„Akarod, hogy
hazamenjünk?”
- Otthon csak minden rosszabb. Itt legalább egy fél órára
sikerült elfelejtenem minden gondom – gondterhelt sóhaj hagyja el ajkam közét.
„De nem maradhatunk
itt túl sokáig.”
- Pedig az egész éjszakát itt tölteném veled.
„És a gyárban?”
- Ott is, de nem tehetem meg. Suga otthon van és alszik.
Bármikor felkelhet és akkor nekem annyi. Megint magyarázkodhatok és elhiszed,
hogy semmi kedvem hozzá? Elég rosszul tudok kamuzni.
„Hm… Kár.”
- Múltkor is arra hivatkoztam, hogy nem volt bátorságom
hazamenni, miután visszafutottam a gyárba és inkább Jiminnél aludtam. Ő a
legjobb barátom. Nem tudom, meddig leszek képes hazudni neki. Rossz érzés is,
illetve bármikor elszólhatom magam. Az jellemző rám.
„Akkor mi legyen?”
- Passz. Szeretnék jönni… - rálesek a telefonkijelzőre.
Az óra már bőven üti a hajnali kettőt – ma is. Vagyis remélem, hogy el tudom
intézni a dolgaimat úgy, hogy még éjfél előtt meg tudjalak látogatni.
Bólint.
„Én várok.”
- Azt gondoltam – vigyorral a képemen nyakába borulok
ezzel feldöntve őt.
A levegő megfagy köztünk. Pislogás nélkül figyeljük
egymás tekintetét. Megmozdulni se merek, nehogy elrontsam ezt a tökéletes
pillanatot. Végül Hope lett az, aki elsőként megmoccant, de ahelyett, hogy
elrontotta volna, csak megkoronázta a helyzetet.
Ajkaimra emelte puhaságát, hogy újra megízlelhesse azt. Csak
gyengéd franciacsókkal jutalmazott, de nekem az is bőven elég volt. Több
szenvedély volt benne, mint az elmúlt éveimbe bármiben is. Ragadós párnáink úgy
válnak szét, mint egy tépőzár. Csendben lihegünk egymás szájába, becsukott
szemmel. Levegővételeink oly szaporák, hogy még egy szeretkező pár is
megirigyelhetné azt.
- Most már jobb lesz, ha indulunk – jelentem ki.
Bólogat.
Gyorsan feláll, hogy fel tudjon segíteni engem is.
A kerítésen
mindketten átmászunk, s kézen fogva – pont úgy, mint amikor idejöttünk –
visszasétálunk a motorhoz.
Elszomorodva pillantok a csillogó vízfelszínre. Nem
akarok elmenni.
Elmélázásomból
Hope ébreszt fel, amikor fejemre húzza a bukósisakot. Összecsatolja, majd
visszahelyezi magára a maszkot. Sajnálattal figyelem, ahogy eltűnik a szív
alakú szája, az édes orra, álla, fehér bőre. Nem akarom, hogy hordja. Annyival
jobb nélküle.
Felül a mocira,
majd én is helyet foglalok háta mögött. Újra szorosan átkarolom, ahogy a motort
beizzítja, s kigurulunk a parkolóból.
Az út mentén még sokáig figyelem, ahogy a Hold fénye
táncol a víz fodros felszínén. Egyre távolodva tőle egészen összeszűköl a tó
mérete, míg végül teljesen eltűnik a látókörömből. Ekkor előre fordulok és
minden gátlást hátrahagyva magasba emelem karjaimat. Ujjongva kiáltozom. J-Hope
ráhúz a gázra. A hajam hátamnak verődik, s olyan erősen csapkodja a kabátomat,
mintha egy ostort vágnának hozzám gyengédebben. A szememet összeszorítom, mert
az arcomba csapódó szelet nem bírja.
Egy váratlan bukkanó során kicsit megugrott a motor, és
ijedtemben azonnal Hope nyakába találtam magam.
Urrá lesz rajtam
a félelem, és rossz gondolatok suhannak át az agyamon, hogy mi lenne akkor, ha
az egyik kanyarban kisodródnánk, vagy hasonló balesetet szenvednénk. Én
megbízom Hoseokban, de a motorban nem.
Mégis épségben értünk
célt. Hope egyenest a gyárba gurult, és letette a motort oda, ahol volt is.
Mindketten leszálltunk, ő visszahelyezte rá a ponyvát,
míg én próbáltam megszokni újra a sötétséget.
- Nem látok semmit – pislogok nagyokat.
Beletelik két percembe, mire megint látom Hopeot.
„Hazamész?” –
nyomja orrom alá a telefont.
- Nem tudom. Haza kéne…
„Elkísérnélek, de
nem tehetem.”
- Aranyos vagy, de biciklivel jöttem.
„Ah, értem. Nem
maradsz inkább? Féltelek a sötétben.”
- Én sem szívesen vágok neki az útnak, de… ha nem akarok
balhét.
„Azt mondod boltba
voltál. Korán felkeltél, hogy elmehess bevásárolni.”
- És hazatérek szatyrok nélkül?
„Vagy bemész és
bevásárolsz valahol.”
- Mondjuk ez nem hülyeség. Jó, oké. Meggyőztél. Maradok.
Megkönnyebbülten sóhajt fel. Átöleli derekam, fejét kócos
hajamba temeti.
- Ez csikál! – vigyorodok el.
Hope egy hatalmasat ásít maszkjába.
- Menjünk aludni. Én is álmos vagyok.
„Lusta vagyok
elmenni a szobámig.”
- Pedig muszáj lesz. Itt nem aludhatunk.
Megint ásít.
„Jó, de akkor
siessünk.”
Hope átvezet a labirintuson, és lebaktatunk a lépcsőkön,
ahol a szobája található. Ahogy benyit, már veti is le fáradt testét a
matracra. Úgy rogyik rá, mint egy babzsák.
- Ennyire megviselt az utazás?
Válaszra se méltat.
Közelebb lépek hozzá, hogy jobban megszemléljem a fiút.
Lehunyt pillák fogadnak.
- Hope? Még ébren vagy?
- Ühm – nyögi ki. Talán ez volt élete egyetlen olyan
válasza, amit még roncsolt hangszálak mellett is ki tud ereszteni ajkai közül.
- Csusszanj arrébb és akkor befekszek melléd.
Átgurul a másik oldalra. Lefekszem mellé.
Arcát bámulom, de Ő nem néz vissza rám. Hopeot már
elsodorta az álmok folyója.
Nincs szívem felébreszteni, de nekem valahogy nem megy
ilyen egyszerűen az alvás, és hiába próbálom lehunyni pilláimat, azok kipattannak.
A sokadik nekiesésre sem jön össze, s szépen lassan rádöbbenek, hogy én nem is vagyok álmos és ennek tetejébe még unatkozok is.
Hoseok felé
fordulok. Ő csendben szuszog a maszkjába. Néha-néha összeráncolja a homlokát, ami
arra a következtetésre juttat, hogy nem lehet valami jó álma.
Pár izzadságcsepp csillan meg sima bőrén. Végül úgy
döntök jobb lesz, ha leveszem róla a maszkot. Nagyon melege lehet.
Bátorkodom kicsatolni. Lassú, apró mozdulatokkal
szétszedem a tépőzárat, s leszedem róla.
Felhümmög párat, de nem különösebben érzékelte a
változást.
Lehet addig jó, mert tudom, hogy így is, úgy is kapni
fogok érte.
Kardigánján is lehúzom a cipzárt.
Ajkaira tapasztom sajátomat, mire kipattannak pillái.
Tágult szemekkel bámul a váratlan csók miatt. Meglepődöttségét végül a kellemes
arckifejezés váltja fel.
Beleharap magabiztosan puha alsó párnámba, mire
szakadozott lélegzetem elhagyja számat összeszorított fogaim résein. Nyelvével
megpöccinti vérző ajkamat, s már kitártam neki a szám is, hogy végre
eljátszadozhassanak ízlelőbimbóink egymáson, de nem teszi meg ezt a lépést.
Nyelve visszacsusszan a helyére, még egyszer bekapja felső ajkamat és egy
hangos cuppanással elválik tőlem.
Mosolyogva vetődik vissza a vánkosok közé.
„Tudtam, hogy nem
fogod kibírni.”
Nekidobom az egyik párnám. – Kibírtam volna!
„Akkor mégis miért
tetted?”
- Mert izzadtál. Gondoltam leszerelem rólad azt a vackot.
„De Lyn,
megmondtam, hogy nem vehetem le!”
- Ugyan már, hiszen most alszol. Ennyi neked is kijár.
„Elég nagy bűnt
követtem el azzal is, hogy elmentem veled motorozni.”
Fogalmam sincs, ki tartja fogva Hoseokot, de félek attól
az embertől. Lehet most is figyel minket.
Beleborzongom a gondolatába is.
- Nem tudok aludni.
„Én nagyon fáradt
vagyok. Ne haragudj.”
- Nem, dehogy. Aludj csak tovább. Nem zavarlak többet.
„Köszönöm. Jó
éjszakát! És szeretlek.”
Megint összerándul a gyomrom. Pedig most csak leírva
látom a szavakat. Mégis… Annyira boldoggá tesz.
- Én is szeretlek – közelebb csusszanok hozzá, hogy teste
melegébe zárjon. Rám teríti pokrócát, s folytatja ott az alvást, ahol
abbahagyta, de ezúttal szebb álmokkal.
Nyöszörgések sokasága cseng fülembe. Nem tudom hova
tenni, ezért ráveszem magam, hogy felkeljek.
Hope az.
Rálesek a telefonkijelzőre, ami hajnali ötöt mutat. Alig
aludtunk 2 órát.
Felrázom Hoseokot.
- Hope. Hope! Hope! Mi a baj? – kérdezem aggódva.
A fiú falfehér és csurog róla a verejték.
A telefon után kapkodja kezeit. Belenyomom markába, és
elkezd pötyögni.
„nm rzem jol magm.”
Sokadszorra értem csak meg, mit akar ezzel mondani.
Homlokára helyezem kézfejem.
- Te lázas vagy – jelentem ki rémülten, ugyanis nem
kicsit forró a feje.
Köhint párat, s a negyedik hangosabb, erőteljesebb után
megcsapja fülemet a hang, amit iszonyatosan utálok ápolónő létemre is.
Hoseok gyomortartalma az ágy mellett kötött ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése