26. fejezet

Képtelen voltam megcsiklandozni J-Hopeot, mert túl erős és fürge hozzám képest. Feladom a dolgot, és visszaesek a párnák közé. Lehunyom pilláimat, hogy megpróbálkozzak a visszaalvással. Egy kissé kótyagosnak érzem magam, ezért döntöttem úgy, hogy még visszafekszem egy órácskára.

   Viszont Hoseok ebben is megakadályoz. Oldalára fordult, hogy engem fürkészhessen, ami meglehetősen idegesít akkor, amikor az ember szeretne aludni.

- Oké, én így nem tudok pihenni – ülök fel.

„Akkor ne nézzelek?”

- Mindegy, nem lényeg.

Kiveszem a kezéből a telefont, hogy megnézhessem, mennyi az idő. – Úristen, már dél is elmúlt! – felállok sietősen és elkezdem felhúzni a cipőmet.

      Csalódottan nyújtja át nekem a készüléket, hogy olvassam el a kérdését, amely pontosan így hangzott: „Hova mész? : (”

- Haza – megállok minden folyamattal és dermedten ránézek kölyökkutya képére. – De ne tedd már velem ezt Hope. Nem maradhatok. Suga… - egyszerre tekintünk el más-más irányba. – Szóval Ő már vár rám.

„Megértem…”

- De ma éjjel visszajövök, ha minden igaz. Valahogy meglógok, ha nem sikerül egyességre jutnom vele.

„Siess vissza!”

- Igyekszem. Na, én tényleg megyek. Köszönöm, hogy itt aludhattam, és még egyszer szeretnék elnézést kérni Suga miatt. Többet nem fog előfordulni.

   Rámarkolok a kilincsre, kinyitom az ajtót, és átlépem a küszöböt. Visszatekintek a csábítóan fekvő fiúra, aki teljesen megtörve figyeli lényemet. Intek neki, de Ő csak egy hangosabb lélegzetvételt tudott kiadni magából, és mintha félmosolyt eresztett volna eközben a maszkja alatt.

 Magam mögött hagyom az egyke, szomorú kölyköt, akinek az arckifejezését nem tudom kitörölni emlékezetemből. Annyira csábít, hogy visszamenjek hozzá és elköszönjek tőle normálisan.

Kikelek ábrándozásomból, s még mindig a kilincset szorongatva állok az ajtó előtt, amit becsuktam magam után. Feltekintek a lépcsőre, amit még életemben nem láttam, de arra a következtetésre jutottam, hogy Hoseok kis szobája egy eldugott alagsorban található. A legnagyobb probléma az, hogy tegnap este nem szabadott lesnem, tehát fogalmam sincs, hogy most mégis hol vagyok.

Megkocogtatom az ajtót mutatóujjam ízületével. Alig telik bele fél percbe, és már tárva nyitva előttem az ajtó, amit maga Hoseok nyitott ki nekem. Ott állt még mindig mélabúsan, én pedig akarva, akaratlanul is, de szorosan csípője köré fontam karjaimat. Álmos fejemet beledörzsöltem fekete pólójába, aminek kifejezetten J-Hope illata volt egy kis alvós aromával.

- Hogy kell kimenni innen? – kérdem tőle.

Leszedi magáról kezeimet és leguggol előttem.

Hezitálva bár, de újra rávetem magamat a hátára. Ő könnyedén feláll velem, miután bebiztosított, hogy még véletlenül se történjen valamiféle baleset.

  Nem tudom eldönteni, hogy vállába kapaszkodjak, vagy esetleg legyek oly bátor, és kulcsoljam össze kezeimet nyaka körül. Végül az első mellett döntök, de Hoseok maga kényszerít arra, hogy legyek hozzá közelebb.

  Arra kér, hogy nyakába kapaszkodjak. Eleget teszek neki, és valljuk be, én is jobban élvezem így az utaztatást, akármennyire is érzem magam kényelmetlenül. Hiába aludtunk együtt, és ölelgettük egymást, mégis még mindig zavarba ejt, ha hozzámér gyengéden, vagy éppen fordítva.

- Most jegyezzem meg az utat?

Bólint.

- Nem biztos ám, hogy visszatalálok ide elsőre. Este várjál rám valahol. Jó?

Előre biccenti buksiját.

       Végre ismerős helyre érünk, és innentől már magam is jól ismerem a terepet. J-Hope így sem akar letenni, csak battyog velem tovább.

Elég hamar kiérünk. Az oszlopok közt átsüt a nap és rácsokat képez árnyékuk a poros földön. A nem napsütötte részen rak le Hope. Sejtésem szerint azért, mert nem nagyon bírja a napot.

- Köszönöm, hogy kikísértél.

Legyint.

- Akkor este tényleg itt legyél. Pontosan itt várj. Sietek, ahogy csak tudok.

„Rendben. Én nagyon várlak!”

- Ah, ne tedd már ilyen nehézzé az elválást Hope!

Egy szempillantás alatt karjaiban találom magamat.

- Mondom. Hoseok! Eressz el.

Megrázza hevesen fejét.

- Na, kérlek. Mennem kell. Suga így is ki lehet rám akadva. Nem is tudom, mit mondjak neki.

Vállat von.

- Ne már. Most komolyan kérdezem.

Elenged, hogy begépeljen valamit a mobilba.

„Hazudd azt, hogy megerőszakoltalak”

- Kurva vicces vagy, tényleg… - poénját sajnos nem sikerült értékelnem túl kedvesen.

„Hát, én sem tudom”

- Azt mondom, hazamentem miután ők is elhagyták a gyárat.

„Ők?”

- Akarom mondani Ő – ez most egy hajszálon múlott.

Szerencsére Hope nem az a követelőző típus, így nem nagyon firtatja tovább a „nyelvbotlásomat”.

- Na, én most tényleg elmegyek. Vigyázz magadra és senkit ne bánts! – mutatóujjammal fenyítem.

Bólogat.

Megragadja csuklóimat és közelebb húz testéhez.

Nem tudom ezzel mit akart, de nagyon fürkészi fekete bogárszemeivel lélektükrömet. Ezúttal nagyon csillogott a szivárványhártyája és a pupillája. Fogalmam sincs, minek köszönheti ezt a ragyogást, de még szebbé váltak szempárjai, mint eddig voltak. Még mindig képtelenség belőle bármit is kiolvasni. Olyan, mint egy duplazáras széfajtó, ami csak arra vár, hogy feltörje valaki, és kiszedjen belőle minden jóságot.  

Érzem, hogy én leszek az a valaki, csak időt kell adnom mindkettőnknek. Viszont ha egyszer Hoseoknak megerednek az ujjai és mindent leír, amiért Ő most olyan, amilyen, akkor az azt is jelenti, hogy ki kell tálalnom Rap Monsternek is. De azok után, hogy J-Hope ennyire megbízik bennem… Nem leszek képes elárulni őt.

     Kocsi híján gyalog keltem útnak, miután elbúcsúztam a „gyár szellemétől”.

A tűző napon sétálás nem fog a kedvenc időtöltéseim közé tartozni, abban biztos voltam már az első 5 percben is. Pedig annyi idő alatt alig mentem valamennyit, de nagyon kivert a víz. Ki is van száradva a szám és pénzem sincs, hogy betérjek egy kisboltba vízért.

Így folyadék és árnyék hiányában inkább megtempóztam lépteimet, hogy legalább előbb érjek haza, ha már ennyi gonddal kell szembesülnöm.

    Több órás bolyongás után megpillantottam a házat a kisbolttal együtt, és majd kicsordult a könnyem örömömben. Az utolsó pár métert futva tettem meg. A lépcsőházban kettesével szedtem a fokokat, és az ajtót szinte betörtem.

Első adandó alkalommal a konyhába rohantam és megeresztettem a csapot, ami alá bedugtam a fejem és kortyolni kezdtem a hideg és selymes vizet.

 - Csak nem hazataláltál? – mély, dörmögő hang csapja meg fülem.

Most mit mondjak neki? Hogy került egyáltalán hozzám Suga?