20. fejezet

- Én nem tudom. Ez veszélyes műszak lesz. Mi van akkor, ha csak azért kedves velem, mert nekem valamiféle kínnal teli halált tartogat, és magához akar csalogatni. Szerintem érzi rajtam, hogy kíváncsis típus vagyok. Sőt, meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem a titkokat. Monster, én ezt nem vállalom.

- Lyn, nem engedem, hogy bajod essen, ne félj. Minden egyes bevetéskor kint fogok rád várni egy eldugott helyen, és ha 10 perccel a megbeszélt időpontunk után sem jössz ki az épületből, behatolok, és kinyírom. Egy próbát megér.

- Hogy az életemmel játszadozzunk? – felháborodva felpattanok a székből.

- Nem. Lyn, ha nem lennék biztos abban, hogy nem bánt téged J-Hope, akkor nem küldenélek be. A fejemet teszem rá. Különben már rég elfogott volna téged.

- És ha csak játszik? Én kinézem belőle. Értsd már meg, hogy a gondolkodása üti a miénket!

- Lyn. Belemész vagy nem? – kérdezi már kicsit nyomatékosabban.

- Bele! – vágom rá gondolkodás nélkül. – Faszom már.

- Király. Akkor holnap, ha már a fiúk elaludtak, te, én és T-Jo visszamegyünk.

- T-Jo minek?

- Sofőrnek.

- Áhhh. Oké. De én magam is tudok vezetni.

- És mond, a jogsid nem égett bent a kocsidban?

- Basszameg. De.

- Na, látod. Hiába lopott a kocsi, azért arra még ügyelünk, hogy a sofőrnek legyen érvényes jogsija.

- De ezek után, hogy menjek el csináltatni? Hát a kórházba nem merem betenni a lábamat miattatok – siránkozom.

- Üdv a csavargók csapatában – széttárja karjait, s mosolyogva kitekint napszemüvege alól.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam a szemét. Még a gyárban se vette le.

- Ezek szerint már én is tag vagyok?

- Vegyük úgy, hogy elfogadtam az új csapattag csatlakozását. És most a terv. Holnap mindenkit részegre leitatunk. Te, T-Jo és én viszont egy kortyot nem iszunk. Nekünk teljesen józannak kell lennünk. Ha minden igaz, ezek már éjfélkor elérik a holtpontot. Tehát délután háromkor felavatjuk az új csapattagot, vagyis téged.

- Nem lesz ebből baj?

- Nem. Tudtommal mindenki nagy piás. Senki nem fogja felborítani az ütemtervet.

- De ez akkor is olyan nagy szemétség.

- Inkább megteszem ezt velük, minthogy kábítószert adjak nekik. Annak meg nagyon nem örülnék, ha bármelyikük is belekeveredne az ügybe. Kivéve T-Jot, mert benne maximálisan megbízok, és ő a rangidős… vagyis mostantól.

- Értem. Mon? Még lenne egy kérdésem.

- Hm?

- V-t mikor temessük?

- Nem tudjuk kivitelezni, de úgy döntöttünk a többiekkel, hogy T-Jo ellátogat a szüleihez.

- De a szülei…

- Igen, kidobták. De ha van bennük annyi önérzet, hogy megszánjanak minket egy kis pénzel, hogy a saját fiukat eltemessük, akkor megérte odamenni. Sajnos nem ismerem annyira a családját, de tőle sose hallottam róluk egy rossz szót se.

- Ez érdekes.

- Igen. Főleg mert Suga folyamat szidja az őseit, Ő meg olyan más volt mellette.

- Mon? – újra leülök a székre, és rágyújtok a harmadik cigarettára is.

- Igen?

- Elmeséled, hogy ki miért van itt? – teszem fel azt a kérdést, ami már a megismerkedésünk óta zaklat.

- Ha nagyon kíváncsi vagy rá… hát legyen. De egyeseké nem a legszebb sztori. Csak arra kérlek, hogy ezek után ne nézz rájuk úgy, mint akit sajnálni kéne ezért. Azt mindannyian rühelljük. És itt megint kiemelhetem a barátodat.

- Vele mi történt?

- Szerintem őt hagyom legutoljára. Kezdem Kookkal. Jung Kook került hozzánk a legkésőbb, és ő is a maknae ugye. Az egész ott kezdődött nála, hogy kirúgták a viselkedése miatt az általánosból. Elég sokat kószált az utcákon, rosszabbnál rosszabb társaságokba keveredett már 13 évesen. A szülei pedig fogták magukat, és be akarták dugni egy ilyen nevelő intézetbe, vagy mi a faszom az. Mikor közölték a fiukkal a hírt, aznap este meglógott otthonról, és összefutott velünk. Jin-t ismerte már egy régebbi affér miatt. Vagyis mindkettőjük haverja összeverekedett, és ők ketten szedték szét a srácokat. Jinnek mindent elmesélt privátban, és akkor Seok Jin megkért, hogy hadd csatlakozzon hozzánk a kölök, mert nem akar hazamenni. Ha jól tudom, azóta már találkozott néhányszor a szüleivel, akik elfogadták végül, hogy a srác közénk való már. Vagyis gondolom nem örülnek neki, de hát nem tudnak mit tenni.

- Jóformán ezt Cookie baszta el.

- Igen. Na, folytatom mondjuk H-val. Neki nem csak az eredeti neve a rejtély, hanem a családi háttere is, de ha jól tudom, gazdag család sarja. Hogy miért döntött úgy, hogy inkább csatlakozik hozzánk, az jó kérdés. Vele úgy találkoztunk, hogy tüzet kért tőlünk. Elég könnyen beilleszkedett aznap este, aztán észre se vettük, de konkrétan nap mint nap velünk lógott.

Egy kis szünetet tart, hogy rágyújtson.

- Kivel folytassam?

- Mondjuk T-Joval.

- Ah, az egyszerű. Itt van, tök idős már, ahhoz, hogy keressen magának feleséget, se gyereke, a családjának van egy kis étterme, de a csőd szélén állnak. Ő volt a legjobb haverom kiskorom óta, tehát nem volt kérdés, hogy mellém vágódik, amikor úgy döntöttem, egymagam folytatom utamat, és leszakadok a családomtól.

- De te mi indokból választottad ezt az életet?

- Szar jegyek, alkoholizmus, bandázás, lopás, kurvázás. De visszatekintve, ezek nélkül rohadt unalmas életem lenne. Na, mesélek Daeről. Ő volt a legérdekesebb. Alig múltam 16, amikor T-Joval és Jinnel kocsit loptunk. Életünk első Toyotája. Csakhogy a gazdája Dae volt. Majdnem halálra vert minket, amikor rátalált elveszett kocsijára fényes nappal a házunk előtt. Berontott, megvert minket, majd megijedt a sok vér láttán, és elkezdett minket leápolni, majd bocsánatot kért. Nem akart börtönbe menni, és minket sem akart lecsukatni. Aznap este részegre ittuk magunkat, és elmeséltük egymásnak az ügyes-bajos dolgainkat. Ő azért maradt velünk, mert úgy érezte, el kell nálunk a segítség, és mint egyedülálló ember, az unalmas életét ki akarta színezni izgalommal, amit megtalált az oldalunkon. Emlékszem, mikor részegen azt üvöltözte, hogy: - Köszönöm! Köszönöm, hogy elvittétek a kocsimat egy körre, de most már igyunk még egy rizspálinkát, mert szomjan döglök. És itt akarok élni veletek, míg a halál el nem választ, ámen. – Istenem, olyan lazán jelentette ki ezt, és fel se fogtuk miről beszél, de mi azt mondtuk neki, hogy maradhat, addig, ameddig akar. Hát így lett. Élete végéig velünk volt…

- Sajnálom.

- Nem kell. Szép élete volt. Jin kis meséje nem túl hosszú. Egyik este betértünk egy bárba, ahol Ő éppen azzal a haverjával lógott, akit Jung Kook barátja megvert. Őt Jiminnek hívják.

Elakad a lélegzetem.

- Monster. Ő a legjobb barátom.

- Komolyan? – még ő is megdöbben.

- Igen. Park Jiminnel születésünk óta ismerjük egymást, és anno tényleg sokat lógott egy Seok Jin nevű gyerekkel, de nekem sose mutatta be. Azt mondta nem akar rossz környezetbe vinni. Jimin is az a tipikus nagyszájú srác, és sokszor nekem kellett leápolnom már kiskorom óta. Ezért is választottam az ápolónői karriert, ami most rohamosan hanyatlani kezdett. Lehet elhagyom ezt a kórházat és átjelentkezem egy másikba, de elegem volt már ebből a bagázsból. Na, befogom, inkább folytasd.

- Tehát Jimint már én is ismertem, és Ő mutatta be nekünk Jint. Jin elég csendes személy volt, és nem tűnt kifejezetten rosszfiúnak sem, mégis olyan ésszel áldotta meg a sors… Szerencsés. Megismerkedésünk estéjén már nem akart haza menni, így felajánlottuk neki a kanapénkat. Hát, azóta is velünk van. Ritkán jár csak haza. V-t az utcán találtuk. Már három napja kint vacogott télen, és azzal a nézésével tényleg megsajnálta az ember. Daevel becipeltük, mert már teljesen át volt fagyva, és zsibbadtak a végtagjai. 1 hónapon keresztül szenvedtünk vele, hogy életben tartsuk, mert miután elmúlt a láza, rögtön megfázott, megint beteg lett, aztán nagy nehezen abból is kikúráltuk. Azért került utcára amúgy, mert a szülei elváltak, és az anyjához került, akinek az új pasiját ki nem állhatta. Az anyja egyik nap dolgozott, még karácsony előtt, és a pasi fogta a gyereket, elvitte kocsikázni és valahol a belváros közepén a nagy tömegben otthagyta.

- Úristen. Ez kegyetlen. V hogy viselte?

- Alig volt 15, szóval nagyon szarul. Sokáig sírt esténként, de előttünk tagadta.

- Nem ismertem V-t, de akkora veszteséget érzek az elvesztése miatt.

- Hát még én.

- És Suga? – kérdezem félénken.

- Uh… Hát talán 18 volt, amikor közénk került. Nagyon nehezen indult már a gyerekkora is, mert apja sokáig drogozott és néha arra kelt fel esténként, hogy az anyját veri. Ilyenkor persze visszazavarták aludni, de nem tudott a hangok miatt. 8 éves volt, amikor apja elment rehabra, és ki is gyógyult körülbelül 2 év alatt az egészből. Nem esett vissza. Egész jól teltek az évei, leszámítva, hogy a suliban piszkálták az öltözködése miatt, de nem volt a családnak pénze, hogy átírassák másik suliba Yoongit, ahol egyenruha van. Tehát a piszkálódások nem fejeződtek be. Felvették végül egy középiskolába, és egész jól ment neki. A gúnyolódások befejeződtek, sőt, átvette a kemény gyerek szerepét. Aztán az egyik nyári szünetben minden megváltozott. A szülei újra elkezdtek veszekedni, s már a válásnál tartottak, amikor egyik éjjel Suga apja megkéselte édesanyját egy több órás veszekedés közepette. Azonnal meghalt. Suga szeme láttára. Apját lecsukták a tettéért. Mivel Suga még nem töltötte be a felnőtt kort, így gyermekotthonba került volna, de meglógott onnan az első nap. Az utcán téblábolt, amikor a ház folyosóján letelepedett egy lépcsőre, és zokogott. Jin volt az első, aki kilesett a lakásból, hogy megnézze, mi ez a hangzavar. Azonnal bevezette a lakásba, és még aznap megbeszéltük, hogy nyugodtan maradhat velünk. Mi majd leszünk a családja. Azt hiszem aznap értettem meg, hogy lehet szörnyű sorsra jutottunk mindannyian, dehogy a mi sorsunknál is van rosszabb, abban biztos lehet az ember.

Könnyeimmel küszködöm. Nem is reagálok az egészre, csak mondok egy „Jó éjt”-et Monsternek. Fogom magamat és visszamegyek az alvó társasághoz. Leülök Suga ágyára, s megsimogatom arcát.

- Hol voltál? – suttogja kómásan.

- Csak beszélgettem Nam Joonnal.

Felemeli bal karjával együtt a takarót, hogy másszak be mellé. Fejemet ráhajtom a másik végtagjára, míg a baljával rám ereszti a paplant, s átkarol az oldalamnál. Megkeresem ajkát, hogy tudjak rá nyomni egy apró csókot.

- Szeretlek Yoongi – pillantok bele a Holdfényben csillogó szemeibe.

Széles mosolyt ereszt ragyogó arcára.

S elhiszem, hogy mostantól szebb lesz az élete. Mellettem.