34. fejezet

Ajkaimba harapok.

Mit kellene válaszolnom?

Csapdába estem, és nem látom a kiutat. A helyes választ kutatom elmémben, de nem találom.

„Na?”

- Hope, nem tudom. Én… Szeretlek, de őket is.

„Megértem.”

- Egyedül Rap Monster az, akit nem tudok hova tenni. Gyűlölöm, de néha jó arc. Viszont Suga és a többiek…

„Szereted még Sugát?”

A kérdés hallatán megdobban a szívem. Ez csak egyet jelenthet.

- Sajnálom – bűnbánóan lehajtom a fejemet.

„Fáj hallani, de túlteszem rajta egyszer magam. Vagy majd a halál segít feldolgozni.”

- HOPE! – mérgesen rápaskolok mellkasára. – Ezt felejtsd el!

„Holnap majd eldől minden.”

- Nem is biztos, hogy eljönnek. Monsternek elég nagy a szája. Bármi lehetett abba a sporttáskába, amit felmutatott.

„Nála volt a fegyver???”

- Minden bizonnyal most szerezte be attól a kurvától.

„Egy kurvától kunyerálja el a fegyvereket? Jézusom.”

- Elég undorító, de igen. Na, de tényleg be kell venned a gyógyszereket. Menjünk le.

   Délután hatkor megint köhögésre kelek.

- Jól vagy? – teszem tenyerem tarkójára.

Megrázza a fejét.

- Aish. Mit hozzak?

Kezével úgy tesz, mintha tartana valamit, és a szája előtt megdönti azt.

- Inni?

Helyesel.

- Víz jó lesz.

- Ühüm.

Az íróasztalról elveszek egy üres palackot és a fürdőbe sietek vele. Ott megtöltöm vízzel a zuhanyból, s kapkodva visszamegyek a teli üveggel Hoseokhoz, aki megint köhögő rohamban szenved.

- Csak most ne dobd ki a taccsot – imádkozom.

Nem is adom át neki a palackot, hanem én magam itatom meg. Nagy kortyokkal juttatja szervezetébe az éltető nedűt. Már majdnem kiitta a felét, amikor hirtelen csuklott egy nagyot, s a szájában lévő víz visszakerült az üvegbe. Gyorsan elvettem szája elől a palackot, s már csak arra volt időm, hogy Hopeot kirángassam az ágy szélére. A víz úgy hagyta el a fiú szervezetét, mintha most tört volna fel egy forrás a felszínre. Elárasztott mindent a padlón.

Köhécselve abbahagyta, s már csak nyálat köpködött. Megtörölte szája szélét egy papírzsepibe, amit én adtam neki.

- Ez nem lesz így jó – aggodalmasan néztem a lábam mellett elterülő gyomortartalmat.

„Meggyógyulok, ígérem. Holnapra jó leszek.”

- Nem Hope. Holnapig kiszáradsz, ha ezt így folytatod.

„Jobban leszek, hidd el.”

Felsóhajtok.

- Majd meglátjuk.

„Lyn? Szeretnék egy kicsit levegőzni. Nem ülnénk ki megint az emeleten?”

- Hát… Menjünk. Nézzük meg a naplementét. De húzz fel egy maszkot és egy kardigánt, mert kezd hűvös lenni.

Így tesz.

Leültem a hűvös betonfalra, összehúztam magamon a Hopetól kapott kardit, s lóbálni kezdtem összefont lábaimat.

Hoseok helyet foglalt mellettem.

Csöndesen fürkésztük a narancs, s pink tónusaiban pompázó eget, melyet pár fehér bárányfelhő tarkított. A napkorong már jócskán lent járt, s a távoli fák lombjain ült, mint egy király a trónján.

A langyos szél gyengén simogatja arcunkat. Beszippantom, hogy egy kis friss levegőhöz is jusson tüdőm, bár már hozzászokott a dohos környezethez is.

  - Milyen?

„Jobb, sokkal.”

- A friss levegő is segít.

Bólint.

Hope közelebb csúszik, hogy karját át tudja vetni vállam felett. Nekidőlök testének, az ő vállára helyezem fejem.

   Újra, s újra eszembe jut Rap Monster. Nyugtalanít a helyzet. Egyben többször átfut az agyamon az is, hogy el kéne mondanom az igazságot Hoseoknak. Nem tudom, hogy fogadná, de úgy érzem, őszintének kell lennem vele és ez most egy tökéletes pillanat arra, hogy elmondjam, mi nyomja a szívem már egy ideje.

Mély lélegzetek sorozata után rászánom magam, s végre kibököm: - Valamit el kell mondjak.

Felém fordítja fejét, így arca hozzáér a homlokomhoz. Letekint rám, így tudom, hogy hallgat.

- Ne haragudj rám, kérlek, de úgy érzem meg kell osszam veled, hogy miért is jöttem ide az első találkozásunkkor, amikor kettesben voltunk – sóhajtok. – Én magam is vissza akartam jönni, az tény, de nekem nem volt semmi hátsó szándékom, viszont… Rap Monster bogarat ültetett a fülembe. Bevallom, én magam is érdekelt voltam a témával kapcsolatban, ugyanis nagyon felcsigázott az, hogy te miért vagy itt a gyárban, és miért ölsz embereket. Monster rávett, hogy látogassalak meg többször, és mint besúgó, szerezzek rólad információkat. Nem reméltem volna, hogy… hogy ilyen érzéseket váltasz majd ki belőlem első adandó alkalommal. Igaz, féltem is tőled, tehát maximum abban reménykedtem, hogy nem döföl belém egy kést.

„Miket mondtál el rólam Monsternek?”

- Csak annyit tud rólad, hogy J-Hope a neved. Nem mondtam semmi többet, esküszöm. Rosszul éreztem magam már akkor, amikor ezt elmondtam neki. Nem tudom.

„És miért akart rólam információkat gyűjteni?”

- Sajnálom Hope, én tényleg… - nagyon félek attól, hogy Hoseok meg fog utálni a tettemért és a sok hazugságért. – Mert meg akarják bosszulni V és Dae halálát. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy hogyan lehettél képes megölni két embert, de… még mindig nem tudom, miért gyilkolsz, mégis megváltozott a véleményem a dologról. Talán mert amikor veled vagyok, nem érdekel az a lényed, ami egy hidegvérű gyilkos.

„Tehát mindvégig tudtad, hogy meg akarnak ölni?”

- Igen, de én próbáltam őket megállítani. Monster ezért utál most engem. Ő az egyetlen, aki mindent tud. Na jó, azt nem, hogy csókolóztunk, de tud róla, hogy szeretjük egymást.

„Sugának miért nem mondta még el?”

- A következmények miatt. Ha megtudja, eljönne ide, hogy megöljön, de RapMon is tisztában van vele, hogy Suga hiába próbálná az erejét fitogtatni, mert mind tudjuk, hogy Te… nos… hogy Te simán elintéznéd. Nem tudom, hogy hogyan mozogsz ilyen gyorsan, és hogy milyen módon jutottál ilyen magas szintű tudáshoz, ami a fegyverkezelést és harcot illeti, de mindenki elismeri, hogy profi vagy benne.

„Ezt most vegyem bóknak?” – mosolyog.

Elveszem tőle telefont, hogy visszaírjak neki.

„Veheted. :D”

„Örülök, hogy ezt tisztáztad. Igazából mindegy, mert én megbízok benned, és hiszem, hogy már nem árulsz el nekik semmit.”

- Akkor nem haragszol rám?

„Nem is tudnék.” – erősen átölel.

- Szeretlek – karolom át has tájékánál.

„Lyn?” – zavarja meg az édes pillanatunkat.

- Igen?

„Áh, mindegy.” – legyint.

- Nem, most már mond.

„Ha megígéred, hogy tényleg nem tudja meg senki a bandából, akkor elárulok neked valamit. De ne reagálj rá semmit, ne mondj semmit. A kamerák figyelnek minket.”

Átveszem a telefont.

„Hope. Kinek dolgozol, mint gyilkos?” – teszem fel a kérdést, ami mint egy villámcsapás, suhant át az agyamon. Eddig erre a változatra nem is gondoltam, de ha valaki felbérelte Hoseokot, az mindent megmagyarázna. Kivéve azt, hogy ki azaz elmebeteg ember, aki ennyi személyt akar kinyírni, mellesleg pont egy elhagyatott gyárban.

Hezitálva átnyúl, hogy kitörölje az előző üzeneteket, s bepötyögjön egy nevet. Nem kavar nagy port a név bennem, de az a három betű, amit begépelt mellé, annál inkább.

„FBI”