23. fejezet

- Yoongi?

- Hm?

- Most már visszamennénk?

- Miért ennyire sietős?

- Ühm, hát nem az, csak melegem van idekint. Amúgy hány óra?

- Olyan 5 körül lehet talán.

Több mint 7 óránk van még az akcióig. Addig le kell, hogy itassam a többieket. Hogyan oldjam meg?

- Szerintem menjünk vissza.

- De Monster totál ki van bukva rám. Nincs kedvem a képéhez.

- Hát kérj tőle bocsánatot.

- Biztos nem.

- Suga. Tedd meg, és hidd el, minden rendben lesz.

- Áh, most egy darabig pikkelni fog rám a leader, de leszarom. Akkor menjünk fel?

- Kérlek. Beszélnem kell Monsterrel.

- Miről? Mostanában annyi mindenről dumáltok.

- Mindegy. Erről-arról.

- Még mindig nem szeretnél róla beszélni?

Dehogynem. Szívem szerint elmondanám… de megint én lennék a picsa, aki nem tudta tartani a száját.

   Megrázom a fejemet.

- Akkor nem nyaggatlak tovább. Na, gyere nyuszi. Azt a whiskyt még meg kell innunk kettesben.

- De nem azt mondtad, hogy nem ihatok többet?

- Most megengedem – kacsint. – De csak akkor, ha mértékkel.

    A 4. üveg Soju körül tarthatok. Ezúttal csak vihorászok a többiekkel, és figyelem őket, illetve hallgatom figyelmesen a jobbnál jobb sztorijaikat. Minél részegebbek, annál undorítóbb témák kerülnek az asztalra. 10 óra körül a buli a tetőfokára hágott. Monster, Suga és Jung Kook freestyleoztak, Jin néha-néha beleénekelt, T-Jo és H nyomták alá a beatboxot, én pedig mosolyogva tapsikoltam.

   És pontosan 12 előtt 5 perccel befejeztük a bulit. Hirtelen mindenki elvonult aludni. Suga volt az utolsó, aki kint maradt a nappaliban velem, T-Joval és Monsterrel. Kérdezte, hogy nem-e megyek be vele, de gyorsan leráztam egy nemmel.

- Akkor indulhat az igazi buli? – kérdezi tőlem RapMon.

- Hát, ha nagyon muszáj. Amúgy nincs fájdalomcsillapítótok? Szétrobban a fejem – masszírozom halántékomnál fájó végtagomat.

- Nincs, sajnálom. Viszont tényleg el kell induljunk.

- Hát legyen – nehézkesen felállok, megtornáztatom elgémberedett testemet, és felhúzom a cipőmet.

    Fegyverekkel a kezünkben vágtunk neki a sötét éjszakának. T-Jo beindította a lopott kocsit, s alig 15 perc alatt már a gyár előtt álltunk mind a hárman, s hallgattuk a süvítő szelet.

- Lyn. Beszéljük meg. Most pontosan hajnali 1 van. Bemész és maximum fél 3-kor kijössz. Tehát van egy és fél órád. Elég lesz?

- Bőven. Még sok is.

- Telefon gondolom nincs nálad.

Felmutatom a kicsikét.

- Ezt honnan?

- Suga nem tudott róla, hogy van egy tarcsi mobil is.

- Rafinált vagy. Ha gond van, itt a számom – bepötyögi gyorsan a készülékembe – vagy 911. De szerintem te is tudod, hogy ésszerűbb engem hívnod.

- Igen. Még valami?

- Jó legyél. A késedet pedig tedd el, és csak nagy vészhelyzetben vedd elő. Nem foghat szimatot.

- Jó. Indulhatok?

- Menj. Mi itt leszünk a kocsiban.

Útnak eredek. Az első akadályt könnyedén veszem. Átcsusszanok a kordonok közt, s az oszlopok rengetege felé megyek tovább.

A hasamban megjelennek a pillangók, és izgatottan verdesni kezdenek a gyomromban. A fejem viszont már kevésbé fáj, ami talán a friss levegő miatt van.

   Pár lépés után viszont újra megcsap a jól ismert dohos szag.

- Jól van. És most belépek – nyugtázom el magamnak. Egy mély levegőt veszek, s a bal lábamat beteszem feketeségbe.

Még egy mozzanat, s teljesen elnyelődöm a fojtogató, hideg és büdös levegőben.

Állok, csukott szemmel és várok. Várok az ismeretlenre, aki meg is érkezik.

Hűvös, vékony ujjai befogják számat, fejemet mellkasához szorítja, s valami fémes, szúrós tárgy felsérti a nagy rántástól fejbőrömet. Másik keze nadrágom zsebébe csúszik, ahonnan kiemeli a kést, és messzire elhajítja. Halk csörömpöléssel éri el a földet valahol a távolban.

A hideg ujjak lecsúsznak ajkaimról, körbefonják csuklómat, és arra késztet, hogy forduljak meg.

Szénfekete szemek, hűvös tekintet, ébenfekete haj, tüskés maszk.

      Vonásai meglágyulnak, ahogy felismeri arcomat. Elenged, s szerényen hátrébb lép, miközben tarkóját vakargatja.

- Bocsánat, hogy betolakodtam a gyárba.

Megrázza fejét, amolyan „Semmi baj” jelleggel.

- Biztos nem baj? Nem zavarlak?

Nemleges választ ad.

- Akkor jó.

Leguggol, hogy újra a porba írhasson.

„Miért jöttél?”

- Hogy legyen társaságod. Gondolom, elég magányos lehetsz itt.

„Már hozzászoktam”

- De akkor is. Volt már valaha legjobb barátod?

Elmélázik egy pár perc erejéig, majd nekiesik a poros padló kidekorálásának.

„Nem”

- És ez nem rossz? Úgy értem nincs olyan dolog, amit szívesen megosztanál valakivel? Biztos van. Nekem is van olyan dolog, amit csak egy embernek mondtam el. Bár ő nem a legjobb barátom. Na, mindegy.

„Kicsit sokat beszélsz” – mosolygó szemekkel körmöli le a mondatot.

- Igen, valóban. Ne haragudj.

„Semmi”

„ De most tényleg azért jöttél, hogy itt beszélgess velem?”

- Ühm, igen. Baj?

„Nem, de ez olyan fura”

Csapdának érzi.

- Bennem megbízhatsz – odanyújtom jobb kezemet neki.

Megfogja.

Árulónak érzem már most magam. Hát mi lesz velem 1 hónapon belül…

- J-Hope?

Rám tekint.

- Olyan szépek a szemeid.

Tudom, hogy a maszk alatt egy hatalmas mosoly rejtőzködik. Talán még egy kis pír is.

     Feláll. Megragadja kesztyűs kezével a csuklómat, s elindul velem együtt a gyár sötétebb zugai felé.

- Hova viszel már megint?

Természetesen nem válaszol.

     Újra a hatalmas tartályoknál vagyunk.

- Minek hoztál ide? – nézek körül.

Rám pillant, de hiába várok tőle választ, azt nem kapok.

- Bocsánat. Szoknom kell még, hogy… hogy nem beszélsz.

Megrántja vállát.

„Van egy meglepetésem” – írja. – „De ahhoz a hátamon kell, hogy vigyelek”

Meglepődöm. Első alkalommal rávágtam volna az égbe kiáltó NEM-et, de most mégis csak átgondolom a helyzetet. J-Hope kedves, és nekem ki kell belőle húznom mindent. Most nem szabad elrontanom, mert jó irányba halad a beszélgetésünk.

- Hát legyen.

Karomat átkulcsolom nyakánál, lábaimat beteszem a karjai által kialakított kengyelbe és guggoló helyzetből feláll velem együtt.

Hátra tekint.

- Jól vagyok.

Bólint.

Könnyedén lépked velem, mintha nem is lennék a hátán. Nem tudom, minek köszönheti izmos karjait, de minden esetre örülök, hogy nem egy nyurga gyerekhez van szerencsém.

J-Hope egy rácsos lépcsőn kezd el felmenni, amit eddig még nem is láttam. Elég hosszasan megyünk, mire elérjük a legtetejét, vagyis azt a felfüggesztést, amin múltkor megmozdult az egyik doboz. Pár lépés után egy üveg nélküli ablak előtt megáll Hope.

Letesz.

Ő kilép az ablakpárkányra, és kezem után nyúl, hogy csatlakozzak mellé.

- Én félek a magasságban – világosítom fel Hopeot.

Legyint.

- De nem. Tényleg nagyon félek.

Megragadja karom és kiránt magához. Leülünk mindketten a párkányra.

A Hold megvilágítja J-Hope maszkját, mire az csillogni kezd, s majd megvakít a fénye.

- Nem tudnád levenni ezt a maszkot?

Jobbra és balra mozgatja fejét.

A Holdra mutat.

- Mi van vele? – nézem hosszasan a hatalmas égitestet, de nem tudom, mit akar ezzel mondani Hope.

Egy nagy kereket formál két kezével.

- Jaa, hogy telihold van? – esik le. – Igen, nagyon szép.

Bólint.

Előveszem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél kettő. Már nincs túl sok időm.

Hope kiveszi kezemből a készüléket. Teljesen megörül annak láttán.

- Mi az?

Belép az SMS küldő applikációba és bepötyögi: „ Ezzel tudok írni!”

És tényleg!

- Akkor most már bármikor tudsz válaszolni nekem. Neked adom, ha gondolod.

„Á, nem kell. Ez a te telefonod”

- Amivel tudok veled kommunikálni. Tartsd csak meg. Nekem amúgy is kell egy új.

„Köszönöm”

- Ugyan már, semmiség.

„Akkor jó”

- Hope? Lehet egy kérdésem? – apránként akarom kihúzni belőle a dolgokat, tehát kezdek a legenyhébbel.

„Igen”

- Te itt élsz?

Bólint.

- És miért? – ások mélyebbre.

De újra elakadok. A válasza ismételten egy „Titok” volt.