30. fejezet

Leereszti kezeit a maszkkal együtt.

   A látvány lenyűgöz.

Bőrén egy apró karcolás sincs, vagy heg, se kelések, pattanások se fedik. Szája apró, mégis mindkét ajka vastag, húsos. Nem is hiszem, hogy láttam még ehhez fogható szív alakú párnákat. Halványrózsaszín az alsó fele, míg a felső inkább barnás árnyalatú. Íve kissé lefelé görbül, de ez csak azért lehet, mert ideges. Fél attól, hogy mi lesz a véleményem.

   Orra hosszúkás és egy kicsit hegyes. Nagyon aranyos.

Az összkép pont olyan, mint amilyet elképzeltem. Nem változtak meg az érzéseim. Már amúgy sem számítana a külső. Ebben a kapcsolatban sose számított. Sőt, még a fogyatékossága se tántorított vissza.

„Na?”

Szólásra tárom ajkaim, de nem jönnek a szavak. Kivesztek belőlem. Nem találom a megfelelő mondatot, amivel ki tudnám fejezni, hogy ez a hófehér bőrű, fekete fürtös, markáns arcú férfiú mennyire tökéletes számomra.

- J-Hope – ennyi hagyja csak el a számat.

Beharapom ajkaimat és szélsebesen nekilendülök Hoseoknak. Megragadom puha bőrét állkapcsánál, felágaskodom és gondolkodás nélkül rábélyegzem csókom nyomát az övére.

Hope meglepetten fogadta váratlan lépésemet, mégis, miután feleszmélt a mámorból, megragadott csípőmnél, és arra késztetett, hogy lépjek bele teste intim zónájába. Lassan letettem a faburkolatra sarkaimat is, mert Hoseok szeretett volna irányítani, és azt jobban tud akkor, ha az irányított személy, vagyis az áldozatot úgy veszi birtokba, hogy Ő maga felül helyezkedik el.

Óvatosan kezdi el szopogatni puhaságom nedves ajkaival. Selymes nyelvét kidugja fogai közül, hogy nyálát rámázolja alsó párnámra, majd folytatja a csipkedését saját szájával.

Szíveink eszeveszettül kalapálnak, és majd kiszakadnak a helyükről, amikor J-Hope úgy dönt, elszakad tőlem.

Fejembe szökött a vér, s hideg kézfejemmel próbálom lehűteni orcámat, míg Hope mosolyogva figyeli reakciómat.

Életemben először látom a mosolyát. Elragadó.

A ínye és fehér fogai kicsit kivillannak ilyenkor, szájának szív alakú formája pedig elveszik.

- Ne, ez nem vicces! – csapok rá a vállára.

„Ne légy zavarba.”

- De. Mindig abba vagyok ilyen szituációkban.

Fogja magát és lefekszik a kemény fára.

Megveregeti maga mellett a helyet.

- Üljek le?

Bólint.

Hát jó, megteszem.

Ahogy csípője mellé helyezem a fenekem, ő hátradől és kinyújtja a felém közelebbi karját. Szemeivel kérlel, hogy feküdjek rá.

Ráhelyezem kótyagos fejem. Még mindig nem fogta fel eszmém az előbb történteket. Képtelen feldolgozni. Ajkaimon még mindig érzem az ízét, a nyomást, amit kifejtett rájuk.

   Hoseok felmutat az égre.

- Eddig észre se vettem, hogy ennyire csillagos az ég. Gyönyörű – ámuldozom. – Az ott a Kis Göncöl?

Igen a válasz.

- Ah. Úgy néz ki, mint egy lábos.

Halkan kuncog egyet, mire ránézek.

Pironkodva tolerálja magát, s elkomolyodik.

- Baj van? – kérdem hirtelen hangulatváltása miatt.

„Azt hittem nem tetszik, hogy nevetek rajtad.” – gépeli be egy kézzel.

- Nem. Nagyon édes vagy. Csak… ritkán hallom a hangod. Mármint a nevetésed. A maszk nélkül viszont olyan… tiszta volt.

„Értem.”

- Mostantól többször leveszed majd ezt a vackot? – veszem kezembe az anyagot.

„Nem. Nekem ezt muszáj hordanom.”

- Miért? – közben arcom elé emelem azt a bizonyos maszkot.

Felszerelem magamra, mire Hope fej rázva mosolyog rajtam.

- Hogy áll?

Hangom szinte elveszik a fekete anyagban.

„Csodásan. De komolyan.”

-  Lehet többször kéne ilyet hordanom. Legalább szűri a levegőt, de valami iszonyat meleg. Nem rossz?

„Hozzászoktam már.”

Leveszem magamról és rárakom Hope hasára.

Közelebb csúszok hozzá, hogy vállára tudjam tenni a fejem, és közelebbről is meg tudjam szemlélni a fedetlen arcát.

Még most se találok benne hibát.

Hátradönti fejét, s ezzel nyakán kidudorodik ádámcsutkája. Annyira vonz, hogy rácuppanjak, de visszafogom magam. Hopeal nem szabad ilyenekre gondolnom. Már az is rossz, hogy egyáltalán adtam a szájára egy csókot. Bár elmélyítésről szó se volt, mégis. Ez már csalásnak számít.

  Végül nem bírok magammal. Állkapcsára nyomom a puszit, amire felfigyel.

Kicsit megemeli törzsét, hogy letekinthessen rám. Összegömbölyödve, felhúzott lábakkal fekszem, és bámulom őt.

- Feküdj vissza.

Úgy tesz, de oldalára fordul, s ennek eredményeképpen orrunk hegye összeér. Hope egy tapodtat se tágít, pedig ez a mozdulata újabb vörös árnyalatot varázsol pofimra.

Látom, hogy szájával valamit ki akar mondani. Komótosan formálja a szótagokat, de egy hang se jön ki mellé. Nagy koncentráció szükséges a kiolvasásához. Többször kérem, hogy ismételje el, mire sikerül kivennem.

Első próbálkozásnál csak a –lek részét értettem.

A következő nekiindulásnál már az eleje is megvolt, így szépen lassan összeállt a kép.

Szeretlek.

Elakad a lélegzetem is.

Sejtettem, hogy ezt akarja mondani. Egyszerűen nem tudom, mit feleljek rá. Nem azért, mert fogalmam sincs a válaszról, hanem mert bűn lenne kimondanom. Bűn lenne a szeretőmnek szerelmet vallanom.

- Én is szeretlek Hope – megsimogatom selymes bőrét.

Megtettem. Kimondtam. Ketyegőm egy része pedig megsemmisült. Mégis életben tart az a fele, amiben Hopeot tartom.

- Szörnyen érzem most magam – kelek fel. Ő azonnal utánam lendül. Meleg ujjait felkaromra helyezi.

„Miért?”

- Suga. Én akkora egy barom vagyok – arcomat beletemetem a felhúzott lábaim és a testem által kialakított sötét lyukba. – Én nem vagyok ember, hogy képes voltam ezt megtenni vele! – mérgesen kalapálom homlokomat a térdemnek.

Hoseok megállít a folyamatban és államnál fogva felemeli a fejem. Feléje fordítja, hogy kitörölje első könnyemet íriszemből. Tekintetet parancsol magának, de közbe muszáj lefelé is tekintenie, mert írja az üzenetet.

 „Nem parancsolhatsz a szívednek, ahogy én sem. Lyn, én szeretlek az első pillantás óta. Amikor elveszetten betévedtél. Az illatod megcsapta orromat, és kész. Végem volt. Követtelek, figyeltem minden egyes óvatos lépésed. Aznap este megöltem egy fiút, de csak azért, hogy eltereljem a többiek figyelmét rólad. Az már más, hogy nem úgy jött össze, ahogy én szerettem volna, de nagyon sajnálom. Téged akartalak védeni. Féltettelek, ahogy most is bármitől és bárkitől. Igaz, nem ismerem Sugát, de érzem, hogy ott nem vagy olyan kezekben, mint mellettem. És igen, féltékeny vagyok rá, de bízom benne, hogy végül engem választasz. Nem fogom magam erőltetni azért, hogy befolyásoljam a választásod, mert szíved joga. Azt sem akarom, hogy sürgesd. Neked ehhez még idő kell. Én örökidőkig képes leszek rád várni.”

Megríkat.

 Hiába mondja, hogy nem akar manipulálni, mégis megnehezíti a dolgom. Sugát is szeretem és Hopeot is, de valamelyiknek csak egy nagy csalódás leszek az életében.

    Sejtésem sincs, ki szánta nekem ezt a sorsot, de az rohadjon meg a Pokol kénköves mélyén. Kegyetlenül tombolnak bennem az érzések, és ha ez így folytatódik, egyre rosszabb lesz.

 A halál szélére fognak kergetni…