41.fejezet

20 perce térdepelek a porban, s hullajtom az égető könnyeket.

Az utca kihalt volt egészen idáig. Reménykedtem benne, hogy senki nem lát majd ilyen szánalmat keltő külsővel, de hát nem tartozom a szerencsés fiatalság közé.

Egy magas srác volt az. Külsőre olyan volt, akár Jin, de mégsem őt véltem felfedezni benne. Markánsabb arcvonásokkal rendelkezik s nem olyan kisfiús pofija, mint Jinnek. Fekete haja torzonborz, ruhái szakadtak, de stílusosak ettől függetlenül.

Sejtettem, hogy nem fog egy szó nélkül elsétálni mellettem.

- Jól vagy? – megiramozza tempóját, s azonnal odasiet hozzám. Óvatosan hónom alá nyúl, de nem kezd el felemelni.  – Úristen, miket kérdezek, hát nem úgy nézel ki. Csak nem a gyárban jártál?

- D-de – felelem erőtlenül, akadozva.

- Bántott a szellem? Vagy valaki még bent van? Esetleg megtámadott titeket? – faggatózik. Súlyosabbnál súlyosabb kérdésekkel bombáz.

- N-nem. Egyedül voltam.

- Hát akkor?

- Lényegtelen – kitörlöm könnyemet.

- Biztos nem akarod elmondani nekem?

Bólintok.

   Kedvesen egy papírzsepit nyújt át, amibe megtörlöm az arcomat és kifújom az orrom.

- Haza tudsz menni?

- Igen. Talán.

- Inkább elkísérlek, az a biztos. Hol laksz?

- N-nem fogadhatom el – utasítom vissza. – Túl kedves vagy ahhoz, hogy jó ember legyél.

- Pedig komolyan nincs semmiféle hátsó szándékom – nevet fel. – Amúgy a nevem Hyosang – mutatkozik be.

- Yoona, de a LYN-t jobban kedvelem.

- Ulzzang vagy? – lepődik meg.

Nem értem, honnan jön a feltételezése, de hevesen megrázom rá a fejemet.

- Pedig azt hittem. Na, gyere. Ne fetrengj itt a földön.

Felállásra kényszerít.

Nagy nehezen magam alá teszem lábaimat, s feltápászkodom. Megállok a talpaimon, de azonnal el is szédülök.

Bizonytalan testtartásom miatt Hyosang nem ereszt el.

- Na, akkor hol laksz? – ismételten felteszi a kérdést. – Ha nem mondod el, elviszlek a legközelebb lakó haveromhoz. Tuti befogad a lakásába fél-egy napra.

Nem akarom elmondani neki, hol lakom. Továbbra se bízom meg benne.

- Legyen. Vigyél oda.

- És a haveromba megbízol, bennem meg nem? – továbbra is nevet.

Megrántom a vállam.

- Messze lakom innen. Se kocsim, se semmim. Egy szaros biciklim van itt, valahol a gyár területén, de se erőm, se kedvem nincs megkeresni. Sétálni meg még annyira sincs hangulatom.

- Értem. Akkor menjünk.

Ismeretlen utakon kísért Hyosang. Mégis, amikor felkiáltott, - ezzel felébresztve mély gondolataimból - hogy itt vagyunk, ismerőssé vált a lakásajtó.

De addigra már túl késő volt.

Hyosang becsöngetett.

Pár lépéssel eltávolodom a nyílászárótól, míg Hyosang előrébb. Az ajtófélfának támaszkodik csípőre tett kézzel.

- Megyek! – szűrődik ki egy hang, miközben a háttérben halkabb, de mégis nagy zsivaj szól.

Kulcszörgés, zárkattanás, kilincs lenyomás.

- Kidoh! Hát te? Úristen, de rég láttalak – öleli meg férfiasan RapMon Hyosangot.

Eleresztve Kidoht az ölelésből, egyenest rám néz.

Rendes lefagy. Csakugyan én magam is.

- Ő itt Lyn. Be tudnád fogadni egy pár órára, ameddig kipiheni magát? A gyár előtt találtam rá és nagyon zilált volt.

Szégyenkezve hajtom le a fejemet.

Érzem Rap Monster tekintetét rajtam. Érzem, ahogyan szúrós pillantássokkal méri végig poros, csapzott testemet.

Szánalmas lehetek.

- Legyen. Te nem jössz be?

- Talán majd holnap. Most sietnem kell próbára.

- Mifélére?

- Újra belekezdtem a rap szakmába.

- Ah, értem. Akkor menj. Lyn, te nem szeretnél beljebb jönni? – tárja ki előttem az ajtót. Arcáról tömény bosszú mutatkozik.

Félek bemenni. Nagyon. De nincs más választásom.

- De – nyögöm ki elég határozatlanul, pedig a célom az ellentettjét akarta volna.

  Ha most elfutnék, azzal Hyosangot teljesen összezavarnám, s szinte biztos vagyok benne, hogy Monster mindent elmesélne neki. És hogy őszinte legyek saját magamhoz, bennem van a vágy, hogy újra láthassam Sugát.

- Akkor én mentem. Sziasztok – int Kidoh, s elmegy.

Megvárjuk mindketten, míg elhagyja teljesen a lépcsőházat.

Rap Monster becsukja maga mögött az ajtót.

- Mi a helyzet? – kérdezi, akár egy barát.

- Semmi.

- Akkor nem így néznél ki. Miért jöttél?

- Én sem tudtam, hogy ide jövök. Hyosang hozott ide.

- És őt honnan ismered?

- Egy órával ezelőtt találkoztunk az utcán.

- És csak úgy random leszólított? Kidoh nem ilyen. Mi történt? Csak nem kidobott a szerelmed? – hanglejtésében gúnyt vélek felfedezni.

- NEM! Vagyis, nem egészen…

- Én hallgatlak. Akár egy egész éjszakát is kint töltök veled, csak azt szeretném hallani, amit sejtek.

- Pont neked öntsem ki a lelkem?

- Már többször is megtetted. Szerintem jó hallgatóság vagyok.

- És ha elmondom? Maximum nevetsz rajtam egyet és elküldesz a faszra.

- Így ismersz?

- Mondjuk.

- Nem foglak. Nem tudom miért, de komolyan annyira szánalmasnak tartalak, hogy már sajnállak.

- Kidoh is biztos azért állt le velem beszélgetni.

- Áh, neki csak nagy a szíve. Na, ma még elkezded mesélni?

- Előtte kérek egy cigit.

RapMon előveszi a cigisdobozt az öngyújtóval és a számba nyomja a fehér szálat. Meggyújtja öngyújtóval, aztán a sajátját is.

Beleszívok a rákosítószerbe. Megkönnyebbülést, örömöt szerez ez a kis függőséget okozó anyag.

- Megszólalt.

- Ki?

- J-Hope.

- Hogy mi? Tehát nem is néma a gyerek?

- Nem.

Ezen még Rap Monster is meglepődik. – Kajak? Kajak végig álltatott a kis fasz? És akkor most mond, hogy nem volt igazam!

Nem szívesen, de igazat adok Monnak.

- Jó, valóban.

- Az elismerés íze. Imádom – fényezi magát. – És most mi van? – tér vissza a sztorihoz.

- Hogyhogy mi van? Otthagytam.

Könnyeimet gyorsan kitörlöm szememből.

- Namjoon?

- Mi az?

- Suga tudja?

- Hogy hol voltál?

Bólintok.

- Igen, de nem én mondtam el neki. Van nekünk ugyanis egy igen beszédes H-nk, aki véletlenül megint hót részegre itta magát, s teljesen spontán megfogta Yoongi vállát, majd belenevetve fülébe felordította, hogy: LYN A GYÁRBAN VAN AZZAL A GYILKOS FAZONNAL! Mindenki egyszerre nézett H-ra. kicsit ki voltunk akadva. Nem is miattad, hanem Yoongi miatt. Nem kellett volna megtudnia. Maga alá vágta magát a gyerek rendesen.

- És mi lesz, ha most meglát?

- Én azt nem tudhatom, de szerintem parázhatsz kicsilány, mert napok óta fortyog benne a düh. Két napon keresztül bezárkózva éltünk. A kulcsok nálam voltak a biztonság kedvéért. Vagy hússzor próbált kiszökni, hogy elmehessen a gyárba.

- És ti hogyhogy nem jöttetek?

- Hát mert volt jobb dolgunk is. Yoongit meg pláne nem engedhettük be ilyen állapotba.

- Még mindig mérges?

- Hát gondolom. Mélyen. A lelkében. De most csak úgy van. Nem csinál semmit egész nap. Bár még mindig jobb ez az állapot a tegnapinál. Az asztalt hozzá akarta vágni a padlóhoz. Csak H-val képes beszélgetni normálisan, amit senki nem ért, mert elég durván vágta a fejéhez a tényt.

- Szerinted mit tegyek?

- Menj el?!

- Ezt most kérdezed, vagy mondod?

- Inkább kérdezem. De komolyan. Miért akarsz bejönni?

- Nem tudom. Hülye voltam, hogy itt hagytalak titeket.

- Késő bánat szívem.

- De csak helyre tudnám hozni valahogy…

- Azzal, ha elmennél, szerintem mindent jóvátennél. De felőlem maradhatsz is. Egy szép veszekedés szemtanújává válnék maximum. Még élvezném is lehet.

- Lehet még egy kérdésem?

- Igen.

- Sugán kívül a többiek is haragszanak rám?

- Ühm… Nem tudom. Jin nem. Azt mondta, ő megérti, ha az igazi szerelmeddel akarsz lenni. Jung Kooknak sincs baja veled. Suga maga mellé állította H-t, tehát… Róla nem nyilatkozom. T-Jo meg itthon sincs. Folyamat dolgozik Dae temetése óta. Aznapra vett ki utoljára szabit.

- Hova lett temetve?

- Temetőbe. A szüleivel sikerült beszélnünk. Nagyon megrendítette őket a hír – felsóhajt.

- Ki kéne mennem hozzá egyszer.

- Mi hetente kijárunk.

Néma csend veszi át az uralmat.

Mon töri meg elsőként.

- Mit választasz akkor? Maradsz, vagy mész? – teszi fel költőien a kérdést.

Hezitálok.

Ezt a kérdést ma már másodszor kapom. Előzőleg valószínűleg bölcsen döntöttem, de most akaratlanul is a rosszat akarom magam köré.

- Maradok. 

40. fejezet

- M-mit mondtál? V-vagy hogy? – makogom a hitetlenkedéstől.

   Teljes káosz fedi elmémet.

- Hm?

- Hoseok. Te. Az imént. Megszólaltál.

„Mi?”

- A-azt mondtad, hogy Chocochip, vagy mi a jó istent, amikor megcsípted a nyakamat.

   Még mindig nem térek magamhoz. Fizikai képtelenség, hogy megszólaljon.

Bár sosem mesélt arról, hogy konkrétan mi történt a hangszálaival, de még csak eszembe se jutott, hogy esetleg titkolna előlem valamit. Azt hittem, nem olyan nagydolog, azért nem meséli el.

Leginkább Hope reakciójából vágom le a helyzetet. A valóságot.

    Hoseok fejét lehorgasztva, egyenesen a mélybe tekint, kerülve velem a szemkontaktust, s elhúzódik tőlem nem olyan feltűnően, de értem a célzást.

Most vallania kell.

   Bármi is a titka, fel kell fednie előttem, mert én nem hagyom, hogy magába tartsa. Tudnom kell, mi folyik körülöttem. Ha kell, harapófogóval húzom ki belőle.

- Te is jól tudod, hogy bármi is a titkod, nem adom fel, mindent megteszek, hogy kiszedjem belőled. Mi az Hope?

Sejtésem nem alaptalan.

Egyre idegesebb. Ujjait tördeli, légzése felgyorsul.

- Mond. EL!

Nyitásra tátja formás ajkait, de meggondolja magát, s nem mond semmit.

- Jung HoSeok! Mi a jó picsát hallgatsz el előlem? – megráncigálom vállainál fogva. Arra kényszerítem, hogy az íriszeimbe nézzen. Azt akarom, hogy egyenest a szemembe mondja, hogy a kapcsolatunk egy nagy hazugság volt. Tudom az igazságot, de tőle akarom hallani.

Saját szavaival, mert tudom, hogy beszél.

- Sajnálom. – Hangja rekedt, elhaló.

Ezernyi érzelem ködösíti elmémet és szívemet egyszerre.

- Ennyi? Ennyit érek? Egy sajnálomot? – magasabb hangnemet váltok, aztán kifújom a belém szorult levegőt, s egy higgadtabb állapotba kerülök. – Nem, tudod mit? Ne sajnáld. Így utólag már mindegy – eleresztem. Eltávolodom tőle úgy 4-5 lépéssel.

   Nem is értem, hogy vagyok képes ilyen nyugodt magatartásra. Lelkem üvölt, tombol, sír és nevet. Sír, mert egészen idáig egy nagy hazugság volt minden. Nevet, mert mindent elhittem.

  Örülök, mert az egyik kívánságom az volt, hogy egyszer halljam Hope hangját. Nem gondoltam volna, hogy be is fog teljesülni az óhajom.

Mégsem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna.

   Szám pityergésre görbül, sőt, sírásra, bömbölésre, zokogásra, bőgésre. Szemeim csillognak, elönti a nedvesség.

 - Lyn, én nem is tudom… - hangja simogat, de mégis, akár a tűz, fájó, gennyedző, vérző sebet hagy maga után.

   Összeszorul a torkom. A gombóc, mely összegyűlt reszelős nyelőcsövembe, elzárja a járatot. Fuldoklom.

Annyi mindent mondhatnék neki, annyi szót vághatnék hozzá, mégis magamba tartom. Csak ártanék vele, ha elhagyná a számat eme sok gondolat.

- De Hope, ezt te hogy gondoltad? Hogy bírtad ki? – dühösen felteszem a kérdést. – Áh, tudod mit? Inkább hagyjuk a faszba is. Nem érdekel. Felejtsük el – legyintek.

- Megbocsátasz? – lepődik meg.

- Ezek után? – érthetetlenül megrázom a fejem. – Úgy értettem, felejtsük el az egészet. Mindent. Mindent, ami eddig történt.

Tőr kaszabolja a szívemet odabent, de ezt látom a legbölcsebbnek.

- D-de miért? – felkel a párkányon, felém közelít. Olyan, mintha nem is érdekelné, hogy a mélybe is zúghat, ha rosszul lép.

Megragadja felkaromat, de kirántom szorításából.

  Bőröm zsibbad ott, ahol megérintett.

- Átvertél, hülyítettél, hazudtál, titkolóztál!!! – vágom hozzá. – Te is olyan vagy, mint az apád! Nem is leszel több, egy gyilkosnál.

  Kigördül a könnyem. Nem tudom, nem akarom már tovább bent tartani.

Úgy érzem, az a legjobb, ha most elhagyom a gyárat.  Minél tovább nézem Hopeot, annál jobban fáj.

   Töprengek egy sort; feldúlt lelkem önmagával vesződik.

Lépjek le? Maradjak még? Lenne értelme még maradni? És lenne értelme egyáltalán lelépni?

- Menj el – suttogja a lelkiismeretem.

  Beletúrok idegesen hajkoronámba, dobbantok egyet, s sarkon fordulok.

   Rálépek a rácsra, teszek pár lépést előre. Felgyorsítom a tempómat, egyre inkább el akarom hagyni a Gyárat.

   Az eddigi szép emlékek egyszerre zúdulnak rám, villannak be, s mindegyik kis kép egy darabot szakít ki aortapumpámból.

   A könnyek elhomályosítják látásomat. Kézfejemmel többszöri próbálkozás után se tudom eltávolítani a sós cseppeket. Egyre több, és jobban folyik. Hangomat se fojtom vissza. Hagyom, had törjenek fel a keserves kiáltások. Hadd hallja Hope, mekkora fájdalmat okozott.

   Futok, de alig látok. Egyáltalán nem figyelem az utat.

A bokám nekiütődik egy hideg, kemény anyagnak, s hasra vágódom benne. Tenyereimet felszaggatják az apró kavicsok, durva porszemek. Ruhám, könnyes arcom, végtagjaim mocskosak lettek.

Kínkeservesen feltápászkodom.

- Lyn, kérlek… - Hope megragad a vállamnál fogva és felránt. Lábaim alig bírják vékony testem súlyát. Fáj és remeg mindenem.

Leszedem magamról Hoseok mancsait, kitörlöm vörös, duzzadt szemeimből a könnyeket, s körültekintek. Meglátom a kijáratot, a kellemes napfényt. Csalogat kifelé.

Ránézek J-Hopera.

Karja még mindig ugyanúgy áll, ahogyan én leszedtem magamról. Döbbenet és a szomorúság egyvelege tükröződik arcán.

Lehunyom pilláimat, megremegő ajkamat beharapom, s fejem mellé emelem kezemet.  Megsuhintom. Amint célt ér, az hatalmasat csattan. Még az én tenyeremet is csípi, hát még Hoseok arcát.

- Rohadj meg – teljes szívből üzenem neki az utolsó mondatomat. S ezzel kisétálok véglegesen a gyárból.

- Lyn, állj meg! – hallom mögülem a kiáltásait. – Kérlek!

Gyorsabban szedem a lábaimat. Már a kordonoknál tartok. Egy apró megnyugvást okoz a rácsok jelenléte.

- Lyn, Én szeretlek! Ne menj el! – ordít. Kihallatszik hangjából, hogy sír, de képtelen vagyok visszatekinteni rá. Akkor csak nehezebb lenne itt hagynom.

    Átbújok a fémek közt, s véglegesen is elhagyom a gyár teljes területét.

  Megállok egy közigazgatási táblánál, és nekitámaszkodom, hogy kifújjam magam.

Mély lélegzetvételekért kapkodom, de csak sipákolok. Minden nyílásom el van dugulva.

Lábaim végérvényesen is feladják a küzdelmet, a súlyom nagyobbnak bizonyult, s legyőzte az izmaimat. Összecsuklom.

    Gyomrom tartama felkúszik a szűk nyelőcsövemen, s számba gyűlik.

Egyenest a földre küldöm a tegnapi vacsorát, az epét.

Teljesen üressé váltam.

A gyomrom, az agyam, a szívem, a lelkem. Akár a légüres terek. Szárazok mind, mint a papír.

Ülök a koszban, mint egy hajléktalan. Bármiféle tevékenység nehezemre esne. Még a gondolkodás is. A legjobb lenne, ha most, itt, azonnal meghalnék.

Életemben először gondolom úgy, hogy a rémálmom most igazán valóra válhatna. Csak az a fegyver kéne, semmi több. Könnyűszerrel átlyukasztaná vékony bőrömet, gyenge szívemet. És vége lenne mindennek.

Igen, ezt akarom.

A magány csak felemésztene élve. S ezt a sebet, melyet most szereztem, csak egy ember képes begyógyítani. Aki okozta azokat. A gyilkosom.  

39. fejezet

   Elsül egy fegyver. Hangos, s közeli. Felém tart, testem célkeresztként szolgál. A golyó szélsebes, kettéhasítja a levegőt, de szinte észre se lehet venni.

Felkiáltok.

   Egész testem összerezzen, pilláim kipattannak helyéről.

Patakokban folyik le meztelen testemről a verejték. Hörgőim megrezzennek lélegzetvételeim során.

Egy röpke percig levegőért kapkodom, s közben realizálom magamban a dolgot.

Ez csak egy álom volt, semmi több. Én még mindig J-Hope mellett fekszem, a gyárban vagyok, Hope szobájában a matracon fedetlenül. Csak a takaró melegít.

   Hoseokra lesek, ki negédesen nyugtatja rezzenéstelen, mosolygós arcát a párnán, s gondolatai a messzeségben járnak.

   A lövés valóban képzeletem szüleménye volt, álmom rossz poénja, de mégis nyugtalanít. Lehet ez egy jel?

   Gyengéden visszahajtom fejemet Hope csupasz mellkasára. Ügyelek rá, hogy ne keljen fel, mert még korai lenne és szüksége van az alvásra.

Mocorgásnak indul alattam a test, a végtagjait kinyújtóztatja hangos szuszogások közepette. Karjaival átölel, ujjait a vállamon fonja össze. Olyan, mint egy koala maci, aki a fába kapaszkodik.

Nem bírom tovább, muszáj meglesnem kisfiús, álmos arcát.

Felfelé görbülő szájjal üdvözlöm: - Jó reggelt.

Bólint, amolyan „Neked is”-t jelent gesztusa.

Ujjaival matatni kezd maga alatt, körül, én alattam, a párnák alatt, s már az egész ágyat feltúrta egy karjával, de nem akadt kezébe a tárgy, melyet keres.

- Mi kell? – kérdem.

„T-E-L-E-F-O-N” – írja vállamra.

- Tegnap este elhajítottad jó messzire. Segítsek megkeresni?

Megrázza fejét.

   Ő maga kislisszan alólam, ezáltal elvesztem a fejemet támasztó alkalmatosságot. Elnyúlok a matracon, s figyelmesen, hasra fekve nézem Hoseok lényét.

   A tény, hogy még mindig meztelen tegnap óta eszembe juttatja a kis kalandunkat. A szikra újra lobban, még jobban kívánom, mint éjjel. Vágyat érzek egy reggeli hancúrra.

   Valószínűleg túl kéjesre sikeredett ábrázatom, mert Hoseok kajánul elvigyorodik, felveszi a mobilt a földről és elindul felém.

  Beveti magát az ágyba, szint összeroppantja porcikáimat, ahogyan teste elnyúlik az enyémen.

Felnyögök.

„Jó reggelt szívem.” – írta. – „Lyn… Megkérhetlek, hogy…”

- Igeeen?

„Hogy ne nyögj így? Legalább is ne reggel. És ne akkor, amikor nincs rajtam jóformán semmi.” – belepirul mondatába.

- De Hope, nincs mit szégyellned.

Belecsíp orcámba, mely egy jókora piros foltot hagy maga után, amire egy cuppanós puszit lehel.

Legurul végre rólam, meghentereg a takaróba, s mellém kúszik. Hanyatt fekszik, én pedig próbálok úgy helyezkedni, hogy az államat mellére tudjam rakni. Egyik tenyeremet vállüregében pihentetem.

- Köszönöm a tegnap estét – suttogom.

„Nem. Én köszönöm.” … „Lyn, nem tudom szavakba önteni, mennyire szeretlek, és hogy mennyire hálás vagyok azért, amiért kitartasz mellettem.”

- Amúgy sem tudnék másként tenni, ezért nem kell hálálkodnod. Minden porcikám veled akar lenni, ezt te is jól tudod. Én is szeretlek. – elérzékenyülök. Nem akartam, de megtörtént. Elszorult torkomat egy nagy nyeléssel ellazítom, könnycseppjeimet igyekszem letörölni nem feltűnően.

De ezek végre örömkönnyek. Hagynom kéne, hadd csordogáljanak.

   Hope beletúr a hajkoronámba. Egy csillogó tincset kiszabadít a nagy bozótból, a kilógó hajszálakat még hozzácsatolja, vagy éppen visszakotorja a rengetegbe. Ujjai közé fogja a vékonyka tincset, s csavargatni kezdi azt.

  Nyugtató hatást gyakorol szervezetemre. Lehunyom szemem, szinte újra álomba ringat a kellemes érintés, az apró törődés. Imádom, amikor a hajamat piszkálják. Eszembe juttatja az estéket, amikor édesanyám az estimese után csavargatta a hajamat, s a lassú, gyengéd mozdulatok olyan relaxációs érzetet keltettek bennem, hogy menten aludni tértem. A kis ketyegőm ezekben a pillanatokban tökéletesen pulzált.

Már-már fél lábbal az álom kapujában állok, s felvillan némi emlékkép, amikor hirtelen eldördül a fegyver. Halad felém, de nem tudom, ki sütötte el, s abban sem vagyok biztos, hogy az a személy, aki felé tart a golyó, valóban én lennék az.

Felriadok.

J-Hope megijed váratlan reakciómtól, sebtében Ő is megugrik.

„Jól vagy, minden rendben?” – aggódva néz rám Hope.

- Igen, minden rendben, csak rosszat álmodtam, semmi komoly – fujtatom.

„Biztos?” – Erősíti meg kérdését.

- Igen – nyomatékosítom a választ.

Gondolkodásra sarkallom magam. Vajon kié az a fegyver? Ki azaz alak, akinek csak a kezét, az ujjait látom. És az, akinek a bőrében én vagyok? Ki az áldozat?

   Hoseokra nézek. Akarva akaratlanul is őt tudom elképzelni az áldozat szerepében. Ez talán NamJoon csodás ötletének köszönhető. Folyamatosan az ő szavai csengenek fülemben.

Ha minden úgy lesz, ahogy Monster mondta, akkor ma visszalátogatnak a Gyárba. Ma van Az a nap.

- Hoseok. – Szokatlanul mereven ejtem ki nevét. – Ma… - kellemetlenül érzem magamat. Nem biztos, hogy eszébe szeretném juttatni.

„Ma jönnek, igaz?”

Kényszeredetten, de helyeselek.

 Az információt nehéz feldolgoznom. Ma, ha minden igaz, látom Sugát. Még rá gondolni is fáj. Fáj az, amit vele tettem.

És ez a mai nap akár véres verekedésekbe is torkolhat. Sőt, bár nagyon nem akarom, de feltételezem, hogy lesz holttest is. Egy újabb valaki, akit megsirathatok.

„Nem lesz semmi, ne aggódj.” – Mintha gondolataimban olvasott volna.

- De Hope…

„De Lyn...” – megmutatja az üzenetet, s folytatja tovább az írást.

Csendben várok.

„Félnek tőlem. Jobban teszik, ha nem jönnek el. Elégszer tapasztalhatták már, hogy mire vagyok képes, és ha ebből nem okultak, akkor vessenek magukra, amiért ekkora veszélynek teszik ki mind testi, mind lelki épségüket. Mellesleg most még te sem vagy ott, velük. Mármint érted. Akkoriban csak azért nem öltem meg senkit, mert téged nem akartalak bántalmazni, s lehetséges, hogy akár te is megsebesültél volna. Nem kockáztattam. Például könnyű szerrel porrá égethettem volna őket.”

   Falfehérré válok.

Az egy dolog, hogy letáboroztam Hoseok mellett, de attól függetlenül ők a barátaim, bármilyen is most a kapcsolatunk. Még talán Namjoon is a barátom. És Suga… Ő több, mint egy barát, de kevesebb, mint egy szerető.

    Fájdalom nyíllal a mellkasomba. A gondolatmenete is annak, hogy a két véglet közül valamelyikük megsebesül, netán életét veszti…

A gyomrom tartalma torkomban ingázik tőle.

- Hope, menjünk ki az ablakpárkányra. Rosszul vagyok.

Azonnal beleegyezik.

J-Hope ruháiban ülök a párkányon, mellettem búskomoran, lehajtott fejjel birizgálja bőrét a textilek tulajdonosa.

- Én szörnyen érzem magam. Hope, kérlek, – fordulok felé – könyörgöm neked, ne ölj meg senkit, ha mégiscsak eljönnének. Belepusztulnék. Te sokkalta erősebb vagy náluk.

„De ha egyszer engem akarnak megölni? Most hirtelen fontosabb lett az ő testi épségük? Eddig azért aggódtál, hogy velem mi lesz.” – felháborodottan pötyög.

- Nem értesz! Te egyértelműen fontosabb vagy a többieknél, de őket se akarom elveszíteni. Az istenit is, elég legyen már ebből a kibaszott gyilkolásból! Az egész nem lenne, ha én nem tévedtem volna be ide, erre a helyre.

„ De akkor engem se ismernél most. Őket se.” – Felcsattan.

Belecsíp a nyakamba mérgében, s egy igen érdekes, s tiszta szó hagyja el ajka közét.

Leginkább egy madárcsicsergésre emlékeztet, de mégis értelmes szó.

- Chocochip.

- Aú! – megdörzsölöm a helyet, ahol a nyakamat érte a szorítása.

   Dörzsölgetés közben jut el a tudatomig; J-Hope megszólalt! 

38. fejezet

- Hope – meglepődött tekintettel figyelem, amint Hoseok megemeli a nadrágja korcát, s becsúsztatja kezemet alá.

  Megtapintom. Kemény, mint a kő, de kompenzálja a puha és selymes bőre.

Ujjaimmal ismerkedve vele, megcirógatom.

Hoseok felsóhajt, fejét hátraveti.

   Mégis úgy döntök, inkább kiveszem a kezemet. Nem azért, mert megijedtem volna, vagy mert nem lennék rá felkészülve, de mégis szöget ütött bennem a kérdés, hogy vajon készen áll rá? Készen áll arra, hogy én vegyem el a szüzességét?

Hope pillantásából ítélve kérdőre vonja tettemet.

Könyökeivel támasztja magát a matracon, s fekete csillogó íriszeivel engem fürkész válaszra várva.

- B-biztos, hogy akarod? – bizonytalanul kezdek.

A karomért nyúl.

„N-E-M A-K-A-R-O-K T-Ö-B-B-E-T V-Á-R-N-I V-E-L-E.”

- Nem szeretnéd azzal elveszíteni, akit biztosan feleségül akarsz venni?

„L-Y-N, É-N 1-0-0-%-I-G B-I-Z-T-O-S V-A-G-Y-O-K B-E-N-N-E, H-O-G-Y T-É-G-E-D A-K-A-R-L-A-K.” – s ezzel a mondatával eleresztett, kicsatolta nadrágját, amit letolt, és elhajított.

Az alsónadrágja is ugyanilyen sorsra került.

Összeszedtem minden rejtett erőmet, amit tartalékoltam, és újra kezeim közé vettem a játékszerét.

Első lépésként a bőrt húztam lejjebb rajta, hogy makkját teljesen fedetlenné tegyem. Izgatottan és idegesen közeledtem ajkaimmal felé, mégis szükségét éreztem annak, hogy orgazmus közeli állapotba vigyem még azelőtt, hogy összeforrna testünk.

Nyelvemmel lejtettem egy kört makkja körül, majd számba vettem tagját. Szívni kezdtem, bár tudtam, még nem fog belőle jönni az anyaga. Kacsómmal a bőrt továbbra is lefelé húzogattam eres férfiasságán, s ezt hangos kilégzésekkel koronázta meg.

Az izzadságcseppek újra megjelentek homlokomon, ahogy fejemmel is elkezdtem rádolgozni a hímvesszőjére. Nem fért bele szájnyílásomba teljes hossza, körülbelül csak a feléig tudtam benedvesíteni nyálammal, ezért igyekeztem kezemmel eldolgozni rajta. Így sokkal síkosabbá vált, s könnyebb volt dolgozni vele. Ujjaim egyszerűbben csúsztak végig duzzadó, bordás felületén.

Körkörös nyalást folytattam hímtagján, míg belekezdtem az erőteljesebb pumpálásba kezemmel.

  Hoseok megremegett. Egy pillanatra összerándult teste, a férfiassága meleggé és a lehető legkeményebbé dagadt. Mély, dörömbölő nyögés hagyta el puhaságát.

Amint megcsapta fülkagylómat hangja, lelkemet egy örömteli érzés fedte be. Soha, de soha nem éreztem még ennyire tisztának J-Hope hangszínét. Egy pillanatra még azt is elhittem, hogy akár képes lesz kinyögni következő alkalommal egy „Szeretlek”-et, de sajnálatos módon ez semmilyen úton se lehetséges. Mégis, a vágy, hogy halljam, elviselhetetlen, még ha most másként is fejezzük ki egymás érzéseit.

    Hope nem engedi, hogy anyaga számba landoljon, ezért gyorsan elránt és az alsógatyáját fogja hozzá.

Mosollyal figyelem tettét.

Elindulok felé, s megcsókolom. A mai nap során elégszer forrt már össze ajkunk, de ez most különösen más volt. Ez olyan volt, amit nem lehetett abbahagyni. Képtelenség lett volna, akkora érzelemáradat haladt át benne.

  Még azt se vettem észre, hogy már rég én fekszem alul, s Hope fölöttem támaszkodva hajthatatlanul csókol.

Mámoros köd fedte lelki szemeimet. Ettől a pillanattól kezdve nem érzékeltem semmi fájdalmat, semmi külsős akadályt, ami meggátolna minket a szerelem kiteljesülésében.

  Széttártam meztelen combjaimat, s Hope utoljára megmasszírozta nedves csiklómat, még mielőtt hüvelyembe csúsztatta volna férfiasságát.

   Lassan helyezte fel, pedig elég tág voltam hozzá. Annak tudtam le, hogy Hoseok félt, nehogy fájdalmat okozzon nekem.

Hajamba kapott mindkét izzadt tenyerével, testünk ezáltal még közelebb kerültek egymáshoz, s szinte összeragadtak a verejtéktől, mely mindkettőnkről már szinte patakokban folyt.

A kis szobát teljesen befűtötte testünk melege.

   Hope gyengéden lökdöste befelé tagját, s húzta kijjebb. Alig ütődött neki fenekemnek csípője.

- Nyugodtan csináld gyorsabban – suttogtam ajkaiba.

Ez volt az utolsó szó, amit kimondtam. A további percekben, vagy isten tudja mennyi időben egy szót nem szóltam.

Az időérzékemet elvesztettem. Nem tudtam, hogy Hope mióta mozgolódik bennem. Óráknak, napoknak, heteknek tűnik, mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy alig pár perce.

De ez egyszerűen nem érdekel. Felőlem hónapokig is bennem lehetne, akkor is ugyanilyen átéléssel élném meg ezt a pillanatot.

 Felindultságtól párás szemmel átöleltem nyakát, s beszippantottam Hoseok illatát. Még mindig frissnek hatott, pedig zilált haja összetapadt, verejtéke az én bőrömre csöpögött.

Az eddigieknél sokkal durvábbakat lökött rajtam Hoseok, melytől már nem bírtam visszatartani szakadozott nyögéseimet.

Képtelen voltam valahol levezetni, ezért Hope hátán karmoltam végig. Sajnáltam őt, mert hegyes körmeimmel mélyre vájtam, s szaggattam fel a hámréteget. Közben ő is büntetett egy újabb tüzes lökéssel, melyet a G-pontomra mért.

Könnybe lábadtak íriszeim. Nem tudtam eldönteni, hogy a gyönyörtől, vagy a fájdalomtól.

Vagy ötször elismételtem magamban, hogy „Lyn, most ne merj bőgni, nem fogod eljátszani a hattyú halálát, erős vagy!”, de nem hatott. A kezdő hullám megvolt, s most más is feltört bennem, ami miatt sírhatnékom támadt. Kipotyogtak a könnycseppek, izzadt arcomat mosták, s Hoseokéra gördültek. Benedvesítettem csókunkat, s ezzel el is rontottam.

Hope abbahagyta, hogy letekintsen rám. Mosolyogva letörölte a könnycseppeket, s továbbá fülkagylóm mellett zihált.

   Erősebben megkapaszkodtam benne, s néztem, ahogy ringatózunk előre és hátra. Hátán a bőre alatt minden egyes lökés során az izmok hullámozva mozogtak, s ez a sziluett megbabonázott. Annyira izgató volt nézni, s szinte el se hittem, hogy annak a fiúnak az ölelésében fekszem most, azzal vagyok éppen összeolvadva, akit mindennél jobban szeretek.

   Hope lassanként visszaaraszolt számhoz, egy tapadós puszit nyomott rá, s ezzel egy időben újra lökött rajtam egyet, ami teljesen betalált. Fennakadt pár másodperc erejéig tekintetem, izmaim görcsösen összerándultak, hüvelyem lüktetett, nedvem Hoseok ondójával keveredve folyt le combjaimon, szeméremajkaimon.

Hope puhán vállam gödrébe hullott, s onnan fújtatott. Zakatoló szívét mellkasomon éreztem. Ugyanabban az ütemben pumpálta a vért vastag ereinkbe.

Nem tudtam  megszólalni, de még egy épp gondolatot se voltam képes összeállítani. Üres voltam. Csak egy dolgot éreztem, és az a mérhetetlen boldogság, amit Hopetól kapok.

Ziháltan kapkodtam a levegőért. Száraz torkomnak egyáltalán nem esett jól a szúrós, dohos levegő.

     Egyikünk se tudott megmozdulni. Még arra sem voltunk képesek, hogy szétváljunk egymástól, pedig már egyikünk sem ontotta a másikba nedvességét.

   Tüsszentettem.

Hope nevetve tekintett rám.

- Ne nevess! – csaptam én magam is nevetve vállára. – Annyira elbaszom az ilyen pillanatokat.

Hoseok megrázza fejét.

- De, ez tényleg így van.

Megpuszilja arcomat, s kicsusszan belőlem. Legördül testemről, mire kiterül mellettem a matracra.

Felülök, hogy a gombócba összegyúrt takarót magunkra teríthessem. Hopeot gondosan betakargatom, s mellkasára hajtom fejemet.

   Visszagondolok a történtekre. Még mindig képtelen vagyok feldolgozni, hogy megtörtént. Fejemet J-Hope felé fordítom. Megkönnyebbülten veszem észre, hogy még nem alszik.

- Jó volt? – kérdem, bár elég bugyután hangzik. Mégis furdal a kíváncsiság.

Jobb kezével lapockámra kezd el írni.

„ A L-E-G-J-O-B-B”

Vidáman nyugtázom el magamban a választ.

Mutatóujjammal én is rajzolok mellkasára. Szépen lassan lebetűzöm: „N-A-G-Y-O-N S-Z-E-R-E-T-L-E-K ♥”

Beletúr a hajamba és egy könnyed csókot lehel hajtövembe.

Szavak nélkül is tudom rá a választ.

Pár perc múlva Hope már hangos szuszogásba kezd, én viszont képtelen vagyok álomra hajtani a fejemet.

Ott motoszkál bennem a frusztráltság, melyet az okoz, hogy éppen most csaltam meg Yoongit.

Kicsöppen a könnyem, amit gyorsan el is tűntetek. Lenyelem a hatalmas gombócot a torkomba, s inkább megpróbálkozom az alvással.

   Bár az alvás nem fog változtatni a helyzeten…

37. fejezet

Bordáimra helyezi tenyereit. Nem tud mit kezdeni velem. A látványom teljesen lesokkolta.

Mivel Ő még nem volt nővel, ezért nem sietettem.

  Következő lépése azonban teljesen meglep.

Látványosan megrázza magát, kifújja a régen bent tartott levegőt, s hátamra vezeti ujjait. Nem is vesződik a melltartóm kapcsaival. Összébb nyomja a szárakat, a kis fekete kapcsok eleresztik egymást, s a kosarak funkciója elvész a semmibe. Melleim széjjelebb csúsznak, és már nem úgy illeszkednek a melltartóba, ahogyan kellene. Kicsusszan egy kicsit.

A kosarakat visszaszorítom a helyére karommal. Hope viszont gyengéden levezeti vállamról a pántokat. Karom visszaesik ölembe, a fehérnemű pedig lecsusszan, ezzel felfedve dús kebleimet.

  Azt hittem kínos pillanat lesz ez. Tévedtem.

Hoseok végelegesen levette rólam az anyagot és elhajította.

 Vajon most mit akar velem csinálni?

Kérdésemre a válasz hamar megérkezett. Újra ajkaimra pecsételte sajátját, s visszadöntött a párnák közé.

Mellemre csak nagy sokára mert rányúlni, de azt is megértük. Elsőként csak rajta pihentette tenyerét, miközben törekvően haladt egyre beljebb a számba nyelvével. Aztán ujjaival kissé összébb nyomta őket.

Nem voltam képes tovább tűrni gyengédségét, ezért rásegítettem. Ráhelyeztem kézfejére a tenyeremet, és arra késztettem, hogy markolja meg szorosabban azt a mellet.

Felvette a ritmust velem. Sokkal élvezetesebbé vált az érintése. Annyira, hogy még nyöszörögnöm is kellett közben.

Egy pillanatra kiszállt számból, s megnyalta vele hüvelykujját, melyet vissza is rakott az éppen kényeztetett területre. Hope benyálazott ujjával bimbómon kezdett el körözni, ami megkeményedett ettől. Már-már fájt az, ahogyan dörzsölte.

- Ah, Hopi – szökött ki nedves ajkaim közül. – Folytasd! – javasoltam neki.

    Hoseok csókot nyomott ajkamra, többet is, majd egyet az államra, a nyakamra, a kulcscsontomra, a mellkasomra, mindkét keblemen leírt egy kört ízlelőbimbóival, s folytatta útját tovább. Apró, nyálas puszik csattantak pocakomon, köldökömön, csípőm közén. Aztán akadályba ütközött.

A nadrágom.

Kiskutya szemekkel, tanácstalanul tekintett rám.

- Hopeh, már megmondtam… - sűrű oxigénváltások közepette kipréseltem magamból a szavakat.

   Megragadta a nadrág korcát, és kibújtatta a gombot. A sliccet gondosan lehúzta. Minden ujjával belekapaszkodott a nadrágomba, és lerántotta csípőmről. Egészen a térdemig letolta. Egy újabb részem vált fedetlenné, mely pírt csalt Hope arcára.

Fehér csipkés bugyim elegánsan tárult szeme elé. Mégsem akart hozzá érni. Helyette lehúzta teljesen rólam a nacit, amit kecsesen az ágy mellé dobott.

Automatikusan széttártam lábaimat, amivel Hoseok nem igazán tudott mit kezdeni.

Hol rám, hol a bugyira tévedt kikerekedett írisze. Végül unszolás nélkül is megtette a dolgát.

Befeküdt combjaim közébe. Mutatóujjait beleakasztotta a bugyi széleibe, s csigalassúsággal húzta lefelé az apró csipkét.

Miután már szinte teljesen meztelenné váltam, Hoseok visszahajolt nőiességemhez, melyet már semmi nem fedett. A bugyi is jó messzire repült a szobába.

Sejtelmem se volt arról, hogy Hope mit és hogy fog odalent tevékenykedni, de reméltem a legjobbakat. Bármennyire is tapasztalatlan, én élvezni fogom.

Behunytam szemeimet, s átadtam magamat neki. Nem akartam zavarni tekintetemmel se, és szerintem Ő is nyugodtabbá és magabiztosabbá vált ezáltal.

Először meleg leheletét éreztem meg érzékeny bőrömön, de már az is lázba hozott. Visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog művelni velem.

Csókjának cuppogása ütötte meg dobhártyámat. A nyomás pedig szeméremajkaimon értek.

Ujjaim akaratlanul is a takaróért indult. Éreztem, tudtam, hogy kelleni fog.

Igazam lett.

    Hope jobban széttárta combjaimat, hogy közelebb csusszanhasson nyílásomhoz. Ezzel a mozdulattal azonban a szeméremajkaim is elváltak egymástól.

Hoseok mindkét karját átvezette behajlított lábaimon, és egyenest a csípőmbe kapaszkodott. Végtagjaimat beleakasztottam felkarjaiba.

   Ujjával megcirógatta kívülről a nemi szervemet, és a következő körben már belehelyezte a nyílásba ujjbegyét, mellyel végig siklott nedves rózsámon.

- Hopehh – suttogtam a nevét.

Mélyebbre ásva ujját, fentről lefelé megcsiklandozta csiklómat. Ismerkedve az érzéssel, ezt folytatja, csak egyre gyorsabb tempót diktálva. Teljes hosszban vízszintesen elsüllyesztette ujját ajkaimba, s csúsztatni kezdte sikamlós csiklómon. Közben Hoseok puszikat nyomott combom belsejére.

   A nyögéseket egyre nehezebbé vált visszatartanom, főleg úgy, hogy Hope egyre jobban izgatta a legérzékenyebb pontomat. Csiklómakkom a sok piszkálástól duzzadásnak indult. Ekkor Hoseok fejével még jobban lenyomta lábamat, hogy jobban széttáruljon előtte a kelyhem. Izgatottan kalandozott le vulvámhoz. Kinyújtotta nyelvét, és belerakta hegyét, mellyel megcélozta a makkot.

Ujja eközben megtalálta a nyílásomat, s begyét ki-be dugdosta a lüktető lukban. Amint az jobban kitágult a sok izgalomtól, az ujj úgy csusszant beljebb.

Ekkor kaptam bele először a takaróba.

- Ahh… - nyögtem.

Hoseok abba se hagyta. Feje egyre jobban elveszett a vaginámba, s nyelve teljes hosszokat futott végig klitoriszomon. Ujja mellé párosult egy másik társa is, s már együtt tágították járatomat, mely ezerrel lüktetett, csaknem úgy, mint a szívem.

   A rám mért felfűtöttség olyan erős dobogásra késztette aortapumpámat, hogy alig győzte pumpálni a vért ereimbe. Testem felhevült, izzadságcseppek gyöngyöztek bőröm felszínén.

Hoseok is már rendesen tapadt hozzám. Sőt, az Ő teste még jobban árasztotta a hőt, amiben akár a láz is közre játszhat. Hope még beteg, és ennyi erőfeszítés után simán kijöhet rajta jobban a betegség.

- Sih-es-shünk – mondtam. Szavam az ütemre tagolódott, amit Hope diktált az ujjával. Olyan erővel igyekezett belém nyomni a két kis végtagot, hogy az egész testem mozgott az ágyon.

Ahogy kimondtam, megfeszültem. Lukam még az eddiginél is jobban pulzált. A csiklómakkom pedig kihegyesedett.

Egymást követően hagyták el ajkamat a nyögések.

A fura érzést, mely totálisan átjárta testemet, a takaróba igyekeztem elfojtani. Szorosan kapaszkodtam belé.

Hope abbahagyja a kényeztetésemet.

Ad még pár csókot ajkaimra, nyelvével utoljára megízleli nedvemet, s visszatér hozzám.

Puha kezével megsimogatja pirospozsgás arcomat.

- F-folytatom, csak várjh egy kicsit.

Erőt gyűjtök, hogy ezúttal én okozzak örömet Hopenak. Feltápászkodom, és remegve négykézlábra ereszkedve odalépkedek nadrágjához.

Hoseok rám tekint.

Kezével megállít, és közben fejét rázza.

- Mi az? – lepődötten kérdem tőle.

Nem válaszol.

- Hol a telefon?

Eszembe jut, hogy elhajította valahová.

- Picsába. Miért nem akarod?

A karomért nyúl.

Bőrömre betűnként leírja.

„M-E-R-T N-E-K-E-M N-I-N-C-S S-Z-Ü-K-S-É-G  R-Á.”

- De hát Hope… Ez is a része.

Akaratlanul is letekintek nadrágjának azon pontjára. Valóban feszesen kitüremkedik.

- Én akarom.

„D-E M-I-N-D-J-Á-R-T Ö-S-S-Z-E-E-S-E-L!”

- Nem, nem, megvagyok, hidd el.

Elérzékenyülök. Ennyire figyelmes fiút még életemben nem pipáltam.

- Köszönöm – franciacsókkal jutalmazom kedvességét. – De én igényt tartok rá.

   Kicsatolom az övét.

 Az egész szíjat kirántom belőle. Lerakom valahova a földre, majd a gombra vetül minden figyelmem. Nehezen akar kibújni a lukjából, de megoldom pár perc alatt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem a félsz, hogy nem az fogad, amit akarok.
Feszengve lecsúsztatom a sliccet. A nadrágot már Hope segít leszedni.

Alig egy kis darab textil választ el tőle.

Ráteszem kacsómat. J-Hope viszont abban a pillanatban megragadja csuklómat, és teljesen mást tesz, mint amit elképzeltem.