40. fejezet

- M-mit mondtál? V-vagy hogy? – makogom a hitetlenkedéstől.

   Teljes káosz fedi elmémet.

- Hm?

- Hoseok. Te. Az imént. Megszólaltál.

„Mi?”

- A-azt mondtad, hogy Chocochip, vagy mi a jó istent, amikor megcsípted a nyakamat.

   Még mindig nem térek magamhoz. Fizikai képtelenség, hogy megszólaljon.

Bár sosem mesélt arról, hogy konkrétan mi történt a hangszálaival, de még csak eszembe se jutott, hogy esetleg titkolna előlem valamit. Azt hittem, nem olyan nagydolog, azért nem meséli el.

Leginkább Hope reakciójából vágom le a helyzetet. A valóságot.

    Hoseok fejét lehorgasztva, egyenesen a mélybe tekint, kerülve velem a szemkontaktust, s elhúzódik tőlem nem olyan feltűnően, de értem a célzást.

Most vallania kell.

   Bármi is a titka, fel kell fednie előttem, mert én nem hagyom, hogy magába tartsa. Tudnom kell, mi folyik körülöttem. Ha kell, harapófogóval húzom ki belőle.

- Te is jól tudod, hogy bármi is a titkod, nem adom fel, mindent megteszek, hogy kiszedjem belőled. Mi az Hope?

Sejtésem nem alaptalan.

Egyre idegesebb. Ujjait tördeli, légzése felgyorsul.

- Mond. EL!

Nyitásra tátja formás ajkait, de meggondolja magát, s nem mond semmit.

- Jung HoSeok! Mi a jó picsát hallgatsz el előlem? – megráncigálom vállainál fogva. Arra kényszerítem, hogy az íriszeimbe nézzen. Azt akarom, hogy egyenest a szemembe mondja, hogy a kapcsolatunk egy nagy hazugság volt. Tudom az igazságot, de tőle akarom hallani.

Saját szavaival, mert tudom, hogy beszél.

- Sajnálom. – Hangja rekedt, elhaló.

Ezernyi érzelem ködösíti elmémet és szívemet egyszerre.

- Ennyi? Ennyit érek? Egy sajnálomot? – magasabb hangnemet váltok, aztán kifújom a belém szorult levegőt, s egy higgadtabb állapotba kerülök. – Nem, tudod mit? Ne sajnáld. Így utólag már mindegy – eleresztem. Eltávolodom tőle úgy 4-5 lépéssel.

   Nem is értem, hogy vagyok képes ilyen nyugodt magatartásra. Lelkem üvölt, tombol, sír és nevet. Sír, mert egészen idáig egy nagy hazugság volt minden. Nevet, mert mindent elhittem.

  Örülök, mert az egyik kívánságom az volt, hogy egyszer halljam Hope hangját. Nem gondoltam volna, hogy be is fog teljesülni az óhajom.

Mégsem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna.

   Szám pityergésre görbül, sőt, sírásra, bömbölésre, zokogásra, bőgésre. Szemeim csillognak, elönti a nedvesség.

 - Lyn, én nem is tudom… - hangja simogat, de mégis, akár a tűz, fájó, gennyedző, vérző sebet hagy maga után.

   Összeszorul a torkom. A gombóc, mely összegyűlt reszelős nyelőcsövembe, elzárja a járatot. Fuldoklom.

Annyi mindent mondhatnék neki, annyi szót vághatnék hozzá, mégis magamba tartom. Csak ártanék vele, ha elhagyná a számat eme sok gondolat.

- De Hope, ezt te hogy gondoltad? Hogy bírtad ki? – dühösen felteszem a kérdést. – Áh, tudod mit? Inkább hagyjuk a faszba is. Nem érdekel. Felejtsük el – legyintek.

- Megbocsátasz? – lepődik meg.

- Ezek után? – érthetetlenül megrázom a fejem. – Úgy értettem, felejtsük el az egészet. Mindent. Mindent, ami eddig történt.

Tőr kaszabolja a szívemet odabent, de ezt látom a legbölcsebbnek.

- D-de miért? – felkel a párkányon, felém közelít. Olyan, mintha nem is érdekelné, hogy a mélybe is zúghat, ha rosszul lép.

Megragadja felkaromat, de kirántom szorításából.

  Bőröm zsibbad ott, ahol megérintett.

- Átvertél, hülyítettél, hazudtál, titkolóztál!!! – vágom hozzá. – Te is olyan vagy, mint az apád! Nem is leszel több, egy gyilkosnál.

  Kigördül a könnyem. Nem tudom, nem akarom már tovább bent tartani.

Úgy érzem, az a legjobb, ha most elhagyom a gyárat.  Minél tovább nézem Hopeot, annál jobban fáj.

   Töprengek egy sort; feldúlt lelkem önmagával vesződik.

Lépjek le? Maradjak még? Lenne értelme még maradni? És lenne értelme egyáltalán lelépni?

- Menj el – suttogja a lelkiismeretem.

  Beletúrok idegesen hajkoronámba, dobbantok egyet, s sarkon fordulok.

   Rálépek a rácsra, teszek pár lépést előre. Felgyorsítom a tempómat, egyre inkább el akarom hagyni a Gyárat.

   Az eddigi szép emlékek egyszerre zúdulnak rám, villannak be, s mindegyik kis kép egy darabot szakít ki aortapumpámból.

   A könnyek elhomályosítják látásomat. Kézfejemmel többszöri próbálkozás után se tudom eltávolítani a sós cseppeket. Egyre több, és jobban folyik. Hangomat se fojtom vissza. Hagyom, had törjenek fel a keserves kiáltások. Hadd hallja Hope, mekkora fájdalmat okozott.

   Futok, de alig látok. Egyáltalán nem figyelem az utat.

A bokám nekiütődik egy hideg, kemény anyagnak, s hasra vágódom benne. Tenyereimet felszaggatják az apró kavicsok, durva porszemek. Ruhám, könnyes arcom, végtagjaim mocskosak lettek.

Kínkeservesen feltápászkodom.

- Lyn, kérlek… - Hope megragad a vállamnál fogva és felránt. Lábaim alig bírják vékony testem súlyát. Fáj és remeg mindenem.

Leszedem magamról Hoseok mancsait, kitörlöm vörös, duzzadt szemeimből a könnyeket, s körültekintek. Meglátom a kijáratot, a kellemes napfényt. Csalogat kifelé.

Ránézek J-Hopera.

Karja még mindig ugyanúgy áll, ahogyan én leszedtem magamról. Döbbenet és a szomorúság egyvelege tükröződik arcán.

Lehunyom pilláimat, megremegő ajkamat beharapom, s fejem mellé emelem kezemet.  Megsuhintom. Amint célt ér, az hatalmasat csattan. Még az én tenyeremet is csípi, hát még Hoseok arcát.

- Rohadj meg – teljes szívből üzenem neki az utolsó mondatomat. S ezzel kisétálok véglegesen a gyárból.

- Lyn, állj meg! – hallom mögülem a kiáltásait. – Kérlek!

Gyorsabban szedem a lábaimat. Már a kordonoknál tartok. Egy apró megnyugvást okoz a rácsok jelenléte.

- Lyn, Én szeretlek! Ne menj el! – ordít. Kihallatszik hangjából, hogy sír, de képtelen vagyok visszatekinteni rá. Akkor csak nehezebb lenne itt hagynom.

    Átbújok a fémek közt, s véglegesen is elhagyom a gyár teljes területét.

  Megállok egy közigazgatási táblánál, és nekitámaszkodom, hogy kifújjam magam.

Mély lélegzetvételekért kapkodom, de csak sipákolok. Minden nyílásom el van dugulva.

Lábaim végérvényesen is feladják a küzdelmet, a súlyom nagyobbnak bizonyult, s legyőzte az izmaimat. Összecsuklom.

    Gyomrom tartama felkúszik a szűk nyelőcsövemen, s számba gyűlik.

Egyenest a földre küldöm a tegnapi vacsorát, az epét.

Teljesen üressé váltam.

A gyomrom, az agyam, a szívem, a lelkem. Akár a légüres terek. Szárazok mind, mint a papír.

Ülök a koszban, mint egy hajléktalan. Bármiféle tevékenység nehezemre esne. Még a gondolkodás is. A legjobb lenne, ha most, itt, azonnal meghalnék.

Életemben először gondolom úgy, hogy a rémálmom most igazán valóra válhatna. Csak az a fegyver kéne, semmi több. Könnyűszerrel átlyukasztaná vékony bőrömet, gyenge szívemet. És vége lenne mindennek.

Igen, ezt akarom.

A magány csak felemésztene élve. S ezt a sebet, melyet most szereztem, csak egy ember képes begyógyítani. Aki okozta azokat. A gyilkosom.