32. fejezet

Ijedten közelebb csusszantam hozzá, és a hátára helyeztem tenyerem, mellyel nyugtatóan simogatni kezdtem őt.

  Sugárba jött ki a pép, s meg se akart állni. Csak pillanatokra pihent meg, míg köhécselt párat, és már jött is a következő adag. A végén már csak epe jött, de addigra már fulladásszerű köhögésrohamok törtek rá.

Rémülten paskolgattam hátát, de tudtam, hogy ez nem lesz ide elég. Addig nem tehetek vele semmit, míg ki nem ürül teljesen a szervezete.

- Jól vagy? – kérdem tőle.

Bár rábólint egy igent, én tudom, hogy ez nagyon nem így van. Szörnyen néz ki.

- Muszáj lesz, hogy elvigyelek orvoshoz.

Hevesen ellenzi a dolgot.

- De. Hope. Én ide édeskevés vagyok. Tudok egy, s más dolgot, de nincsenek meg itt azok a megfelelő eszközök, gyógyszerek, amivel el tudnálak látni. Az egy dolog, hogy ápolónő vagyok, de én nem írhatok ki neked gyógyszert. Adok neked 1 napot. Ha nem leszel jobban, beviszlek. Azért vény nélküli gyógyszert szerzek neked reggel. Most viszont aludj vissza és takarózz be rendesen. Ki kell, hogy izzadjál.

Köhint párat, majd visszaesik a párnák közé. Előkeresi a mobilt.

„A szekrényben van még takaró.”

Egyenest a szekrényre téved a szemem. Felkelek, és kinyitom. A vállfán egy fekete dzseki, egy vastagabb kabát, pár póló, hosszú nadrágok, természetesen azok is sötétek. Letekintek a szekrény aljára, ahol megpillantom a gondosan összehajtogatott dunyhát.

Kiveszem a vaskos takarót és Hoseokra terítem.

- Na, ez már elég meleg lesz.

    Gondolkodóra fogom, hogy mi az, amivel esetleg még tudok segíteni rajta.

Ekkor újra a szekrényre lesek. Odaaraszolok, s a kezembe ragadok egy régi, szakadt pólót.

- Hol találok vizet?

Rábök egy ajtóra, amit eddig észre se vettem. Szinte ugyanolyan színe van, mint a falnak, s még egy síkban is van vele. Ha a kilincs nem lenne ott, akkor még azt is hihetné az ember, hogy ez búvóhelyként szolgált, bár a fémeszköz feltűnővé teszi a láthatatlant.

Kinyitom és feltárul előttem a fürdőszoba. Nagyon apró. Az egészben van egy zuhanyzó, és egy vécé. A fugát már a penész eszi a sarkokban, s az illat sem túl rózsás. Talán itt a legerősebb a nyirkos, dohos szag az egész épületen belül.

Mivel mosdó híján nem találtam alkalmasabb helyet a víz engedésére, ezért a zuhanyzót céloztam meg. A pólót alámártottam a hideg alá, majd elzártam a csapot. Kicsavartam az anyagból a felesleget, s visszatértem Hopehoz, aki már megint ülve terpesztett a matracon előre görnyedve.

Odarohantam hozzá, s a nyakába terítettem a hideg textilt.

- Lehet egyelőre kerülnöd kéne a meleget. Tűzforró vagy.

Szívem hevesen kalapált. Még egy beteg se váltott ki belőlem ekkora izgalmat. A valóság az, hogy nagyon féltem Hoseokot.

„Jó ez a hideg.”

Piros arcához dörzsöli a hideget, de az sec-perc alatt felmelegszik.

- Lehet be kéne állnod a zuhany alá.

„Ruhástul?”

- Nem. De le tudsz egyedül is zuhanyozni, nem?

Lassan feláll, de azzal a lendülettel vissza is esik. Felkelek, hogy kezem nyújtsam neki. Így végre ő is talpra tud állni.

Eszméletlen mennyire szédülhet, mert lábait képtelen egyenesen tenni, s ide-oda kacsázva támolyog.

Egészen a fürdőig kiviszem.

- Most mi legyen?

Megrántja a vállát.

- Már sok embert fürdettem életemben, láttam pár… - megnémulok -, de ez most más. Tehát azt tudom neked felajánlani, hogy rajtad marad az alsód.

Beleegyez.

Leültetem a vécédeszka fedelére, s leveszem róla a kardit. Majd a pólót.

- Úristen, te nagyon vékony vagy – lepődötten bámulom felsőtestét. Karjai olyanok, akár a sajátom. Hasán egy csepp zsír sincs. Bordái kilátszanak, s a hat kis kockára is ráfeszül a vékony, hófehér bőre.

   Folytatom tovább a vetkőztetést.

Lábairól ledobom a csónak méretű csukákat, s az alatta lévő majmos zoknikat, melyek mosolyt fakasztanak arcomra.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen hidegvérű gyilkosnak mi lapul a cipője rejtekében?

Felnézek a fiúra, aki a falnak nekitámaszkodva lehunyt szemmel pihen.

Felkészülök, ugyanis most jön a legintimebb dolog. Remegve nyúlok nadrágja gombjához. Óvatosan kibújtatom helyéről, s vele a slicc is lecsusszan. Amint ezzel végzem, azonnal megragadom nadrágszárát, s húzni kezdem magam felé, ahogy csak bírom. Egyszerre mindkettőt.

Pár perces ráncigálás után végre a földön hever minden ruhadarabja, kivéve egyet, amit jobb is, ha most magán hagy.

- Hope – szólítgatom, s rázogatom vállánál fogva.

- Hm?

- Kelj fel. Gyere. Mész a zuhany alá!

- Mmm... – leszedi magáról kezem.

- De az előbb azt mondtad, hogy jó. Akkor most döntsd el, mit akarsz.

- Ühmpf.

- Na, gyere – csuklójára fonom ujjaim, s addig húzom, míg fel nem áll.

Betámogatom a zuhanytálcára, én magam kilépek belőle, s megeresztem a hideg és a langyos víz közti átmenetet. Hopera irányítom a zuhanyrózsát.

Ő csak mereven áll, s tűri, ahogy forró bőrének csapódnak az apró, hideg cseppek.

Szépen lassan átáztatják fekete bokszerét is a lecsordogáló cseppecskék. Megemberelem magam, hogy még véletlenül se nézzek arra a területre, de egyszerűen képtelen vagyok visszafojtani kíváncsiságom. Csak-csak lelesek dudorodó férfiasságára.

Végül elvesztem az uralmat, és annyira nem figyelek, mit cselekszem, hogy a rózsát már nem a vállára irányítom, hanem egyenest a legnemesebbik felére.

Hoseoknak fel se tűnik, hiszen világát se tudja szegény, olyan magas a láza, mégis, kínosnak érzem hirtelen elkalandozásomat.

Visszatérek hasának a hűtésére, mire J-Hope megragadja a karom, mellyel a zuhanyrózsát tartom, és egyszerűen beránt a zuhanyba.

Testéről visszaverődő víz azonnal átáztatja ruhám, s hajam is bőven kap belőle.

- HOPE! – üvöltök rá mérgesen.

Mosolyogva beletekint íriszembe, s kikapja kezemből a zuhanyfejet. Fejem fölé emeli, és pikk-pakk csupa víz leszek.

Rávágok sértődötten Hope mellkasára. Ennek eredményeképpen megtántorodik, s majdnem megcsúszik a tálcában.

Megragadom azonnal, s kis híján engem is magával ránt, de végül szerencsésen megúsztuk mindketten a majdnem balesetet.

Hevesen dobogó aortapumpámra helyezem öklömet, s hangos lélegzetekkel próbálom feldolgozni az előbb történteket.

Hoseok nyugodtan átölel.

- Most ne ölelgessél, mert utállak!

Csalódott arca miatt mégse vagyok képes haragudni rá.

- Na, inkább menjünk ki, mert megfázom.

Kilépünk mindketten a kis kék szőnyegre, ami a zuhany elé van rakva.

- Van törölköződ?

Bólint, s egyúttal rábök egy kisablakpárkányra, amin pontosan 3 törölköző volt összehajtva.

Leemeltem kettőt, mire az egyiket Hope köré csavartam, s szárazra töröltem vele, míg a másikat a kezembe szorongattam.

- Most kiviszlek, mert át szeretnék öltözni.

    Vállamba kapaszkodva kimasíroztunk egészen a matracig.

- Feküdj le, jó?

De ahelyett, hogy azt cselekedte volna, amit én mondtam, a törcsije alá nyúlt, s egy fekete, csurom vizes ruhadarab csattant a földön.

- HOSEOK MÁR! Ezt igazán magadon hagyhattad volna. Ez is hűt.

Feladva a harcot, leül az ágyra és újra írni kezd.

„De ez hideg, nagyon!”

- Akkor adjak neked másikat?

„Ha nagyon muszáj.”

- Igen!

   Kiveszek a szekrényből egyet és a fejének vágom.

- És most aludj.

Ezzel a mondattal hagytam magára őt.

Gyorsan leveszek magamról minden egyes ruhadarabot, s magam köré tekerem a törcsit. Felveszem a hideg darabokat, és kimegyek Hopehoz, aki természetesen nem alszik.

- Most mi van? Felpörgetett a víz?

Nem válaszol, csak bámul, amitől teljesen elvörösödöm.

A ruháimat ledobom a szekrény elé, s kutatni kezdek abba.

- Ugye nem baj, ha felhúzok valamit innen?

Megrázza fejét.

Egy bő pólót és egy alsónadrágot veszek ki, majd újra birtokba veszem a fürdőszobát, míg magamra öltöm e fiús ruhákat.

Visszatérek betegemhez, aki vigyorogva lesi férfias kinézetem.

- Jó, tudom, hogy szörnyen nézek ki, nem kell ecsetelned.

Mutatóujjával buján magához hív.

- Várj, csak kiteregetem a ruhákat.

Iparkodva feldobtam a nedves textíliákat a szekrényajtóra és helyet foglaltam a matracon, ahol már várt az üzenet.

„Eszméletlenül jól nézel ki.”

Többször is visszaolvasom, s így egyre vörösebb árnyalatokat vesz fel orcám.

- Ugyan már – legyintek.

„Esküszöm.”

- Ha elhiszem, akkor lefekszel végre aludni?

„De nem vagyok álmos. És most fázom.”

- Akkor takarózz be a pléddel. Várj, segítek.

Gyengéden ledöntöm, hogy fekvő pozícióba legyen, majd ráhúzom a takarót.

- Így jobb?

„Sokkal.” – kitörli. – „De tudod, hogy lenne még jobb?”

- Na?

„Ha befeküdnél mellém.”