29. fejezet

Ránézek Hoseokra, akinek táskás szemei gyönyörű szép félkörívet alkotnak, ahogyan arccsontján kiduzzad ezer wattos mosolyától az izma.  

    Vajon milyen lehet maszk nélkül? Akkor is ilyen csodás lenne az összkép? Utálom, amiért ennyire rejtélyes, de mégis ez a mágnese, amivel úgy vonz, mint a vasat. Egyre türelmetlenebb vagyok. Látni akarom ajkait, az állkapcsát, az orrát, az állát, a bőrét.

„Van egy ötletem, amivel elüthetnénk az időt”

Lélegzetvételem felénél megakadok, és az a kis levegő, amit beszívtam a tüdőmbe reked. Párnáim 2 centire vannak egymástól, szemeim nagyra tágulnak.

Sejtem mire céloz, de én most a legkevésbé sem szeretném ezzel kitölteni a szabad perceinket.

- Figyelj Hope, én nem szeretném siettetni… Tudod…

Homlokráncolva valamit villámgyorsan leír az üzenetküldőbe.

„Te most miről beszélsz?”

Újratervez agyam.

- Akkor most mi van? Te miről beszélsz? – összezavarodott képemet a még nálam is zavarosabb Hope felé kapom.

„Van egy meglepetésem. Vagyis még egy.”

Szívverésem visszatér az eredeti állapotába. Tehát Hoseok mégsem akar ma éjjel megpakolni.

- Mit találtál ki?

„Nem mondok sokat. Viszont előre szólok, hogy én most súlyos szabályt fogok megszegni. Ha lebukok, kemény büntetést is kaphatok érte. Már párszor amúgy használtam a dolgot, de már terveztem, hogy veled is kipróbálom.”

- J-Hope, ne legyél már ilyen. Bökd ki, mi az, mert megesz a kíváncsiság!

„Majd meglátod” – alkaromra fonódtak ujjai, s éreztem a nyomást, ahogy arra késztet Hoseok, hogy induljak el vele a sötétség bugyraiba.

Igaz, szemem már hozzászokott a feketeséghez, s nagyjából kiveszem Hope létét is, mégis ijesztő ez a hely, akárhogyan is tekintünk rá. Még ha egy ilyen édes fiú is lakja éppenséggel.

A por, melyet felverünk tüsszentést vált ki belőlem. Hirtelen rohamaim egyre hangosabbak és hangosabbak lettek.

Ő viszont egy percre se állt meg, csak vitt tovább az ismeretlenbe. Pedig már azt hittem, bejártam a teljes gyárat széltében-hosszában, de tévednem kellett ezúttal is. A lábam alatt hirtelen váltott át a talaj. A könnyed porszemcséket egy szúrósabb, keményebb anyag váltotta fel. Sokkal vastagabb takarót képzett a földön, mint a por.

    Egyik lépésnél Hope magasabbra emelte lábait, de a miértjét nem láttam, ezért én a szokásos kis távomat tettem meg, aminek eredménye az lett, hogy lábamat bevertem valami hegyesbe, ami végig sértette a sípcsontomon a bőrt.

Felszisszenek.

- Mi a franc van itt? – megtapogatom a kiálló valamit. Egy léc. Jobb oldalamra tekintek. Toronymagasan emelkednek az égig a fadarabok minden méretben. E láttán akaratlanul is egy óriásit nyelek. Bennem van az a rossz érzés, hogy ez a fa halom bármikor képes ledőlni. Az egész olyan instabil szerkezetű. Csak egymás hegyére-hátára vannak dobálva, és ha egyet is megmozdítasz az alapokból, biztos vagyok benne, hogy az egész borul. És én nem akarok idő előtt távozni az élők sorából.

- Siessünk. Nem tetszik ez a hely – suttogom Hopenak, miközben nagyon óvatosan átlépem azt az ominózus lécet, amibe sikeresen beletiportam.

Amint mindkét lábammal azon az oldalon vagyok, ahol Hope is, Ő kicsit megrogy, s már csak azt veszem észre, hogy a kezeiben tart. Mintha csak egy 2 kilós csomagot cipelne. Az erőlködés jelei sem mutatkoznak meg arcvonásain.

- Letehetsz nyugodtan. Annyira már nem fáj, csak tudod, kicsit megijedtem. Különben nem vészes a sebem.

Megrázza a fejét.

- Nem akarsz letenni?

Nemleges választ kapok.

- Még sokáig viszel?

Harmadszorra is csak jobbra-balra ingatja kútfőjét.

- Ah, oké – feladom a küzdelmet vele, és inkább cipeltetem magam. Bár lehet ez így biztonságosabb mindkettőnk szempontjából. Ő már a hazai utakon kering, én viszont még mindig zöldfülűként járom a terepet.

    Átkarolom nyakát, orromat pedig puha hajába túrom. Mélyet szippantok bele. Frissítő illata van, mint Hoseoknak általában. Egyik kezemmel tarkójánál kezdve széttárt ujjakkal belekapok szénfekete, fényes tincseimbe, s felfelé simítva a szálakat kisebb káoszt okoztam frizurájában. Sietősen visszasimítottam, majd adtam egy csókot állkapcsára. Bár a maszk miatt bőrünk nem ért össze, mégis mindkettőnket kirázott a hideg. Hope még meg is állt egy kósza pillanatra.

Mellkasom az övéhez nyomódik, így tökéletesen érezzük egymás aortapumpájának verését. Egy ütemben jár a két ketyegő. Egy másodpercnyi különbség sincs a kettő között.

    Letesz.

Mindketten a másik lényét bámulja néma csendben.

Ő könyökeimnél fogva tart közel magához, míg én ökölbe szorított kézzel szorongatom felsőjének anyagát kulcscsontjánál.

- Vedd le a maszkod – utasítom nyugodt hangvétellel.

Megint csak ingatja a fejét.

Ajkamba harapok. Már kezdtem reménykedni, hogy megérinthetem arcát, hogy hozzáérhet a szám az övéhez, de nem. Ezúttal sem tágít a maszk mellől.

Eleresztem, s elfordulok. Mellem előtt összefonom a két végtagomat, lábaimat szorosan összezárom.

Hoseok tétlenül áll mellettem.

Majd eltűnik, mint a köd.

Kétségbeesetten körültekintek a rémisztő helyen. Sehol se látom őt. Csak hallom. Megtorpanok, lehunyom pilláimat, és érzékeimre hagyatkozom. A könnyed léptek zaja mellőlem szólnak. Egy lépés, kettő, három, csend, egy sátorszerű anyag érintkezése más felülettel. Mintha most rántották le volna a leplet a legújabb Ferrari modellről.

A törmelékek súrlódása a talajjal, kövek és egyéb dolgok pattogása a cipő alatt. A hang egyre közeledik. Pontosan a hátam mögött áll meg és arcomba nyom valami világítást. Az erős fény hatására kinyitom egy pillanatra a látószervem, de muszáj hunyorognom, különben megvakulok. Fél percbe telik, mire kiveszem az üzenetet.

„Készen állok”

- Mire?

Válasz helyett csak egy selymes kezet kaptam sajátomba. Összefontuk ujjainkat és együtt elindultunk arra, ahol Hoseok valamit tevékenykedett.

Pár lépés után az egyik rozsdás fémoszlop mögül végül előbújt a meglepetés.

A Hold beszűrődő fényében krómozott fogantyúi csillogtak, a fekete csiszolt festés pedig tökéletesen sima volt. Az ülések jól kipárnázottak, szénfekete bőr fedte a szivacsokat.

- Hope, ez komoly? – ámulatba ejtett a látvány.

Bólintott.

- És ez azt jelenti, hogy ma éjszaka elhagyjuk a gyárat?

A válasza pedig egy igen volt.

„Lyn. Viszont óvatosnak kell lennünk. Nem mondhatom el miért, de ha…ha valakik rájönnek arra, hogy én elhagytam az épületet, annak nem lesz jó vége. Maximum egy órát vehetjük igénybe. Se több, se kevesebb.”

- Ki figyel téged? – aggódó tekintetekkel közelítek felé.

„Nem lényeg. Senki.”

- Hoseok! – szólok rá kicsit erényesebben.

„Induljunk.”

   Lezártnak tartja az ügyet. A fejemre nyom egy bukósisakot, amit felcsatol nekem. Ő maga csak a kapucniját emeli főjére. Ráül a motorra, a standert felhajtja egy rúgással, s fejével arra invitál, hogy mozduljak már. Nem egyszerű földbe gyökerezett lábaimat lépésre bírni, de egy fejrázással kisegítem magam. Elkalandozott agyam kitisztult, s végre felszállhattam Hope háta mögé.

Az ülés magasabban helyezkedett el, mint Hoseoké, de még így is pont akkora voltam, mint ő.

A motort beizzította, én pedig automatikusan átfogtam szorosan a hasánál, s fejemet gerincére helyeztem.

Ahogy kihajtott a gyárból, ráhúzott a gázra, és olyan sebességgel száguldoztunk a házak között, hogy azok összemosódtak szemem előtt. A fények, az emberek, a házak, a boltok. Mind csak egy összemosódott paca vagy fénycsík.

   Nem tudom, hova fog vinni, de hiszem, hogy olyan helyre, ami számára is kedves.

Lehunyom pilláim, és nem gondolok semmire. Az ég egy adta világon semmire. Csak a szívem egyenletesen gyors ütemét érzem, és ez bőven elég.

   Tíz perc múlva megcsap a hideg. Kinyitom csipám, hogy saját íriszeimmel is láthassam a környéket.

Fák. Fák mindenütt. És egy felfelé tekergő kacifántos út. Minden egyes kanyarnál szorosabbra fogtam az ölelésemet és egyszerűen figyelni is képtelen voltam, csak azt éreztem, hogy dőlünk jobbra, majd balra, aztán megint jobbra.

Az egyik intenzív szorításnál Hoseok lelassított, ami jobban hatott a közérzetemnek.

A fákat végül kis faluházak, viskók váltották fel. Az út kiegyenesedett, és már lefelé kezdett el lejteni.

Elhaladtunk egy búzamező mellett. A gyenge szél ringatta a búzát, ami a holdfényben olyan volt, mintha a tenger hullámozna.

Hope még egy kicsit lassított. Ekkor merészkedtem előrébb csúszni. Vállára tettem állam, tenyereimet feljebb csúsztattam melleire.

A szél ekkor belekapott fényes hajamba, amit egyből hátrasöpört, s lebegtette a levegőben, mint egy zászlót. A kis domb tetejére érve, megkerülve a mezőt egy gyenge kanyarral újra lefelé gurultunk a dombon kicsit gyorsabban. Amint a búzamező tengert elhagytuk, feltárult előttem a kis falú ékszere. A község csillogó, tiszta vizű tója. A Hold visszamosolygott rám a felszínéről, s melegséggel töltött el a látvány.

Amint leértünk teljesen a tó mellé, egy újabb kanyar várt minket. Az első házban nagy mulatság folyik. Öltönyös férfik itallal a kezükben, csinos lányok szebbnél szebb ruhákban.

- Nézd Hope! Itt esküvő volt! – kiáltom, bár tudom, ha halkabban is mondtam volna, úgyis meghallja, mert végig füle mellett pihentettem fejem.

A ház ajtajában ott állt a menyasszony is. Bár csak egy pillanatra láttam, ámulatba ejtett szépsége. A ruha habos, és fehér, ami rikított így, éjnek éjjelén. Mesébe illő.

- Woah! Nagyon szép volt a menyasszony – újságolom a sofőrömnek.

Ő csak bólint egyet.

    Letérünk az útról, s egy parkolóba gurítja a járgányt. Ahogy leáll a motor, lepattanok a szerkezetről. Hoseok kibiztosítja, hogy ne dőljön el, s a sisakot elkéri tőlem, hogy be tudja tenni az ülés alá.

    Előveszi a mobilt zsebéből.

„Te szebb lennél.”

- Ezt nem értem.

„… Menyasszonyként.”

- Jaaa! Hogy úgy!

  Eszembe jut, mit ígért nekem Suga. Ha túléljük, feleségül vesz… Elszorul a szívem.

„Valami baj van?”

- Nem, nem, semmi – elhessegetem gondolataimat, hogy legalább az ilyen szép pillanatokat ne rontsam már el.

„Akkor fogd meg a kezem. ” – s egyúttal tenyerét is adja nekem, amibe örömmel helyezem bele sajátomat.

Kisétálunk a tópartig. Szebbnél szebb stégek sorakoznak fel, s ajánlgatják magukat. Mintha csak azt kiáltanák: - Rajtam napozz nappal, este pedig rám terítsd le a kockás pokrócot, és lesd a csillagokat.

Az egyetlen lehangoló dolog, hogy a legtöbbjük magántulajdonban vannak, ezért lezárták őket.

Egy vörös falapokból lerakott felé veszi az irányt Hope. A kerítése fehér, és csigaszerű mintázatok tekeregnek rajta.

Egyszerűen átmászik rajta, s nyújtja a kezét, hogy segítsen nekem is. Elfogadtam segítőkésségét, s le se kellett ugranom már a keskeny hídra, mert megragadott csípőmnél és leemelt.

 - Köszönöm.

A nád néhol belógott a rövidke hídon, ezért azokat félretoltam, és megvártam, míg Hoseok is megfogja, nehogy fejbe csapjam véletlen.

A stégen egy pad van és egy lejáró, mely egyenest a vízbe vezet.

- Szerinted milyen a víz? – megyek a legszélére, és előre hajolok.

„Szerintem még jó. Nem lehet olyan hideg.”

- Mindegy. Úgysem megyünk bele – elintézem egy legyintéssel. – Úristen, meseszép helyre hoztál. Komolyan – a nagy nézelődésben véletlen nekikoccantam. Ő megragadta felső karomat és kicsit maga felé rántott.

Majdnem beleestem a vízbe.

- Ah, köszönöm – magamhoz öleltem. – Nem is tudom, mi lenne nélküled.

Elengedem, de ő még mindig ugyanúgy szorít a karomnál.

- Mi az? Már nincs baj, elengedhetsz.

Nem ereszt.

- Hope.

Szemei nagyra tágulnak. Felsóhajt, s leveszi tekintetét rólam. Elengedi karomat is. Sőt, még hátat is fordít.

Leül a stég szélére és elkezdi lábait lóbálni úgy, mint a kisgyerekek, akiknek még nem ér le a lábuk a székről.

Helyet foglalok mellette.

- Valami történt?

Legyint.

- Mond el nekem.

„ De mindegy. Nem fontos.”

- Hope. Mindenre ezt mondod. Kérlek. Oszd meg velem is. Mert te elvárod, hogy én megbízzak benned, de ha mindent eltitkolsz előlem… elveszik majd a bizalom. Érted már?

„Igen. Eddig is értettem, de nem Lyn. Vannak dolgok, amiket nem szeretném, hogy megtudj a saját és az én biztonságom érdekében.”

Ezúttal is vereséget szenvedtem. Úgy érzem, sose fogja elmondani…

„De…”

Arcára pillantok. Ő is rám néz.

- Folytasd.

„De azt elmondom, hogy az előbb mi volt.”

Haladunk. Újra valami, amibe beavat.

„Az előbb a Hold fényében kimondhatatlanul szép voltál, és eszembe jutott, hogy…”

Felállok. Kinyújtom kezem, hogy felsegítsem őt is. Sokáig bámulja apró tenyerem, mire elfogadja.

Nehézkesen felkel, megragadom mindkét kezét és a stég közepére húzom. A szemkontaktust végig tartottuk.

- Itt álltam, igaz?

Bólint.

- Jung Ho Seok. Vedd le a maszkot – suttogom.

Lehajtja fejét. Ujjai megremegnek, de nagyon lassan elindítja felfelé őket. Egyre közeledik tarkójához. Megérinti a tépőzárat hátul. Hallom minden egyes lassú kattanását, ahogyan válik ketté a két anyag.

Idegtépő a várakozás.

Végre láthatom teljes arcát.