28. fejezet

A nap további részében azon agyaltam, hogyan is tudnék meglógni itthonról úgy, hogy se Suga, se RapMon ne fogjon szagot, mert ezúttal ki akarom hagyni őt is az akcióból.

   T-Jo az egyetlen, akit könnyűszerrel ki tudok cselezni, és még csak észre se venné. Elég figyelmetlen fickó olykor.

   

- Szerintem mi most elmegyünk – nyitott be egy halk kopogás után RapMon a hálómba.

- Hogyhogy? – kérdezte kómásan Yoongi.

- Nem akarunk titeket zavarni – köhintett egyet mondata végén, s egyúttal be is csukta az ajtót.

  Istenem Monster, ha tudnád, most mennyivel könnyebbítetted meg a helyzetem!

Rápillantottam Sugára, aki csukott szemmel pihent tovább a párnarengetegben.

- Mi az cica?

Nem tudom mi úton, de észrevette, hogy figyelem.

- Semmi – hazudom.

- Pedig valamin nagyon törheted az agyad, mert még pislogni is elfejeltettél.

- Csak pillanatnyi eszmefuttatást végeztem.

Szörnyű, hogy mikre gondolok, miközben őt nézem. Görcsösen keresem a kijutat, hogy este Hoseokkal lehessek. Undorító, hogy már ezt nem csak azért teszem, mert RapMon rám erőltette. Itt van nekem Yoongi, aki talán még több szeretet ad nekem, én mégis egy olyan fiúhoz menekülök, aki két ismerősömet is megölt és kitudja, hogy még hány embert.

Megcsókolom Yoongi homlokát bocsánat kérően.

- Ühm. Ezt folytathatnád – kacéran beletúr a hajamba.

- Yoongi, most nincs kedvem, ne haragudj.

- Na, csak egy kicsit – mutat egy incifinci mértéket hüvelyk- s mutatóujjával.

- Nee. Most megvan. Nem akarok mindent összevérezni – füllentek.

- Ahj, jó. Te győztél. Akkor mégis mit akarsz ma csinálni? Én unatkozom.

Megrántom vállam.

- Nincs kedvem semmihez.

Mert lélekben már a gyárban vagyok. Úgy érzem, nem akarok mást, csak azt, hogy az óra elérje végre azt a kibaszott éjfélt, mire Suga már biztos aludni fog, vagyis titkon azt remélem, hogy talán előbb is.

- Én most aludni szeretnék – hátat fordítva neki felhúztam lábaimat így felvettem a magzatpózt.

Suga beletörődve sorsába visszafeküdt.

Tizenegykor kipattantak szemeim. Rálestem a mellettem fekvő fiúra, aki teljesen mélyen aludt. Megnyugtatott ez a tudat.

Nagyon lassan felálltam az ágyról és lábujjhegyen elhagytam a szobát.

Összeszedtem mindenemet, amire szükségem lehet. Körbenéztem a lakáson, majd kisétáltam a hideg éjszakába.

   Az utcára érve jutott csak eszembe, hogy semmi járművem sincs, amivel megkönnyíteném az odajutásom. Átgondolva a lehetőségeimet eszembe jut, hogy a tárolóban található egy bicikli, ami már jó régen látott napfényt.

  Lemegyek a lépcsőház alagsorába, hogy szemügyre vehessem a kerékpárt. A zárba helyezem a kulcsot és feltárom a pókhálós rácsos ajtót.

A bicikli pontosan ott volt, ahova pár évvel ezelőtt raktam.

A vázánál fogva megragadtam és kiráncigáltam a tárolóból. A lépcsőkön felvittem és már végre az utcán voltam vele, mikor szembesültem vele, hogy a kereke kurvára le van eresztve.

  A pumpa a biciklire van szerelve, aminek most rendkívül örültem. Öt perc alatt pumpáltam mindkettőbe levegőt, visszaraktam a tárgyat a helyére, s felültem a kétkerekűre.

Furcsa érzés ennyi év után ráülni, de pár tekerés után belejövök úgyis.

   Eleinte elég csalingázva ment a dolog, de valóban hamar egyenesbe tudtam tenni a kormányt és a tekerés sem okozott problémát.

  

Az egy órás távot ezúttal fél óra alatt teljesítettem, és ez boldogsággal töltött el. Lehet ezek után többször fogom használni a kerékpárt, legalábbis addig, míg nem lesz újra autóm.

  A biciklit a kordonoknál teszem le. Izgatottan bújok át a rácsok közt, és már szaladok is a gyárba.

Hihetetlen lendülettel vetem bele testem a sötétségbe, s azonnal neki is ütődöm egy testnek.

Karjai testem köré fonódnak, állát fejem búbjára teszi.

- Hope – karolom át derekát. – Hogy vagy?

„Megvagyok” – gépeli le. – „Mi volt otthon?”

- Inkább nem részletezem. Nincs hozzá türelmem se kedvem. Inkább csináljunk valami izgalmasat.

Megcsípi pofimat.

„Mire gondolsz?”

- Hát biztos van ötleted.

„Erről jut eszembe!” – átadja a mobilt, mert mindkét kezére szüksége van. Kutatni kezd nadrágjának zsebében, mire megtalálja a keresett tárgyat. Öklébe zárja, s a másik kezével csuklómért nyúl. Elfordítja fejem, hogy ne lessek.

Egy hideg fémes anyagot csúsztatott karomra, mire elengedte és én is végre odanézhettem.

- Ezt hol? – lepődötten felemeltem csuklómat, hogy szemügyre vehessem a karkötőt.

„Az első találkozásunkkor esett le.”

- Igen, emlékszem. Nagyon köszönöm. Azt hittem, elveszett.

„Másnap akadtam rá a porban.”

- Értem. Még egyszer köszönöm – meghajolok előtte.

„Ugyan, nincs mit. Amúgy gyönyörű.”

- Édesanyámé volt, és ő is az édesanyjától kapta.

„És majd tovább fogod adni te is a lányodnak?” – szégyenlősen behúzta a nyakát,így még jobban elrejtette arcát a maszk mögé, s megmutatta az üzenetet.

- Igen, gondolom. Már ha lányom lesz.

„Én lányt szeretnék…”

A legvörösebb rózsánál is erősebb színre vált orcám. Erre nem számítottam… Egyáltalán nem.