24. fejezet

- Amint már mondtam, nem kedvelem a titkokat. Nem lehetne esetleg hogy megoszd velem?

Fejrázás a válasz.

- Ühm, pedig kíváncsi vagyok.

Félénken ráhelyezi közelebbi kezét a hajtövemre, s megsimogatja gyengéden. Annyira belepirul a saját kedvességébe, hogy inkább befejezi a cselekedetet és visszatér a telefonom nyomkodásához. Megnyitja a SELCA TIME mappámat, a fotótárból. Először megijedek, hogy vajon milyen ocsmány képek lehetnek benne rólam, aztán rájövök, hogy pontosan ebben az almappában található, azaz ominózus kép, amit rühellek másnak megmutatni, de néhanapján olyan jókat röhögök rajta. A barátaimmal együtt hülyültünk, amikor készült a kép, és rajtuk kívül még senki nem látta, tehát most sem szeretném felfedni az én kis titkomat.

   Nagy erőkkel próbálom kivenni Hope kezéből a tárgyat, de ő kitartja karját, amivel egészen az ablakpárkány széléig eltol, Ő maga pedig mosolyogva (vagyis azt szűrtem le apróra összeszűkült szemeiből, hogy vigyorog) lapozgatja a képeket. Tudom, hogy már csak pár csodás selca, és bizony elérkezik ahhoz a bizonyos borzadályhoz.

- J-HOPE! Állj le! Ne nézd tovább, kérlek! – könyörgöm neki feleslegesen.

És akkor megnyitja a képet. (link)

Hangtalanul, csapkodva nevet. Ijesztő ezt látni, mert ha nem tudnám, hogy Hope néma, azt hinném, fuldoklik.

- Nem nevetséges! – sértődötten kikapom kezéből a telefont és kilépek a képekből.

Hevesen bólogatva vinnyog és tapsikál tovább.

Elfordulok.

Hope pedig hirtelen eltűnik mellőlem.

Hangtalanul, mint valami szellem.

Talán öt percbe se tellett, mire visszajött a rácsoknál. Leült.

Valami különös változást észlelek rajta, de nem tudom, mi a furcsa.

Sokáig bámulom arcát, mire rádöbbenek. Hope maszkot váltott. Sehol egy tüske, fémes csillogás. Ezúttal csak egy fekete anyag takarta markáns fejének felét. Egy kis fém pánt helyezkedett el az orránál, és össz-vissz ennyi volt rajta a fémes anyag, ami már valamivel jobb.

    Bambulás közben teljesen megfeledkeztem róla, hogy én most haragszom J-Hope viselkedése miatt, ezért újra elfordulok előle haragos fejjel, összekulcsolt karokkal.

   Érzem, ahogy közelebb csúszik hozzám. Lassan és óvatosan derekamra téved mindkét keze. Alig mer hozzámérni; szinte meg se érzem kezeinek jelenlétét testemen.

Egyszer csak valami nyomást fejt ki vállamra. Fülemet megcsiklandozza a selymes haja, ahogy elhalad mellette. Megáll, s nekidönti fejét arcomnak.

- Hope? – meglepődve tekintek lecsukott, hosszú pilláira.

Egy papírt nyom a kezembe.

„Sajnálom, nagyon aranyos vagy azon a képen”.

Akaratlanul is elmosolyodom.  

- Ne hazudj.

Széttárja előttem ujjait.

Egy pillanatig elgondolkodom, mit akar tőlem, aztán rádöbbenek, hogy a telefont.

Felsóhajtok.

- Jó, visszakapod – a kezébe nyomom.

Örvendezve megkeresi rajta az SMS írót,és bepötyögi, hogy: „Nem hazudok”

Újra bemegy a fotómappába, s felkeresi a képet. Ezúttal nem nevet. Megnyitja az opciókat, és kiválasztja a Használata, mint-ben a Háttérképet.

- Hope, ne már! – féloldalasan felhúzom számat és összeráncolom homlokomat.

„De”

- Nagyon csúnya vagyok rajta.

„ Szerintem meg NEM. Édes vagy, és kész ! :)”

A smiley láttán újra visszaváltok vidám mosolyra.

- J-Hope? – töröm meg a hosszas perceket, melyekben csak a szél süvítését és egymás sóhajait hallgattuk.

„Hm?”

- Mi az eredeti neved?

Csendben nézi a világító telefont, ami az ölemben pihent Hope mancsai közt.

„Nem mondhatom meg”

Pedig már reménykedtem, hogy megbízik bennem annyira, hogy elmondja.

- Kár – lebiggyesztem ajkamat.

„Jung Hoseok” – gépeli be iszonyat lassan. Betűkként megállt úgy egy percre.

Belenézek csillogó, koromfekete szemébe, ami arcomat fürkészi.

- Szép név – jegyzem meg.

„Dehogy szép”

„A tiéd biztos szebb…”

- Én nem szeretem.

„Miért?”

- Mert nem. Valaki más jut róla eszembe, és őt nem igazán kedvelem.

„Elárulod a neved?”

- Te sem akartad. Most megérdemelnéd, hogy ne mondjam el, de nem vagyok az a fajta. Lee Yoo Na. Vagyis LYN az első kezdőbetűket összetéve.

„A-ha, így már értem. Különben nem értem, mi a bajod ezzel a csodás névvel.”

- Már mondtam.

Hoseok végül újra a képek közt találja magát, s folytatja onnan, ahonnan abbahagyta. Mindegyikről meséltem neki pár sort. Ő csak bólogatott vagy mosolygott.

     Éppen a családomról készült kép volt soron, amikor valami csörömpölést hallottam odabentről. Hoseok is felkapta fejét rá.

„ Maradj itt!” – irtó gyorsan begépelte ezt a két szót és a kezembe nyomta a telefont. Egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség.

Rálestem az órára, de az még csak most érte el a 2-őt, tehát ezek nem lehetnek Rap Monsterék. Akkor mégis ki ólálkodik a gyárban?

Hallgatnom kéne J-Hopera, és itt kéne maradnom, de annyira kíváncsi vagyok. Rossz előérzetem van, s ez nem hagy nyugodni.

Hoseok után nem eredhetek, mert fogalmam sincs, hogy merre lehet. A lépcsőt viszont megtalálom, amin feljöttünk, és gyorsan le is futok rajta.

   Hevesen dobogó szívem azt diktálja, hogy a tartályokhoz kell mennem, így nekiiramodok, s elég hamar meg is érkezem a két hatalmas tárgy elé.

De ott senki sincs.

Csendben hallgatózom, de szívverésemtől semmit se hallok. Mély lélegzeteket veszek dohos levegőből, hátha az segít lenyugtatni.

Kifújom magam, s folytatom a fülelést.

A csörömpölést újra meghallom. Ezúttal, ha jól sejtem onnan, ahol Daet megölték.

Szedtem lábaimat, ahogy csak bírtam.

Futás közben a por belement szemembe, s könnyeket fakasztott.

Alig láttam valamit, így fel sem tűnt az előttem lévő vastag cső.

   Meglepetésszerűen ért, a bokám nekiütődött, s hasra estem. A deja vu érzés még sose volt ennyire erős nálam. Szinte dettóra ugyanaz történt, mint első alkalommal.

Nyöszörgések közepette feltápászkodtam, s meglestem lehorzsolt tenyereimet. Annyira most nem véreztek, mint azelőtt, bár ezúttal sem szebb a látvány.

Bokámon érezhető, hogy kicsit meg van duzzadva, és holnapra talán egy bazinagy kék-zöld folt fog éktelenkedni rajta.

- Remek! – sóhajtok fel szerencsétlenségemben.

- Lyn? – ismerős, mély hang zengi át a környező területet.

Aortapumpám hevesen nekikezd dörömbölni mellkasomban.

- S-S-Suga? – dadogva,s  talán kicsit halkabban, mint a másik illető kiáltom a nevet.

Kijön az árnyékból az alak.

- Te mit keresel itt? – tátott szájjal, teljes ledöbbenéssel ülök a földön bokámat szorongatva.

- Én is pontosan ugyanezt kérdezhetném tőled! Most kurvára de elmegyünk innen. Te kajakra nem vagy normális! Soha, de soha a jó büdös életbe nem jöhetsz ide vissza. MEGÉRTETTED? – üvölt rám.

- M-meg – makogom vissza.

- Helyes. És most gyere. Felveszlek a hátamra.

Leguggol elém, én pedig már nyúlnék, hogy átkarolhassam nyakát, amikor megpillantom Hoseokot. Előttünk.

   Újra a tüskés maszk díszeleg rajta, kezében pedig egy fegyvert szorongat.

A pisztolyt kitartja, s Sugára céloz.

Összeszűkült pupillákkal, minden porcikámat bevetve ellököm Sugát magam elől, s kivetődöm teste elé. Hangosan felkiáltom, hogy: - Neeee!

De addigra már elsült a fegyver.