25. fejezet

Összeszorítom szemeimet.

    Vajon most fogja széjjelszaggatni a szívemet a golyó, vagy máshová fog becsapódni?

Érzem, ahogy elsuhan mellettem, s a karomról a bőrt elég sok rétegben leszántja róla.

Felordítok az égető fájdalomtól.

       Könnyek csordulnak le arcomon, melyek végiggördülnek rajta, s a porba vetik magukat.

Megérzem, ahogy Suga hátamnak simul, s ki akarja nyújtani karomat, hogy láthassa a sérülést.

Ellenkezem, mert valami iszonyatosan sajog a felkarom, és nincs annyi munícióm, hogy bármerre is megmozdítsam.

 Másképp helyezkedik Suga, hogy végre hozzáférhessen és tanulmányozhassa a sebet.

        Engem mégsem Ő érdekel. Sokkal inkább egy másik fiú, aki történetesen még mindig ott áll rémült fejjel. Üveges tekintete és sápadt arca arra a következtetésre juttat, hogy nem engem akart célba venni.

Félve bár, de rám tekint. Bűnbánóan.

Egy lépést tesz felém, de ezt Suga is érzékelte.

- Te még itt vagy? Húzz el innen, értetted? De egyszer kurvára el lesz verve a picsád, addig éljek! - szólt Suga.

Hoseok csendben letette a fegyvert a porba, hátat fordított és elment. Pár lépés után elnyelte a sötétség egész alakját.

- Nagyon fáj? - kérdezi Yoongi.

- Hát, nem a legkellemesebb. Talán ha lenne valami, amivel bekötözhetnénk.

- Ahhoz ki kell mennünk a kocsihoz. Fel tudsz még mindig a hátamra mászni?

- Egy kézzel nem hiszem, hogy tudok kapaszkodni.

- Ahj, faszom. Gyere, felveszlek. Ígérem, szorosan foglak.

- Én megbízok benned.

Homlokon csókol.

- Na, induljunk haza. Ma nálad alszunk.

- De hát miért? – kérdezem, miközben megpróbálok Suga hátára mászni.

- Mert van egy-két megbeszélni valónk. A többieket meg nem akarjuk zargatni. Megeshet, hogy kicsit hangosabb lesz a beszélgetés köztem és Monster között, mert gecire kezd elegem lenni az ötleteiből.

- Higgadj le Suga. Nem esett bajom!

    Vagyis de, igenis esett, s ezek után nem tudom, hogyan fogom Sugát meggyőzni arról, hogy nem fog történni semmi rossz velem a gyárban, akkor, ha továbbra is visszajárok.

Majdnem húsz percet töltöttünk bent, mire kitaláltunk. Yoongi meggörnyedten ledob magáról, és hátát fájlalva letelepedik egy nagyobb darab kőre.

- Ne haragudj.

- Áh, nem, dehogy. Könnyű vagy, csak hosszú volt az út idáig.

- Lyn? Mi volt bent? - szalad felénk Monster.

- Bazdmeg, még jó, hogy nem ölték meg! NEM TUDOM MI A JÓ ÉDES KURVA ANYÁMNAK KELLETT KITALÁLNI EZT AZ EGÉSZET!!! Annyira hülye ötleteid vannak, hogy az egyszerűen hihetetlen! Hogy voltál képes beküldeni egy lányt? HOGY? - leüvölti Yoongi RapMon fejét. Nekitámad.

- Hé, hé, hé, álljatok le - vág közbe T-Jo. - Ezt majd megbeszéljük szépen, nyugodtan otthon.

- Lynhez megyünk - ezúton fel is állt, s a kocsihoz gyalogolt.

- Mi a faszom volt? - ragadja meg lüktető karomat Monster.

- Ne, úristen, eressz el, ez nagyon fáj! - kihúzom végtagomat markából.

- Mond el, mi volt?

- Én... komolyan semmi! Felejtsük el az egészet. Holnap visszajövök, bármi is lesz - nyöszörögve a gyár felé lestem, hátha meglátom Hoseokot.

- Lyn, te vérzel. Mit tett az a szörnyeteg?

- Értsd meg, nem tehet róla! - kiáltom hisztisen.

- LYN! MI TÖRTÉNT A GYÁRBAN? - minden egyes szót jól artikuláltan, hangosan üvölt. Közben kezével hadonászik, hogy jobban átadja a kérdését.

- Mondom, hogy semmi! Hagyjatok békén!

      Gondolkodás nélkül elfutok. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy visszaszaladjak a sötétségbe, de úgy éreztem ez lesz számomra a legjobb megoldás. Itt nem bánthat senki. A gyár nem olyan veszélyes, mint amilyennek azt hiszik.

     Hallom, ahogy Monster és T-Jo szaladnak utánam, de az első oszlopnál megállnak. Nem futnak tovább.

-Gyere vissza! - visszhangzik Monster hangja.

Nem válaszolok, csak futok céltalanul a vak sötétben.

Váratlanul nekiütődöm egy szilárd testnek.

Hátrahőkölök ijedtemben, de az alak magához húz.

- Hoseok?

Hideg, hosszú ujjaival beletúr hajamba, s végig simít rajta.

       Szorosan magamhoz ölelem vékony derekát. Könnyáztatta arcomat belevetem sötét ruhájába, s beledörzsölöm képemet. Hoseok illata olyan, mint a friss menta és az üde eső egyvelege, mely valamiért a hegyi levegőt juttatja eszembe.

     Elengedem J-Hopeot, hogy levegőhöz tudjon jutni.

- Jaj, ne haragudj, nem akartalak így megijeszteni - törlöm ki a maradék cseppeket szemeimből.

Megrázza fejét.

    Egy pillanatig kínos csend áll közénk, s csak a szipogásom hallatszik és a szakadozott lélegzetem.

Hoseok benyúl a zsebembe és kiveszi belőle a telefont.

`Nagyon sajnálom Lyn`

- Mit?

”Én nem akartalak meglőni...”

- Nem, semmi gond. Tényleg. Annyira nem vészes. Mondjuk jó nagy szerencsém volt, az már egyszer biztos.

`Lyn?`

- Mond.

„Ki volt az a fiú?”

Pár másodpercig elgondolkodom, hogy mit válaszoljak kérdésére. Végül rávágom az igazságot: - A barátom.

„Ah, értem. :/”

Újra hozzábújok Hoseokhoz, mert úgy érzem, a hír hallatán kicsit megtört.

- J-Hope? Te miért támadsz meg mindenkit, aki erre téved?

„Már mondtam, hogy titok. Sajnálom, de tényleg nem mondhatom el. Az életembe kerülne. Már nem mintha oly fontos lenne számomra a sajátom.”

- Ne is mondj ilyeneket! - rácsapok mellkasára mérgesen.

„Amúgy szeretnék bocsánatot kérni azért is, hogy megtámadtam a barátod.”

- Én meg azért, hogy így elküldött téged.

„Teljesen igaza volt.”

- Hope, nem. Nem volt igaza. Te is megijedtél és ezt látta is rajtad. És kétszer se mondom, hogy segítettél volna nekem a seb bekötésében. Ó, erről jut eszembe, lehet le kéne kicsit fertőtleníteni - nézek a sebemre. A vér már elkezdett rajta alvadni, tehát az elvérzést is megúsztam.

„Akkor most olyan helyre viszlek, amit még senki más nem látott.”

      Érdekesen hangzik. Izgatottan rátekintek kisfiús arcára, ami csak úgy ragyog, még a koromfeketeségben is.

      Úgy dönt, karjaiban fog elvinni arra a bizonyos helyre. Fejemet vállára hajtotta úgy, hogy pilláimat belenyomta felsőjébe.

Egy utolsó üzenetet még gyorsan belepötyögött a készülékbe nagy nehezen, majd átadta azt nekem.

„Ne less, kérlek.”

    Hát szavainak megfelelően visszahajtom nehézkes kútfőmet vállára és nyaka felé fordítom arcomat, hogy közbe azt tanulmányozhassam.

     Bőre rikítóan fehér ezen a területen is. A súlytól, mely ez esetben az én teljes alakom, kicsit jobban kiduzzasztja ereit. Férfias illata itt a legerősebb. Szinte mámoros érzést kelt bennem az aromája.

Több perces gyaloglás után végre megáll, és letesz valami puhára, ami majdnem a földel egyenlő mélységben van.

    Felnyitom pilláim, hogy körültekinthessek.

Egyetlen egy lámpa ég az egész szobában. Az is csak éppen hogy pislákol, de még ez is megvakít ennyi sötét után.

- Hol vagyunk?

„Ez itt a szobám! :)”

Ezután alaposabban is vizsgálat alá veszem a helységet.

     Maga a szoba nem túl nagy és eléggé ijesztő. Az egészben van egy matrac, melyre Hoseok letett. Még lepedő sincs rajta, csak egy vékony paplan, mely gombócba van összegyűrve, és egy nagypárna, amin kék színű huzat van.

      Az egyik fal csak fegyverekkel van tele. Mindenfélével. Puskától kezdve kisebb pisztolyokig egészen a rakétavetőig minden. Ámulva lesem a kopott eszközöket.

Hoseok krákog egyet, mire ránézek.

- Ez... Ez mind a tied?

Bólint.

- De hát... Hogyan? És minek?

„Találtam őket itt.”

- Hát, de ez egy szeszgyár! Hogy kerül ide ennyi fegyver?

„Te nem ismered a gyár sztoriját? :O”

- Hát nem igazán.

„Dolgozott itt egy Lee Cha Woon nevű férfi, aki szesz mellett mást is szállított a vevőinek.”

- Vagyis?

„Vagyis fegyvercsempész volt. A legtöbb holmiját a gyár egyik alagsorában rejtette el, csak nem számolt azzal, hogy ez milyen veszélyes az itt dolgozókra nézve. A gyár azért ment csődbe, mert az igazgatót beperelték, miután több munkaereje is felrobbant az egyik működő kézigránáttól. Még az volt a nagy mákjuk, hogy eléggé elszigetelve volt tárolva, tehát nem volt nagy a robbanás ahhoz, hogy tűz üssön ki az egész épületben, csak az egyik szinten. Ha jól emlékszem, egy széfbe volt elzárva a kicsike. De nem a legerősebbe.”

- Az szép. Ugye neked nincs gránátod?

„Dehogy van.”

- Huh, akkor jó - nyugszom meg.

     J-Hope kinyitja a kis szekrényét és előkap egy kis, piros dobozt, amin a vöröskereszt jele díszeleg.

Leül mellém. Nekiáll kibontani a fémdobozt, ami már kissé be van rozsdásodva, így nehezen akarja megadni magát.

Végül Hoseoknak mégis csak sikerül.

     Előkutatja belőle a gézt és a jódot. Kibontja a fiolát, s ráfolyatja a sebre a hideg, sárgás-barnás löttyöt.

Az végig folyik a könyökömön, de Hope gyorsan letörli egy darabka gézzel.

Aztán egy hosszabbal körbe tekeri a sebet. Köt rá egy masnit a végére, s elégedetten megcsodálja munkáját.

- Nagyon szép lett. Köszönöm - rávigyorgom.

„Én tehetek róla, így csak természetes, hogy meg is gyógyítalak.”

     Felkel mellőlem. Az íróasztalához battyog, amin több maszk is hever. A tüskés díszeleg így is a legjobban mind közül. A jelenleg viselt volt rajta akkor is, amikor a Holdat lestük.

     Valami után matat, de úgy veszem észre, hogy meg is találta azt, amit keresett. Háta mögé dugja, míg visszajön mellém. Helyet foglal, és akkor felmutatja a piros kis filcét.

- Mit akarsz ezzel?

Megragadja a kötést. A masnit feljebb csúsztatja és firkant valamit a gézre, majd visszaereszti rá a csomót.

- Mit rajzoltál rám, te?

Kíváncsian meglesem alkotását.

     A masnit eltolom, és akkor felfedezem az apró, piros szívet az anyagon. Pont akkora, hogy a masni tökéletesen elfedje.

     Első gondolatom az egy hatalmas szivárvány volt, amit most legszívesebben kihánynék, mert egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet valaki ennyire édes, aztán pedig eszembe jutott, hogy ezt a takarásos dolgot mind Suga miatt csinálta...

      És elkeseredem.

Egyre inkább kezdek rádöbbenni, hogy ez a fiú itt mellettem maga mellett szeretne tudni úgy, hogy közben tudja, nekem van már barátom.

        És talán a legrosszabb, hogy bár Hoseok egy hidegvérű gyilkos, a maga módján egy jószívű, kedves, s szelíd fiúcska. Suga pedig védelmez, és szeret teljes szívéből, hisz szíve csakis egy emberért dobog. Néha talán kicsit agresszív, de erről csak a féltés tehet.

- Nagyon aranyos szív lett - jegyzem meg.

„Biztos? Nem tudok szépen rajzolni.”

- Nekem nagyon bejön.

„Akkor jó.”

Ledőlök az ágyra pihenés gyanánt. A lábaim rohadtul fájnak.

„Aludni szeretnél?”

Bólintok.

   Izmaim remegnek a kimerültségtől.

    Hoseok lekapcsolja a villanyt, de a Hold így is beragyog elég erősen.

Hope leül a poros földre és már dőlne hátra, hogy lefeküdjön, amikor megállítom: - Most nehogy már ott aludj. Ne kínozd magad Hope!

Rémült nyuszi tekintetét rám szegezi.

- Aludj velem. Nem harapok - nevetem.

„Biztos?”

-              Igen, csak no, indulj meg! - invitálom a matracra.

Felkúszik, s a falnak nyomódva lefekszik.

- Hát Hope, ne már! Nem vagy te faliszőnyeg. Gyere közelebb. Amúgy is csak egy párna van meg takaró.

Lassacskán közelebb araszol. Talán éppen hogy csak rajta van a feje a párnán. A takarót rám teríti rendesen, de saját magának alig hagy egy kis helyet.

- Seokiii! Ne csináld, komolyan. Tessék, itt a fele - adok még neki a paplanból.

Mindketten egyszerre fordultunk meg, s akkor találkoznak íriszeink.

     Tetőtől talpig pír lepi el testem, s ezzel Hoseok se lehet másképp.

Finom ujjai gyengéden megcirógatják első hajtincseimet, majd fülem mögé tűri a szálakat.

- Jó éjszakát - suttogom lecsukott szemhéjjakkal.

     Pár percig várok, míg leesik, hogy bizony Hoseoktól talán sose fogom visszahallani ugyanezt. De tudom, hogy Ő maga is ezt kívánja nekem.

      Félálomban jártam, amikor apró nyomás érte homlokom.

Sejtettem mi lehetett az, de nem akartam elhinni. J-Hope talán levette volna a maszkját? Vagy csak én álmodtam?

     A poros ablakon beszivárgó fény olyannyira sütötte testem, hogy már nem bírtam tovább. Kinyitottam szememet, de rögtön vissza is zártam.

    J-Hope fényes cipzárjával találtam szembe magam, de irtó közelről. Feltekintettem a személyre, akivel valahogy az éjszaka közepén csaknem teljesen egymásra másztunk. Keze a csípőmön pihent, én magam pedig pulcsiját gyűrve kapaszkodtam belé egész éjszaka folyamán.

     Arcán kis mosoly ült, izzadtságcseppek gördültek le homlokán, mert őt is sütötte a nap, és egyenletesen vette a levegőt. Egyszerűen gyönyörű volt.

Lehúztam neki a cipzárt, hogy ne legyen annyira melege, de kinyitotta rá a látószervét.

    Lepislantott rám, mire kuncogott egyet, s megsimogatta oldalamat.

- Jó reggelt - suttogtam rekedten, szemeimet dörzsölgetve.

      Mindkét keze segítségével egy szívecskét formált velük, amolyan neked is visszajelzésként.

Szégyenlősen bebújtam a kis résbe, melyet az én testem és az övé képzett, s eltakartam takaróval pirospozsgás arcomat.

        Hoseok lerángatta rólam a pokrócot, s addig harcolt, míg ki nem szedett a résből. Mutatóujjával felemelte állam, hogy pupillámba nézhessen, de megint vér szökött az arcomba, ezért inkább a mellkasába bújtam.

      Nevetve hátára feküdt, én pedig dőltem vele együtt. Keze hátamat szeretgette, amitől áramütés szerűen kirázott a hideg.

- Jól van, most már fejezd be a nevetgélést. Tényleg nem vicces.

Valahonnan előkerül a mobil.

„Nem, valóban nem az, de olyan aranyos vagy, amikor így bújsz. És ilyenkor mindig csikál a hajad.”

- Ó, hogy csiklandós is vagy? - örömteli vigyorral feltápászkodom kezeimre, hogy lenézhessek áldozatomra, akin végre bosszút állhatok. – Neked most véged Hoseok!