35. fejezet

- MI AZ HOGY…? – de még mielőtt kimondhattam volna az „FBI”-t, számra tapasztotta mancsait.

„Lyn, mit mondtam? Kuss!” – mérgesen tolja elém az üzenetet.

- Ne haragudj. Folytasd.

„Ez bonyolultabb, mint hinnéd. Én sem tudom, hogy magyarázzam meg. Az egész ott kezdődött, hogy 1999-ben azért zárták le a gyárat, mert a tulajdonosa eladósodott. A tulaj pár évre rá meghalt, de mivel az FBI a nyomába volt egy ügy miatt, ezért engem kerestek fel.”

Leállítom, hogy átvegyem a mobilt egy kérdés miatt.

„Miért téged kerestek fel?”

Sejtettem a választ, de nekem Hoseoktól kell hallanom az igazságot.

Visszaveszi.

„Rokoni ág miatt…”

- Hope? Ő az apád? – suttogom oly halkan, hogy szinte a szellő túlsüvíti a hangomat.

„Igen. Ő volt az apám.”

Tudtam. Éreztem. Meg se lepett a válasza.

Kérem, hogy folytassa.

„Apámat azért is keresték, mert tudták, hogy a gyárban fegyvereket is tartanak. Bocsánat, amiért hazudtam, de nem egy munkás volt az, aki ide dugta ezeket, hanem az apám. Mániákus gyűjtő volt, és néha szeretett kísérletezni is a fegyverekkel, mármint olyan értelemben, hogy kivitte őket kipróbálni milyenek gyakorlatban. És igen, nem egyszer próbálta ki más élőlényen is a dolgot, nem csak állatokon. Sokáig nem tudtam az igazságot. Akkor jöttem rá, mi folyik a hátam mögött, amikor apa elvitt egyik nap suliba, de előtte egy fekete zsákot dobott ki a kocsiból valami 40-es férfinál. Sokáig hitetgettem magam, hogy abban állat volt, de tudtam, hogy a valóságban teljesen másról volt szó. Arról, hogy apám gyilkol. Nem tehettem semmit ellene, hisz engem és a család többi tagját sose bántott, sose kiabált velünk. Talán mert dühét más embereken töltötte ki.

Amikor az utcán megverték az FBI tudta nélkül, egy csapat ember rohamozta meg a házunkat, és be is vittek kihallgatni.

A férfi, aki bent volt velem, az FBI-nál dolgozik, és pszichológus. Arról kérdezgetett, hogy tudtam-e, mi az apám, és a többi. Mindenre válaszoltam neki. És apa halála után majdnem egy éven keresztül jártam hozzá.

Ő volt az, aki bogarat ültetett a fülembe. Sőt, megfenyegetett.

Arról beszélt, hogy titkon az FBI meg akarja állítani a vandalizmust, és ez a mai világban már csak halállal lehetséges. Persze az FBI emberei nem lehetnek benne az akcióban, mert bemocskolnák magukat. Így jöttem én a képbe. Egy tiszta, fiatal srác. Senki nem gyanakodna rá, mellesleg az apja egy gyilkos. Gondolták, hogy bennem is megvan ugyanaz, ami benne is megvolt. Igaz, hiszem sose tudták aput elkapni. Ez most rám is vonatkozik.

Azt, hogy nekem most itt kell élni, és a nap 24 órájában figyelnek, annak köszönhetem, hogy le kell dolgoznom apám büntetését.

Természetesen ezek a dolgok, amikről most meséltem, szigorúan titkosak, és engem is csak azért avattak be, mert én vagyok az alany.

Amúgy hidd el, hóbortból én sem ölnék szívesen meg embereket. Rap Monsteréket először csak miattad nem öltem meg. Oké, két srácot mégis, de csak mert az idősebb gyerekről már sokat panaszkodtak a rendőrségen, a másik gyereket meg miattad. Amúgy utálok ölni. A legundorítóbb dolog a világon. Szinte biztos vagyok benne, hogyha majd meghalok, a Pokol legmélyébe kerülök Júdás mellé. És igazából egy olyan dologért, ami teljesen rám lett akasztva. A másik lehetőség az azonnali halál lett volna. Így utólag lehet azt kellett volna választanom.”

   Felfordul a gyomrom. Én nem hittem volna, hogy Hoseoknak ennyire undorító élete volt. Teljes átverésben élt, aztán hozzávágtak minden hülyeséget és felruházták őt gyilkosnak.

Agyam leblokkol. Egy láthatatlan fal választ el a valóságtól, és attól a világtól, amiben a kis Hope a szereplő, s minden egyes fontos mozzanatát megjelenítek egészen mostanáig.

A hideg is kirázott, ahogy visszapergettem az eseményeket, melyeket leírt nekem. Ahogy elképzeltem. Ahogy átéreztem.

Nem tudtam, mit reagáljak. Üresen tekintettem le a mélybe, és próbáltam újra aktivizálni agyamat.

Egy gondolatot se sikerült kiszülnöm.

Némán ültünk egymás mellett, mint a rongybabák, s bámultunk a semmibe.

   Fél óra csend után úgy döntöttem, hogy ideje lesz visszafeküdni Hopenak is, mert ki kell pihennie magát.

Mind belsőleg, mind lelkileg beteg J-Hopeot feltámogattam az ablakból, s kérleltem, hogy térjünk vissza a szobába.

Nedves szemei megcsillantak a Hold fényében, ahogy álltunk egymással szemben, s akkor újból lehúzta maszkját.

Ezúttal nem megcsókolni akart, hanem megölelni.

Körbefonta derekamat, lábaival kissé megrogyott, hogy vállamra tehesse kócos fejét, s egész testében rázkódni kezdett.

Sírt. Hangtalanul, de szabadjára eresztette könnyeit.

Egyre hangosodott, míg már úgy üvöltött, mint egy síró baba, de mégis máshogy. Kétszer halkabban, de ez Hopenál akkor is hangosnak számított.

Már én magam is képtelen voltam tartani a könnyeket, ezért szabad utat engedtem nekik, hadd csorogjanak.

   Duzzadt, kivörösödött szemeit megtöröltem Hopenak, amikor elengedett. Ekkor egy kis mosoly jelent meg kisfiús pofiján.

- Én szeretlek – suttogom.

Alsó ujjpercei megcirógatják pozsgás arcomat, majd puha hajamba túrja kezét.

Gyengéden közelebb tol testéhez, s egy nedves csókot lehel párnáimra.

Szívem hevesen válaszol a kellemes érzésre. Boldogságot varázsolt szomorú lelkembe ez a kis ajándék.

- Gyere, menjünk – nyúlok mancsáért, hogy megfogjam.

Belesüllyeszti tenyerembe markát, aztán lebaktatunk a lépcsőn.

   - Be kell venned a gyógyszereidet – adom neki a 3 féle bogyót és a palack vizét.

Fintorog egyet.

- Hope, muszáj. Egészségesnek kell lenned, és ahhoz az kell, hogy most ezeket legyűrd a torkodon. Mindjárt adok valamit enni is, csak legalább a B6-ot vedd be most, nehogy a vacsit is kidobd.

Engedelmeskedik, és egyszerre nyeli le a 3 gyógyszert.

Összedobtam valami szendvicsszerűséget abból, amit találtam az eldugott frizsiderben. Hope megevett mindent, aminek nagyon örültem, s kértem, hogy feküdjön le, pihenjen, de szokás szerint megint nem úgy tett, ahogy én mondtam neki, hanem engem stírölt, miközben rendbe szedtem egy kicsit a kis szobát.

    - Hopeee! Aludj! – nevetve hozzávágtam egy párnát.

Fejrázás volt a válasz.

- De. Esti mesét regéljek neked, vagy mi?

Bólint.

- Ez most komoly?

Igen a válasz.

     Nem hiszem el, hogy lehet ennyire gyerekes.

Leülök mellé.

- És miről meséljek?

„Valamit magadról. Mesélj arról, hogy mi az álmod.”

- Hogy mi az álmom? – Ez a kérdés még engem is gondolkodásra bír. - Nem tudom.

„Biztos van!”

- Talán az, hogy egy normális családom legyen. Másra nincsen szükségem.

Hoseok összeteszi két csuklómat, és arra késztet, hogy mellkasára helyezzem mindkét alkaromat.

„Ígérem, egyszer felhagyok mindennel, itt hagyom a gyárat, és megteremtjük azt a normális családi életet. Elköltözünk innen jó messzire, és vissza se jövünk. Akár elindulhatunk a héten is.”

Akaratlanul is Suga villan be. Őt még nem hagyhatom itt. Vele még beszélnem kell.

- Még nem mehetünk.

„Suga?”

- Igen. Megbeszélem vele a dolgot – sóhajtom.

„Biztos?”

Igennel válaszolok, de nem voltam biztos benne.

„Lyn? Ugye egyszer említetted, hogy lányt szeretnél.”

- Valóban így volt.

„Mi lenne, ha…”

- Ha?

„…ha ma este megpróbálnánk?”