknak fel se tűnik, hiszen világát se tudja szegény, olyan magas a láza, mégis, kínosnak érzem hirtelen elkalandozásomat.

Visszatérek hasának a hűtésére, mire J-Hope megragadja a karom, mellyel a zuhanyrózsát tartom, és egyszerűen beránt a zuhanyba.

Testéről visszaverődő víz azonnal átáztatja ruhám, s hajam is bőven kap belőle.

- HOPE! – üvöltök rá mérgesen.

Mosolyogva beletekint íriszembe, s kikapja kezemből a zuhanyfejet. Fejem fölé emeli, és pikk-pakk csupa víz leszek.

Rávágok sértődötten Hope mellkasára. Ennek eredményeképpen megtántorodik, s majdnem megcsúszik a tálcában.

Megragadom azonnal, s kis híján engem is magával ránt, de végül szerencsésen megúsztuk mindketten a majdnem balesetet.

Hevesen dobogó aortapumpámra helyezem öklömet, s hangos lélegzetekkel próbálom feldolgozni az előbb történteket.

Hoseok nyugodtan átölel.

- Most ne ölelgessél, mert utállak!

Csalódott arca miatt mégse vagyok képes haragudni rá.

- Na, inkább menjünk ki, mert megfázom.

Kilépünk mindketten a kis kék szőnyegre, ami a zuhany elé van rakva.

- Van törölköződ?

Bólint, s egyúttal rábök egy kisablakpárkányra, amin pontosan 3 törölköző volt összehajtva.

Leemeltem kettőt, mire az egyiket Hope köré csavartam, s szárazra töröltem vele, míg a másikat a kezembe szorongattam.

- Most kiviszlek, mert át szeretnék öltözni.

    Vállamba kapaszkodva kimasíroztunk egészen a matracig.

- Feküdj le, jó?

De ahelyett, hogy azt cselekedte volna, amit én mondtam, a törcsije alá nyúlt, s egy fekete, csurom vizes ruhadarab csattant a földön.

- HOSEOK MÁR! Ezt igazán magadon hagyhattad volna. Ez is hűt.

Feladva a harcot, leül az ágyra és újra írni kezd.

„De ez hideg, nagyon!”

- Akkor adjak neked másikat?

„Ha nagyon muszáj.”

- Igen!

   Kiveszek a szekrényből egyet és a fejének vágom.

- És most aludj.

Ezzel a mondattal hagytam magára őt.

Gyorsan leveszek magamról minden egyes ruhadarabot, s magam köré tekerem a törcsit. Felveszem a hideg darabokat, és kimegyek Hopehoz, aki természetesen nem alszik.

- Most mi van? Felpörgetett a víz?

Nem válaszol, csak bámul, amitől teljesen elvörösödöm.

A ruháimat ledobom a szekrény elé, s kutatni kezdek abba.

- Ugye nem baj, ha felhúzok valamit innen?

Megrázza fejét.

Egy bő pólót és egy alsónadrágot veszek ki, majd újra birtokba veszem a fürdőszobát, míg magamra öltöm e fiús ruhákat.

Visszatérek betegemhez, aki vigyorogva lesi férfias kinézetem.

- Jó, tudom, hogy szörnyen nézek ki, nem kell ecsetelned.

Mutatóujjával buján magához hív.

- Várj, csak kiteregetem a ruhákat.

Iparkodva feldobtam a nedves textíliákat a szekrényajtóra és helyet foglaltam a matracon, ahol már várt az üzenet.

„Eszméletlenül jól nézel ki.”

Többször is visszaolvasom, s így egyre vörösebb árnyalatokat vesz fel orcám.

- Ugyan már – legyintek.

„Esküszöm.”

- Ha elhiszem, akkor lefekszel végre aludni?

„De nem vagyok álmos. És most fázom.”

- Akkor takarózz be a pléddel. Várj, segítek.

Gyengéden ledöntöm, hogy fekvő pozícióba legyen, majd ráhúzom a takarót.

- Így jobb?

„Sokkal.” – kitörli. – „De tudod, hogy lenne még jobb?”

- Na?

„Ha befeküdnél mellém.”