39. fejezet

   Elsül egy fegyver. Hangos, s közeli. Felém tart, testem célkeresztként szolgál. A golyó szélsebes, kettéhasítja a levegőt, de szinte észre se lehet venni.

Felkiáltok.

   Egész testem összerezzen, pilláim kipattannak helyéről.

Patakokban folyik le meztelen testemről a verejték. Hörgőim megrezzennek lélegzetvételeim során.

Egy röpke percig levegőért kapkodom, s közben realizálom magamban a dolgot.

Ez csak egy álom volt, semmi több. Én még mindig J-Hope mellett fekszem, a gyárban vagyok, Hope szobájában a matracon fedetlenül. Csak a takaró melegít.

   Hoseokra lesek, ki negédesen nyugtatja rezzenéstelen, mosolygós arcát a párnán, s gondolatai a messzeségben járnak.

   A lövés valóban képzeletem szüleménye volt, álmom rossz poénja, de mégis nyugtalanít. Lehet ez egy jel?

   Gyengéden visszahajtom fejemet Hope csupasz mellkasára. Ügyelek rá, hogy ne keljen fel, mert még korai lenne és szüksége van az alvásra.

Mocorgásnak indul alattam a test, a végtagjait kinyújtóztatja hangos szuszogások közepette. Karjaival átölel, ujjait a vállamon fonja össze. Olyan, mint egy koala maci, aki a fába kapaszkodik.

Nem bírom tovább, muszáj meglesnem kisfiús, álmos arcát.

Felfelé görbülő szájjal üdvözlöm: - Jó reggelt.

Bólint, amolyan „Neked is”-t jelent gesztusa.

Ujjaival matatni kezd maga alatt, körül, én alattam, a párnák alatt, s már az egész ágyat feltúrta egy karjával, de nem akadt kezébe a tárgy, melyet keres.

- Mi kell? – kérdem.

„T-E-L-E-F-O-N” – írja vállamra.

- Tegnap este elhajítottad jó messzire. Segítsek megkeresni?

Megrázza fejét.

   Ő maga kislisszan alólam, ezáltal elvesztem a fejemet támasztó alkalmatosságot. Elnyúlok a matracon, s figyelmesen, hasra fekve nézem Hoseok lényét.

   A tény, hogy még mindig meztelen tegnap óta eszembe juttatja a kis kalandunkat. A szikra újra lobban, még jobban kívánom, mint éjjel. Vágyat érzek egy reggeli hancúrra.

   Valószínűleg túl kéjesre sikeredett ábrázatom, mert Hoseok kajánul elvigyorodik, felveszi a mobilt a földről és elindul felém.

  Beveti magát az ágyba, szint összeroppantja porcikáimat, ahogyan teste elnyúlik az enyémen.

Felnyögök.

„Jó reggelt szívem.” – írta. – „Lyn… Megkérhetlek, hogy…”

- Igeeen?

„Hogy ne nyögj így? Legalább is ne reggel. És ne akkor, amikor nincs rajtam jóformán semmi.” – belepirul mondatába.

- De Hope, nincs mit szégyellned.

Belecsíp orcámba, mely egy jókora piros foltot hagy maga után, amire egy cuppanós puszit lehel.

Legurul végre rólam, meghentereg a takaróba, s mellém kúszik. Hanyatt fekszik, én pedig próbálok úgy helyezkedni, hogy az államat mellére tudjam rakni. Egyik tenyeremet vállüregében pihentetem.

- Köszönöm a tegnap estét – suttogom.

„Nem. Én köszönöm.” … „Lyn, nem tudom szavakba önteni, mennyire szeretlek, és hogy mennyire hálás vagyok azért, amiért kitartasz mellettem.”

- Amúgy sem tudnék másként tenni, ezért nem kell hálálkodnod. Minden porcikám veled akar lenni, ezt te is jól tudod. Én is szeretlek. – elérzékenyülök. Nem akartam, de megtörtént. Elszorult torkomat egy nagy nyeléssel ellazítom, könnycseppjeimet igyekszem letörölni nem feltűnően.

De ezek végre örömkönnyek. Hagynom kéne, hadd csordogáljanak.

   Hope beletúr a hajkoronámba. Egy csillogó tincset kiszabadít a nagy bozótból, a kilógó hajszálakat még hozzácsatolja, vagy éppen visszakotorja a rengetegbe. Ujjai közé fogja a vékonyka tincset, s csavargatni kezdi azt.

  Nyugtató hatást gyakorol szervezetemre. Lehunyom szemem, szinte újra álomba ringat a kellemes érintés, az apró törődés. Imádom, amikor a hajamat piszkálják. Eszembe juttatja az estéket, amikor édesanyám az estimese után csavargatta a hajamat, s a lassú, gyengéd mozdulatok olyan relaxációs érzetet keltettek bennem, hogy menten aludni tértem. A kis ketyegőm ezekben a pillanatokban tökéletesen pulzált.

Már-már fél lábbal az álom kapujában állok, s felvillan némi emlékkép, amikor hirtelen eldördül a fegyver. Halad felém, de nem tudom, ki sütötte el, s abban sem vagyok biztos, hogy az a személy, aki felé tart a golyó, valóban én lennék az.

Felriadok.

J-Hope megijed váratlan reakciómtól, sebtében Ő is megugrik.

„Jól vagy, minden rendben?” – aggódva néz rám Hope.

- Igen, minden rendben, csak rosszat álmodtam, semmi komoly – fujtatom.

„Biztos?” – Erősíti meg kérdését.

- Igen – nyomatékosítom a választ.

Gondolkodásra sarkallom magam. Vajon kié az a fegyver? Ki azaz alak, akinek csak a kezét, az ujjait látom. És az, akinek a bőrében én vagyok? Ki az áldozat?

   Hoseokra nézek. Akarva akaratlanul is őt tudom elképzelni az áldozat szerepében. Ez talán NamJoon csodás ötletének köszönhető. Folyamatosan az ő szavai csengenek fülemben.

Ha minden úgy lesz, ahogy Monster mondta, akkor ma visszalátogatnak a Gyárba. Ma van Az a nap.

- Hoseok. – Szokatlanul mereven ejtem ki nevét. – Ma… - kellemetlenül érzem magamat. Nem biztos, hogy eszébe szeretném juttatni.

„Ma jönnek, igaz?”

Kényszeredetten, de helyeselek.

 Az információt nehéz feldolgoznom. Ma, ha minden igaz, látom Sugát. Még rá gondolni is fáj. Fáj az, amit vele tettem.

És ez a mai nap akár véres verekedésekbe is torkolhat. Sőt, bár nagyon nem akarom, de feltételezem, hogy lesz holttest is. Egy újabb valaki, akit megsirathatok.

„Nem lesz semmi, ne aggódj.” – Mintha gondolataimban olvasott volna.

- De Hope…

„De Lyn...” – megmutatja az üzenetet, s folytatja tovább az írást.

Csendben várok.

„Félnek tőlem. Jobban teszik, ha nem jönnek el. Elégszer tapasztalhatták már, hogy mire vagyok képes, és ha ebből nem okultak, akkor vessenek magukra, amiért ekkora veszélynek teszik ki mind testi, mind lelki épségüket. Mellesleg most még te sem vagy ott, velük. Mármint érted. Akkoriban csak azért nem öltem meg senkit, mert téged nem akartalak bántalmazni, s lehetséges, hogy akár te is megsebesültél volna. Nem kockáztattam. Például könnyű szerrel porrá égethettem volna őket.”

   Falfehérré válok.

Az egy dolog, hogy letáboroztam Hoseok mellett, de attól függetlenül ők a barátaim, bármilyen is most a kapcsolatunk. Még talán Namjoon is a barátom. És Suga… Ő több, mint egy barát, de kevesebb, mint egy szerető.

    Fájdalom nyíllal a mellkasomba. A gondolatmenete is annak, hogy a két véglet közül valamelyikük megsebesül, netán életét veszti…

A gyomrom tartalma torkomban ingázik tőle.

- Hope, menjünk ki az ablakpárkányra. Rosszul vagyok.

Azonnal beleegyezik.

J-Hope ruháiban ülök a párkányon, mellettem búskomoran, lehajtott fejjel birizgálja bőrét a textilek tulajdonosa.

- Én szörnyen érzem magam. Hope, kérlek, – fordulok felé – könyörgöm neked, ne ölj meg senkit, ha mégiscsak eljönnének. Belepusztulnék. Te sokkalta erősebb vagy náluk.

„De ha egyszer engem akarnak megölni? Most hirtelen fontosabb lett az ő testi épségük? Eddig azért aggódtál, hogy velem mi lesz.” – felháborodottan pötyög.

- Nem értesz! Te egyértelműen fontosabb vagy a többieknél, de őket se akarom elveszíteni. Az istenit is, elég legyen már ebből a kibaszott gyilkolásból! Az egész nem lenne, ha én nem tévedtem volna be ide, erre a helyre.

„ De akkor engem se ismernél most. Őket se.” – Felcsattan.

Belecsíp a nyakamba mérgében, s egy igen érdekes, s tiszta szó hagyja el ajka közét.

Leginkább egy madárcsicsergésre emlékeztet, de mégis értelmes szó.

- Chocochip.

- Aú! – megdörzsölöm a helyet, ahol a nyakamat érte a szorítása.

   Dörzsölgetés közben jut el a tudatomig; J-Hope megszólalt!