Új Fanfiction

NEM NAGYON SZOKTAM ILYEN BEJELENTÉSEKET TENNI, DE MIVEL SOKAN KEDVELTÉTEK EZT A FICIT, ÉS TUDOM, HOGY SZERETITEK A BTS-T, EZÉRT GONDOLTAM KITESZEM IDE IS, HOGY EGY ÚJABB BTS-ES FANFICTIONBA KEZDTEM ^__^ 

http://letoutthebeasts.blogspot.hu/ 

TELE IZGALOMMAL, FELADVÁNYOKKAL, REJTÉLYEKKEL, ÉS IGEN, EGY KIS SZERELEMMEL MEGSPÉKELVE! 

50. fejezet [Special]

(Csakhogy meglegyen a szomorú + karácsonyi hangulat ) 

*50 évvel később*

   Ketyeg az óra. A levegő szinte fojtó a karácsonyi hangulatban pompázó szobában. S az óra továbbra is hangosan járatja a mutatóját. Megőrjít. Mintha csak a saját időzített bombám ketyegne, mely felemészti 69 éve sínylődő testemet, amit számos ránc fed.

  Őszülő, sűrű hajamba túrom csontos, vén ujjaimat, hogy megigazítsam vele a kósza tincseket, majd visszateszem az asztalra porladó végtagjaimat.

Megköszörülöm kiszáradt torkomat, s a kínos csend után végre megszólalok: - Tehát így történt minden. – Pilláimat barna szoknyámra vetettem, s csúnyán kiálló térdeimet veszem figyelembe, ahogy szinte átbökik a vastag anyagot.

Őszintén nem merek a szemébe nézni. Nem azért, mert félek a véleményétől, hanem mert szégyellem a fiatalkori énemet. Szégyellem, hogy ekkora szajha voltam.

- És…és ezt kik tudják? – teszi fel az első kérdést azóta, mióta elkezdtem mesélni neki, s már az elején megkérdtem, hogy ne szóljon közbe. MinHa okos, és türelmes, így egy cseppet se tartottam tőle, hogy félbeszakítana.

- Senki – jelentem ki őszintén.

Látom rajta, hogy megáll, hogy gondolkodjon. Biztos vagyok benne, hogy ezernyi kérdés kavarog még benne, s azt várja, hogy mindegyikre válaszoljak, de ő is tudja, hogy erre nem leszek képes, így csak a leglényegesebbeket válogatja ki.

- Akkor miért pont nekem?

- Azért Min, mert benned megbízhatok, s mert muszáj volt valakivel megosztanom. Ez a mese csendben lappangott bennem 50 éve. Kikívánkozott, s te is elérted azt az életkort, amikor már felnőttes fejjel fel tudod fogni az információáradatot. S mert úgy gondolom, hogy te hasonlítasz a legjobban a fiatal énemre. Kérlek, tartsd észben, hogy ez nem egészen a legjobb jelző. Nagyon nagy intelligenciával rendelkezel, de te sem kedveled a titkokat. Te is kíváncsis típus vagy, és ha kell, képes vagy rosszaságokra is.

- És anya? Ő miért nem tudja?

- Remélem te is sejted Min, hogy a papád…

- Nem Hoseok – mondjuk ki szinte egyszerre.

- Pontosan – dicsérem meg. – Vagyis ha anyád megtudja leánykorában, hogy nem Hope a vérszerinti apja, automatikusan nekiáll keresni Yoongit. Yoongi viszont…

- Meghalt. A gyárban.

- Igen – erősítem meg a szívfájdító tényben.

- Akkor ne is mondjam meg neki, igaz?

- Megtisztelnél vele, ha ez csakis köztünk maradna.

- Úgy lesz – mosolyog rám Min.

16 éves létére tényleg olyan, mint egy kész felnőtt. Gyönyörű lány. Minden porcikája tökéletes. Ha csak ránézek, eszembe jut, milyen jó is volt fiatalnak lenni. S akkor azonnal rám zúdulnak a történtek.

- És miután elmentetek a gyárból…?

- A tóhoz költöztünk. Senki nem keresett minket. Nagyon féltünk az FBI-tól, de valahol már éreztük, hogy megúsztuk, hogy örökre szabadok maradunk. A gond csak az volt, hogy szegények lettünk, s a baba már 2 hónapos volt bennem. JHope azonnal keresett valami munkát, én pedig igyekeztem jó otthont kialakítani és jó háziasszonnyá válni. 7 hónap múlva pedig jött édesanyád. Mire hazavihettük a kislányunkat, addigra már egy egész szép, és meleg otthon fogadta. Mindketten büszkék voltunk a kemény munka gyümölcsére. Természetesen Hope elfogadta, hogy nem a saját gyerekét kell felnevelnie, de mindenképpen szeretett volna egy sajátot is, így 1 év eltelte után megszületett a nagynénéd is.

- Értem – bólint. – És a karkötő?

- Jó kezekben – kuncogom, s egyúttal rá is bökök Min csuklóján fityegő vékony láncra.

- Ez valóban az? – elcsodálkozik.

- Igen. Szerencsénk, hogy lány centrikus családba születtünk, így még jó sok generáción át mehet a karkötő.

- Én biztosan továbbadom.

- És esetleg már van kiszemelt, aki lehetne a gyermeked apja?

Kényes pontra tapintottam. Min azonnal elpirul.

- Úgysem kedvelnéd… Anya se tud róla.

- Ugyan már Min, rossz fiúk közt nevelkedtem. Ő csak jobb lehet Monsteréknél – felkacagok. – Azért még mutasd be nekem a közeljövőben.

- De anya ne tudjon róla.

- Köztünk marad - megragadom meleg kézfejét. – Ígérem.

- És Rap Monsterékkel mi lett?

- Jimin az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot továbbra is. Nagyon ritkán beszéltünk eleinte, de többször is eljött hozzánk, miután megszületett anyád. Vagyis… Jin és Jung Kook is jártak nálunk párszor. Ha minden igaz, RapMon teljesen kivolt. Fel akart minket keresni, és meg akarta ölni JHopeot. Jinék is csak titokban jöttek el hozzánk, s Jimintől tudták meg, hol lakom. Ha RapMon rájön, hogy Kook és Jin tisztában vannak, hol lakunk, képes lett volna komolyan megfenyegetni őket. Ha minden igaz, sose fogták el őket a rendőrök. Jimin pedig pár évvel ezelőtt távozott.  A májfunkciója hagyott alább. A felesége még viszont él.

- És Jung Kook?

- Biztos vagyok benne, hogy abból a társaságból még mindenki ezen a Földön van. Talán T-Jo az egyetlen, aki kérdéses. Ha él is, akkor bizony már nagyon benne van a korban.

- És a te szüleid?

- Amikor megtudták, hogy meglógtam, s hogy Suga eltávozott, azt hitték, hogy én vagyok a gyilkos. Pár nappal azután, hogy hazautaztak, felhívtak azon a mobilon, ami JHopenál tartózkodott. Ő vette fel. Anyáék teljesen kétségbeesetek, hogy biztos elrabolt… Aztán tisztáztam velük a dolgot. Természetesen nem mondtam meg nekik, hogy Hoseok mit tett Yoongival. Van még kérdésed?

- Igen – vágja rá.

- Hallgatlak.

- Hiányzik Suga?

Lehervad a mosolyom.

A holttest. A vér. A védtelen, szegény fiú, akinek rossz sors járt.

- Igen. Sokszor eszembe jut, főleg, ha édesanyádat látom. Neked is ugyanolyan szád van, mint neki.

- Mama?

- Mond Min.

- Van képed róla?

- Nincs. Semmi dokumentumom sincsen róla. És ez fáj a legjobban. Szépen lassan feledésbe merül a lénye. Agyam kopik, mint a kréta, s egyre nehezebb felidéznem. Ha édesanyádra nézek, még bevillan, de 50 év az 50 éve.

- És voltál a sírjánál?

- Egyszer. Jin mutatta meg nekem, hol van. Kikísért, de magamra hagyott. Azóta nem mertem visszamenni. Az a nap szörnyű volt. Anyádat és a testvérét is egész nap Hoseokra bíztam, mert nem tudtam rájuk nézni se. Főleg ugye KyungRira. Már babaként is tiszta apja volt.

- Gyere ki velem, kérlek – csillag szemeit rám eresztve várja a válaszomat.

Tudom, hogy nincs más választásom. Ennyivel még tartozom neki is. Tudnia kell, hol van Suga. Át kell adnom neki a sírt, hogy tisztán tudja majd tartani.

- Kiviszlek. Holnap.

- Köszönöm – erős, buzgó ölelést ad nekem. Én is igyekszem tartani a látszatot, hogy még van bennem kurázsit, de egyre nehezebb.

- Holnap reggel szedek virágot is, és viszek mécsest.

- Legyen úgy.

Ajtó nyikordul.

- Nocsak, hova készültök holnap?

- A temetőbe – nézek a magas, jóképű férfira. Az egyetlen férfira, akit ennyi év után is még mindig ugyanúgy szeretek. Arra a férfira, akivel az egész életemet leéltem, s tudom, hogyha távozom is, mellette jó helyen voltam, s leszek is a másvilágban. Aki még mindig ugyanolyan melegen fogad karjaiba, annak ellenére, hogy megcsúnyultam. Ő még mindig azt a fiatal Lyn-t látja bennem, aki voltam. Azt a védtelen, kíváncsi, s félő lányt, aki azon az éjszakán menedéket keresve belefutott A Golyóállóba. 

~ The End ~ 

49.fejezet

     Fehér cipellőm hegye már a porban áll. Remegő lábaim belegyökereznek a földbe. Nem merek tovább menni.

Mi van, ha a holttestére lelek rá?

Hiába dolgozott az FBI-nak, őt is csak egy gyilkosnak tartották. Figyelték a kamerák, valószínűleg az egész baleset fel lett véve azon a napon, de figyelmen kívül akarták hagyni az esetet.

Ha a vandálok továbbra is úgy tudják, hogy a Gyár szelleme valós, elkerülik ezt a veszélyes helyet, s ők csak nyertek az egész gyilkossággal. Még eltemetni se kell, mert ezt a helyet senki nem keresi fel. Már senki nem akar a tulajdonosa lenni egy ilyen rémisztő, bomladozó épületnek.

     És ha még él?

Kíváncsi-e még rám? Akar egyáltalán így látni? Fel fog ismerni? Olyan sok év azért nem telt el…

    Szívem a torkomban dobog.

Most már nem fordulhatok vissza.

A fehér ruha uszályát öklömbe gyűröm, s belevetem magamat az oszlopok rengetegébe.

Az ismerős dohos levegő járja át a tüdőmet, a hidegebb fuvallat belekap a csipkékbe, s meglengeti azokat. Körbetekintek.

Semmi nem változott. Semmi az égvilágon.

A pókhálók mennyisége és nagysága sokszorozódott meg, illetve a por lett egy kisujjnyival vastagabb, de itt ki is merült a változások sora.

  Az egyetlen átalakulás ebben a gyárban az Én vagyok. Én, aki egy éven keresztül egy kötéllel a nyakán élt, s olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam kiszabadítani magamat. A keserűség fojtogatott, de egy cseppnyi fájdalmat se mutathattam ki. Néha megesett, hogy a rosszabbnál is rosszabbul éreztem magamat, s akkor némi kínszenvedés kiült az arcomra, de az nem tükrözte egyáltalán a belsőmet. A testem égett. Azt akarta, hogy öngyilkosságot kövessek el. Néhanapján persze. Ezért voltam olyan bizonytalan, amikor a kés nyelét már a jobb kezemben szorongattam.

   Az egyetlen reményem volt ez az ötlet. Nagyobb esélyem van teljesen összetörten távozni innen, minthogy boldogan itt maradjak, de megkockáztatom. Muszáj, különben továbbra is csak ez a változó kedélyállapotom lenne, és szépen lassan tényleg a halál szélére araszolgatnék. A saját kéz által elvégzett halál felé.

Üvegszilánkok morzsolódnak a cipőm alatt, hangos lépteket kölcsönözve ezzel. Nem tudom, hogy ezt most direkt teszem, vagy csak mert jól esik. Jól esik, hogy tönkretehetem a lábbelimet, vagy mert hangazavart akarok kelteni. Talán mindkettő.

És miért akarom tönkretenni?

   Legbelül a válasz már megfogalmazódott. Mert nem akarom a házasságot.

Szemeim a két hatalmas tartájra lesznek figyelmesek.

Ez az. Ez az a hely, ahol Jhopenak lennie kellene. De nincs. Egy apró csont, egy darab hús, egy csepp vér, semmi.

Automatikusan a graffitimre lesek. A fal át lett festve. Teljesen feketére, s egyetlen egy piros felirat éktelenkedett a felületen.

„Én örökké várni fogok rád.”

Hát itt a válasz. Ez csak azt sejteti, hogy nem halt meg. A remény, hogy még láthatom, felcsillan.

Kétségbeesetten kiáltok a dohos, hideg levegőbe, mely már szúrja a légzőszervemet.

- JUNG HOSEOK! – szólítom a teljes nevén. Ezt az egyet ugyanis csak én tudom.

De nem érkezik vissza semmiféle hang.

Lehet, hogy már nincs itt? Elhagyta volna a gyárat annyi év után?

Biztosan nem. Szinte ide van láncolva, mint egy veszélyes eb. Ha elhagyja a helyet, meghal.

    Utam ezúttal egyenest a szobájához vezetett. Sietősen veszem a lépcsőfokokat, s zsongva töröm be az ajtaját.

Sehol senki. A fegyverek többsége a földön hever, a maszkok, a ruhák szanaszét, az ágy feldúltan, a matrac helytelenül a sarokba lett hajítva.

Mi történt itt?

Aggódva török be a fürdőszobába, de ott sem találom őt. Semmi nyoma a fiúnak.

Így hát újra visszatérek a tartályokhoz. Itt fogom megvárni. Ha kell, itt várok rá egész nap. Még éjszaka is. Az esküvőre se megyek el, ameddig őt nem láttam.

Egyszeriben már nem érdelek, ha koszossá válik a menyasszonyi ruhám. Leeresztem az uszályt, ami a markomban eléggé megráncosodott. Igyekszem kisimítani tenyeremmel, s addig-addig húzogatom előre görnyedve az anyagot, amíg vissza nem nyeri az eredeti, vasalt állapotát.

Két kar fonódik rám. Az egyik a számra tapad, a másik a derekamra.

Csak egy pillanatig éreztem félelmet, de az hamar elillant. Tudtam, jól tudtam, hogy ki áll mögöttem.

Könnyedén megpenderített, hogy vele szembe kerüljek.

- Boldog évfordulót – suttogja maszkjába. – Pontosan kerek egy éve csapott meg először mézes illatod a gyárban, s dobogtattad meg szívemet.

Könny fakadva karolom át, s fúrom arcomat a mellkasába. – Elviselhetetlen egy év volt.

-  Mostantól már csak jobb lesz.

- Miből gondolod?

- Szökj meg velem – duruzsolja a fülembe.

- De… Egyikünk se teheti.

- A kamerákat leszereltem. Nem dolgozom már nekik… Szabad vagyok. Életemben először érzem ezt, és mégis, borzalmas a kötetlenség. Egy cseppjét se élveztem még. Most akarom elkezdeni. Veled.

   Egészen idáig én is el akartam menni. Most is akarok, de iszonyat nagy szemétségnek érzem, hogy Yoonginak egy szóval nem mondtam a távozásomat.

- Menjünk – egyezek bele. Ha ez kell ahhoz, hogy végre boldog legyek… - De nincs se pénzünk, se ruhák, se élelmünk, se úti célunk.

- Az egyetlen dolog, amit eddig tettem, az volt, hogy keressek magunknak egy elhagyatott házat. Találtam, egy álomhelyen.

- A tó mellett?

Hoseok bólint.

- Induljunk, most.

   Ebben azonban megzavar minket egy zaj. A hang bal oldalamról érkezik. Mindketten egyszerre pillantunk a léptek zajának okozójára.

- Tudtam, hogy nem bírod ki. Éreztem, hogy el kell jönnöd ide, azért is követtelek. Amikor Jimin tájékoztatott róla, hogy hazamentél, én nem hittem neki. Tudtam, hogy ide fogsz jönni. Szimpla megérzés volt, de úgy látom nem csaptam be saját magam. Csak azt mond meg nekem, hogy Ő mennyivel többet ad neked, mint Én?

Nem tudom megválaszolni a kérdést. Félve eresztem el Jhopeot, amikor ő közelebb lép hozzánk. Hoseok elé állok.

- Te is tudod, hogy csak szenvedtem. Én szerettelek, de nem volt olyan nap, amikor…

- Amikor nem rá gondoltál volna, mi? – cinikusan bök az említett személyre fejével.

Bólintok.

- Rég el kellett volna, hogy mondjam… Tisztában vagyok vele, de féltem. Nem mertem megmondani.

- Ezt hívják gerinctelenségnek. Ott kellett volna hagynod. Meg kellett volna mondanod már az elején, hogy hagyjuk egymást. Csak kihasználtad az érzéseimet, amiket irántad tápláltam. Undorító alak vagy. És te – fordul Hoseok felé -, aki kibaszottul jól tudta, hogy Lynnek van barátja, mi a jó istenért mozdultál rá? Te magadnak való vagy. Egy gyilkos. Egy kibaszott gyilkos, aki itt játssza az ártatlant, a hős szerelmest. Mindjárt felfordul a gyomrom tőled. Holott kurvára nem neked köszönheti Lyn, hogy megmenekült azon az estén. V volt az. Taehyung, akit te hidegvérrel lemészároltál. Egy srácot, aki ugyanolyan balsorsú gyerek, mint te. Vagy talán még rosszabb is, de ez lényegtelen. És ott van Dae. Teljesen feleslegesen gyilkoltad meg. Tett bármi rosszat is? Válaszolj, mert azt is tudom, hogy véletlen tudsz beszélni.

- Nem tudod, kivel beszélsz Suga. Semmit nem tudsz rólam, és szerintem addig jó, ameddig tudatlan vagy. A múltam az a dolog, amit nem mindenkivel osztok meg, s nemrégiben lezártam ezt a korszakomat. Már más ember vagyok. Nem ölök.

- De a múltad örökké kísérteni fog.

- Mert téged is kísért a pillanat, amikor apádat leszúrtad? – teszi fel a kérdést Hoseok.

Suga és én egyszerre döbbenünk meg. Honnan tud Jhope erről? Én egy szóval nem említettem neki, hogy Suga mit tett. A rendőrség sem tudhat róla, akkor ő mégis…

- Nehogy azt hidd, hogy az FBI nem vette többször elő az aktákat. Te már rég bűnös vagy az apád haláláért. Megtalálták az újlenyomatodat a kés nyelén.

- Most már elég legyen! – Suga idegessé és frusztrálttá válik. Tudom, hogy valamit erősen szorongat kék dzsekijének a zsebében, s sejtem is, hogy mi az. A kattanást is jól hallom a pattanásig feszülő, csendes légtérben.

- Yoongi! – kiáltok rá rémülten.

- Nem állíthatsz meg! – előveszi a fegyvert. Karja remegve nyújtja előre a pisztolyt, s bizonytalanul vesz célpontba engem. – Állj félre! – üvölti.

- Nem! – ellenkezem, s ezzel még nagyobb pajzsot alkotok testemmel Hoseok előtt.

- Lyn, tényleg állj félre! – próbál ellökni Jhope.

- NEM! – kifakad minden eddigi fájdalom, ami eddig gyötörte lelkemet. Bömbölve igyekszem leszedni magamról Hope tenyereit, amikkel el akar lökni.

- Lyn, kérlek – sírva fakad már Hope is. – Neked ki kell maradnod ebből. Essünk túl rajta gyorsan. Feleslegesen húzzuk már itt az időt. Ezt már egy éve meg kellett volna tegyük. Nem mondom még egyszer, állj félre.

Lenyelem a ragacsos nyálat, mely szinte összetapasztja a számat. Alig bírok beszélni. Nem tudom kontrollálni a sírást, mert fáj. Fáj mindenem, ordít a lelkem.

Elállok az útból, s azon nyomban el is vesztem az egyensúlyomat. Lekuporodom, a szoknyámra hajtom a fejemet, s eltakarom látószervemet a világtól. Nem akarom látni, hogy mi történik. Bármi lesz, az csak fájni fog. A rémálmom, mely sokáig követett, most itt van teljes életnagyságban. Amikor először álmodtam arról, hogy lelőnek valakit, akkor jól tippeltem, hogy Jhope lesz a cső túloldalán. A veszélyes felén. Azon az oldalon, ami a biztos halált jelenti számára.

Itt a tömény valóság. Most kiderül, hogy mi az álom vége.

 

   A pisztoly elsül.

Minden izmom megfeszül, s még erősebben temetem bele magamat a fehérségbe. Üvöltök. Az egész gyár tőlem zeng. Még a puffanó hangot is elnyomja, melyet a holtan összeeső fiú teste okozott.

- Hoseok! – torkom szakadtából kiáltom a nevét, de még mindig nem merek felnézni. Jól tudom, hogy ő van ott. Most ő hever a vérben, az ő utolsó nyögése csengett a kagylómba, amikor eltalálta a golyó, mely széjjelszaggatta a szívét, vagy az agyát, vagy bármi mást, mely halálos lehetett.

Két meleg tenyér tapadt a derekamra. Arra kényszerített gyengéden, hogy álljak fel, de én ellenálltam.

Ragaszkodtam a földhöz. Ragaszkodtam ahhoz, hogy itt haljak éhen, szomjan. Egy hétig is térdepelhetek itt szenvedve, de megérné. Pontosan ezt a lassú, kínos halált kívántam én magamnak. Nem holmi késelést. Az nem fáj sokáig.

- Lyn, gyere. Mennünk kell – suttogják a fülembe. 

48. fejezet

*1 évvel később*

- Tényleg ezt választottad?

-  Miért? Nekem baromira tetszik… Nem értem, hogy Önnek mi a problémája vele. Csipkés, vannak rajta szép masnik, fehér. Tökéletesen illik az esküvőre. Mellesleg nem túl kihívó.

- Nem is tudom… Nem az én ízlésem. Lyn drágám, tényleg nem szeretnél másfelé is nézelődni? – pillant rám édesanyám, aki mindig is kényes volt az öltözködésemet illetően. Folyamatosan kritizálta a nem túl kifinomult ruháimat, és a többi. Bár ezúttal egy nem megszokott darabon folyik a vitánk. Jimin és Jin az én döntésemet próbálják erősíteni, de nem sok sikerrel.

- Na, anyaa! – könyörgök.

- Naa, Mrs. Lee, vegye már meg neki. Hát nézze meg. Egyszer látja ilyen csodás ruhában… - elakad Jimin. Látszik rajta, hogy folytatná. -… vagyis reméljük. – És kimondja. Tipikus Jimin… Sose tudta magának megtartani a megjegyzéseit.

- Na de Jimin. Még szép, hogy a lányom csak egyszer megy feleségül. Remélem, hogy tökéletes helye lesz Yoongi mellett.

- Nem kell azt remélni. Így lesz – legyint Jin.

- Akkor tényleg ezt szeretnéd? – méri fel újra szemléletesen a ruhát anya.

- Igen! – jelentem ki határozottan.

- Hjajj, jól van, legyen. És akkor most haza is viszed?

- Még szép! Holnap lesz az esküvő. Meg is van, hogy hova dugom el.

- De kérlek, nagyon vigyázz rá. Ezt a ruhát vissza is kell hoznunk egybe.

- Tudom anya.

- Vedd le, öltözz vissza, addig kifizetem.

- Rendben anya – unottan suhanok vissza az öltözőfüggöny mögé. Még egyszer alaposan megnézem magamat a tükör előtt.

Ilyen akartam én lenni? Ez volt az elképzelésem, amikor az esküvőmre gondoltam?

Nem egészen, de ez is megfelel. Nem az a lényeg, hogy mi van rajtam, csak érezzem jól magamat, és történjen meg az egész házasságkötés, és akkor boldog leszek.

    Kimegyek a fiúk mellé.

- És most hazamegyünk?

- El tudnátok vinni engem a lakásra? Ott szeretném elrejteni a ruhát.

Jin bólint. – Még szép. Anyád?

- Ő kocsival jött ide. Vissza fog találni a hotelbe.

- Mehetünk – csatlakozik hozzánk az ősöm. – A ruhát azért ne hagyd itt – bök a nagy zsákra.

Jin és Jimin veszik át, akik ketten kicipelik a furgonhoz a zsákot.

- Azért van súlya. Nem lesz egy kicsit necces végigvonulni benne a templomba?

- Nem.

- Tényleg, hallod Jin. Egyáltalán mi bemehetünk oda? – néz rá a megszólított személyre Jimin.

- Nem voltál jófiú?

- Ezt a jelzőt messziről se ismerem – kacag.

- Ideje lesz gyónnod az Úrnak. Én mostanában visszafogtam a dolgot. Egyedül attól parázok, hogy H miatt csap a menykő belénk, mert irtózatosan sok hülyeségbe keveredik mostanság.

- Majd kinövi. Mennyi idős is?

- Olyan 17 körül van asszem – ránt vállat Seokjin.

- Ah, akkor még fiatal. Tele van faszsággal az agya.

Rácsap anya Jimin fejére. – Vigyázz a szádra. Te is úgy elkallódtál. Nem is értem, hogy anyádék mit tettek rosszul, hisz olyan jómódú szülők.

- Higgye el Mrs. Lee, nem ők tehetnek róla.

- Figyi anya. Mi most mennénk. Nem érzem túl jól magam. Szeretnék egy kicsit pihenni még otthon a nagy nap előtt.

- Jól van szívem. Akkor további jó napot nektek. – Ad egy szülői csókot a homlokomra, a srácoknak kedvesen int, s beül a kocsijába.

- Mi is induljunk. Egyébként tényleg szarul vagy, vagy csak kamuztál?

- Tényleg nem vagyok valami jól. Ledőlök egy csöppet otthon.

- Akkor mi elmegyünk, ha nem baj. Mármint csak kiteszünk.

Bólintok. – Jól van. Amúgy is van még dolgotok.

Minden csendes a lakásban. És rohadt poros. Már vagy két hete nem jártam itt. Annyi intézni valóm volt folyamatosan, hogy csak aludni jártam Sugáékhoz, de itt ki is merült a dolog.

A saját lakásom azonban más tészta. Amúgy sem gyakran járok vissza, mert még mindig tartok a rendőröktől, de ez a félelem már jóval enyhült.

Ezen a napon azonban egyáltalán nem gondoltam rájuk. Csak egy célom volt azzal, hogy ide jöttem.

    

   A zsákot kicipzárazom. Elém tárul a tetőtől talpig fehér ruha, a csipkék, a csillogó gyöngyöcskék, mely oly nagy gondossággal vannak felvarrva rá. Egy hercegnő sem kívánhatna szebbet magának.

Most, hogy így látom, tényleg ezt a darabot találom a legtökéletesebbnek. Ez az, amit az álmaiban is akartam.

   Kiveszem nagyon nagy odafigyeléssel és gondossággal a mesterművet a zsákból. Megszemlélem vállfáról is, de nem bírok magammal sokáig. Újra magamra akarom ölteni. Újra én akarok lenni a kis hercegnő.

   Átbújtatom a lábaimat nyaki részénél, s nagyon óvatosan kezdem felemelni a ruhát. Az első nehezebb rész a csípőm, melyen megakad az anyag, s onnantól már csak bele kell bújnom a felső részébe. Mivel a fűzős, pánt nélküli fele hátul cipzáras, ezért csak nagyon nehezen tudom felhúzni magamra, ugyanis akadály, hogy a húzózár hátul található. Nagy erőfeszítések árán, de felhúzom, s ekkor hatalmas gyomorgörcs keletkezik a hasamban.

Lassan, apró léptekkel úszok a tükör elé. Minden egyes lépésnél hallom, ahogy a csipkeuszály csúszik a padlón utánam.

Hátralesek, hogy megszemlélhessem. Tökéletesen áll.

A tükörhöz libbenek, s beletekintek.

Egy nő áll velem szemben. Mozdulatlan. Minden vonása lágy, szomorkás, teste görnyedt. Hiába van rajta ez a ruha, holott ő maga nem csillog. Nem pompázik, nem mosolyog. Kiveszett belőle a fény, pedig egészen a mai napig teljesen boldog volt. Mi történt? Hogy lehet ez? A ruha átka?

- Nem – suttogom a nőnek. – Ez nem lehetek én…

Pedig tényleg saját lényem néz vissza rám, majd a ruhára. A ruha átka ez… Egy nem is olyan régi emléket idéz fel.

  Langyos szél, hideg erdő, sötétség, fényes lakodalom, csodaszép menyasszony, tópart…

- Ismerős, igaz? – emeli meg a nő a szemöldökét.

…És az a mondat.

- J-Hope.

Megsemmisülök.

Olyan régen ejtettem ki a számon ezt a nevet. Nem tehettem meg ennyi ellensége közt, pedig minden nap eszembe jutott.

Lehet még gondolnom se szabadna erre, de igen. Nem csak eszembe jutott esetleg egy-két percre, hanem folyamat ő járt a fejembe. Azt akartam, hogy Ő legyen mellettem.

Sugával ragyogó a kapcsolatunk, és szeretem, de nekem Hoseok az igazi… Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek. És mégis. Most nem tudom, mi van vele. Éle-e még, hal-e? Gondol rám néhanapján? Visszavárna még vajon?

Én érzem a késztetést, hogy elmenjek. Meg kell neki mutassam a ruhát, mert füleimben csak azok a szavak csengenek, amiket én csak leírva láttam, de el tudom képzelni, ahogy Hope gyönyörű hanglejtéssel ezt suttogja a kagylómba: „Te szebb lennél… Menyasszonyként.”

47. fejezet

   Ujjait vörösre festi a vére, ahogy megnyomja hasán a sebet.

Felsikoltok félelmemben.

- JHOPE!!!!! – üvöltöm. Majd szétszakad a hangszálam. Az egész gyárat bezengte a hangom.

Elindulok a fiú felé, aki már a földön térdel, de egy kéz visszatart. Szorosan fonódik alkaromra, és maga felé húz a tulajdonosa.

- Eressz már el te fasz! – hisztérikusan megkarmolom T-Jot, ott, ahol érem. Könnyeim annyira homályossá tesznek mindent, hogy fogalmam sincs, miét értem a testének. A körmeim jó mélyen fúródtak bele a bőrébe, és szaggatták fel a hámsejteket.

De nem eresztett így sem.

- LYN! EL-KELL-MENNÜNK! MOST! – üvölt rám baromi mérgesen, amitől meg is szeppenek egy pillanatra.

- NEM!

Továbbra is Hoseokot bámulom, aki szenved. Egyre több vér szivárog ki a testéből.

- Azt kapta, amit érdemelt, most nyomás!

- DE NEM HAGYHATOM ITT!

Taknyom nyálam egybefolyik. Tényleg egyre érthetetlenebben beszélek, és ez valamiképp arra emlékeztet, mint amikor 5 évesen a cukorboltban kaptam hisztirohamot. Dettóra ugyanez a szitu, csak most T-Jo akar megakadályozni, akkor meg anyám, és más a hiszti tárgya. 

- EL FOG VÉREZNI! – kesergem még mindig hangosan.

- És? Egész eddig az volt a gondod, hogy mennyire átbaszott téged ez a gyerek, és most nézz rá! Nézz a szemébe! Szenved! Pont úgy, mint te! - bök a mellkasomra. 

Mindketten ránézünk. Ő is ránk.

 Arcán csorognak lefelé az izzadságcseppek, minden izma megfeszül, s iszonyatosan látszik a fájdalom és a düh rajta.

- És tudod mit baszod? Nem fogok neked választási lehetőséget adni, mert kurvára nem érdemli meg Suga, hogy még egyszer jó átbaszd. Elmegyünk és kész – erősen megránt.

Jhope felállni készül.

- NE! Hope! Ne állj fel! – utasítom. Nem akarom, hogy erőltesse magát, különben még annyi esélye se lesz túlélni, mint most.

- Lyn… Ne hagyd magad, kérlek – megerőszakolja magát, hogy kinyögje a szavakat.

T-Jo a vállára dob, mint egy krumplis zsákot, és elindul velem. Ököllel verem a hátát, de nem dob le. Tűri a fájdalmas bántalmazásomat.

- ERESSZ EL!

Megharapom a porcot a fülén, amire könny csordul a szemébe, és felkiált, de még így sem szabadulok ki karjából.

- UTÁLLAK! UTÁLLAK, ÉRTETTED? – vergődöm.

- Igen, értem, és leszarom.

   Bedob a kocsi csomagtartójába és rám zárja azt. Esélyem sincs szabadulni.

Csak fekszem a műszálas szőnyegen, a plafont bámulva, és próbálok lehiggadni. De folyamatosan csak arra tudok gondolni, hogy Jhope el fog vérezni. Ott fog meghalni. Egyedül. És még csak…

T-Jo tehet az egészről. Az én hibám volt, hogy ide jöttünk, de… De legbelül én magam is tudom, hogy az egész dolog nem történt volna meg, ha én nem vagyok hülye.

Én tehetek róla. Az én lelkemen fog száradni Jhope halála, és vagy örök fájdalommal és bűntudattal élem le az életemet, vagy utána megyek.

   Kemény halált érdemelnék. Tele olyan elviselhetetlen fájdalommal, amit senkinek se kívánnék. Csak magamnak. A Pokol legaljára van bérelve a helyem.

- Jól vagy ott hátul lelkem? – jön elölről a hang.

- Engedj ki!

- Esélytelen. Majd otthon. Addig nyugodj meg. Hogy magyarázod majd meg a vőlegényednek, hogy sírtál?

Folyamatosan hulló könnyeimet igyekszem kitörölni szemeimből, de folyamatosan újratelnek, s egyre pirosabb lesz a bőröm íriszeim körül.

Testem és belsőm remegése nem akar abbamaradni. A félelem és az ideg egyvelege ráz ennyire.

Nem akarok hazamenni. Nekem nem a kis lakás az otthonom, ahol a többiek élnek, a saját kis lakásom pedig már rég odaveszett. Nem mehetek vissza arra a környékre, különben elkap a rendőrség.

Nem. Nekem a Gyár az otthonom. A Gyár az a hely, ahol meleg fogadtatásban részesítettek minden alkalommal, ahol csak a szeretet várt, ahol minden egyes percemet örömmel töltöttem el.

Vissza akarok menni. És azt akarom, hogy Jhope jól legyen, és megint szorosan magához öleljen, hogy puha arcát belefúrja nyakamba, hogy pici szájával megcsipkedje a bőrömet.

A hideg is kiráz a gondolatára.

Elpilledek a sok gyötrelembe és merengésbe. Apránként egyre nagyobbakat pislantok, nehézkessé válik a szemeim nyitva tartása. Az autó is zötykölődik, úgy ringat, mint egy bölcső.

Elalszom.

- Mióta alszik?

- Tegnap késő délután óta. Azért akarom felkelteni.

- Szerinted mi történt, míg elvoltak?

- T-Jo azt mondta, hogy ők még elmentek piáért le a kisboltba, és akkor tört rá a hisztizés. Nem tudom, mennyire igaz… De remélem tényleg csak ennyi.

- Nem hiszem, hogy T-Jo csinált volna vele valamit.

- Én sem arra gondoltam kifejezetten. Na, de most felébresztem.

Tenyerek tapadnak felkaromra.

- Lyn? Lyn? Ébredj szívem.

- Mm… - nyöszörgöm.

- Már 1 óra van. Ne aludj tovább. Enned kell, és biztos ki is vagy száradva.

- Mmm… - ellenkezem.

Suga megcsókolja a homlokomat.

- Naa… Gyere – lerántja rólam a takarót. – Jin főzött nekünk.

- Nem vagyok éhes – nyögöm ki.

- De enned kell. Nézd, vizet is hoztam be neked. Idd meg, csak előtte ülj fel.

Hátam alá támogatja a karját is, hogy megemeljen, így kénytelen vagyok ülő pózba csapni magam. Számhoz érinti a poharat, és apránként belém diktálja az egész üveg tartalmát.

- Jól vagy? – kérdezi Monster.

Semlegesen ide-oda dobálom a fejemet. – Fogjuk rá. – Elment a hangom is. Remek.

- Mi történt tegnap? – tér rá a lényegre Suga.

Megköszörülöm a torkomat, hogy helyrehozzam valamennyire. – Idióta voltam. A pia mindig ezt teszi velem, te is tapasztaltad már.

- De részletesebben?

- Semmi. Hisztis voltam, ennyi. Kicsit sírdogáltam, szomorú lettem, de ennyi. Nem értem én se, hogy mi váltotta ki belőlem ezt. Szerintem átestem a jólét tetőfokán, és elkapott hirtelen a letargia.

- Nagyon durván vörösek a szemeid még mindig – jegyzi meg Monster.

- Az meglehet. Sokat sírtam.

- Kijössz? – nyújtja felém tenyerét Suga.

- Ki – elfogadom.

Kisétálunk. A többiek szétszórtan pihengetnek a nagy rumliban. Jin-t szúrom ki elsőként a konyhában, ahol nagy bőszen mosogat.

Rám mosolyog. Kedvesen.

Jung Kook odajön hozzám, s szívmelengetően átkarol. – Jó reggelt! Már azt hittem sose kelsz ki az ágyból.

- Jó reggelt Lyn. Lenyugodtál már? – jön ki az előszobába T-Jo.

Bólintok. – Valamelyest.

- Akkor jól van – rám kacsint. Ez az a tipikus köztünk marad kacsintás volt.

… Lehet, hogy én mégis csak ide tartozom? Lehet, hogy nekem ez a jövőm? Ez, hogy ennyi sráccal kell éljek, és segítsek nekik és egy olyan fiúval éljem le az életemet, aki képes volt nekem megbocsátani?

Lehet.  

46. fejezet

Zötyögtünk az úton. T-Jo nem akart sietni, mondván, fényes nappal nem fogja túllépni a 30-as sebességhatárt. Viszont így baromi lassan fogunk odaérni.

- Taposs már bele az istenért!

- Örülök neki, hogy egyáltalán látok. A helyedben be se ültem volna magam mellé, mert én is téptem, és előtte ittam is. Tehát…

- Egyelőre annak örülök, hogy még élsz, mert ezzel az életstílussal hamarabb áshatod a sírodat, mint egy rákhalász.

- Ne szólj bele a dolgaimba, ez az én ügyem. És most kuss, szeretnék az útra koncentrálni, mert amúgy is tök bizonytalanul vezetek.

Ahogy meglátom a gyárat, kikapcsolom a biztonsági övet, és már nyitom is a kocsi ajtaját.

- Nana, kicsilány, azért még várd meg, míg leparkolok, jó?

Bólintok, bár már minden zsigerem arra késztet, hogy lépjek. Türelmetlen vagyok.

 Az autó motorja leáll, s kiugrom a járgányból.

Szinte szaladok a kerítésig, amin berohanok, s könnyeim újfent kicsordulnak.

  Ezúttal nem akarok J-Hopeal találkozni, bár minden bizonnyal már tudja, hogy én újra itt vagyok.

Izgulva lépek a bomladozó oszlopsorok elé, s bámulok befelé.

Csend uralja a gyárat. Hideg szellő cikázik át a betonoszlopok között, kicsípett arcomat cirógatja. Hajamat gyöngéden meglebegteti, összekuszálja.

Otthon érzem magamat. Pedig nem kéne… Ez már soha többet nem az én otthonom. Itt csak J-Hope él, és senki más.

- Na? Most már elmondod a tervedet? – ijeszt meg T-Jo.

- Igen. Bemegyünk.

- Ó, én ide be nem teszem a lábamat. Ha ezt tudom, akkor… - megtapogatja a zsebét. – Nem szóltam. Menjünk. De miért is?

- Mert tudatnom kell J-Hopeal, hogy soha többet ne várjon rám.

- És az a spray mire kell?

- Stílusosan akarom megoldani a dolgot. Nem akarok vele beszélni.

- Egyáltalán? Amúgy szerintem ez geciség. Mármint hogy nem szemtől szembe mondod neki.

- Ez van. Ő is geci volt velem.

Taejo megrántja a vállát.

- Ahogyan te érzed Lyn, én nem szólok bele. Akkor menjünk be? Te tudod, hova menjünk?

- Igen. Volt időm kiismerni a helyet.

Előrébb lépek eggyel, de bizonytalanul hátra fordulok, hogy ellenőrizzem Taejot.

- Te jobb, ha vigyázol magadra. Vedd elő azt a pisztolyt – tekintek a nadrágja zsebére.

Kiveszi, s kibiztosítja.

- Két töltényem van, úgyhogy kibaszottul siessünk.

- Hjajj, jó. Nincs amúgy sem olyan messze az a hely, ahová szeretném a feliratot. De mostantól kurvanagy csend legyen, mert szerintem már most tudja, hogy itt vagyunk.

- Hogy lehet képes erre valaki? – suttogja felháborodottan. – Vannak biztonsági kamerái, vagy mi?

- Nem. Nem beszélhetek róla, sajnálom. Bármennyire is szakítottunk, az olyan durva dolgait, mint a múltja, vagy a természetfölöttinek tűnő képességei, szeretném megtartani magamnak. De most már tényleg fogd be!

    Lapulva indulunk meg a porrá égett kartonok között. Igen, ez volt az a hely, ahol lángszóróval akart megölni minket.

Minden kormos és hamus. Azóta az este óta ezen a részlegen nem is jártam. A hátsó bejáratot nem is használtam.

- A tartályokhoz kell mennünk – suttogom.

- Az pont ettől a kaputól van a legmesszebb, igaz?

- Igen.

- Mondhattad volna, hogy az épület másik oldalánál parkoljak le.

- Nem mindegy?

- Hát nekem bazdmeg nem. Téged nem fog megtámadni, de én még végezhetem úgy, mint Dae vagy Taehyung.

- Vagyis akkor visszafordulsz?

- Nem foglak egyedül hagyni.

- Akkor fogd be és gyere.

A hatalmas vasajtó. Az áthatolhatatlan. A rozsdás.

- Ez zárva, mi? – bök a fejével a nézett tárgyra.

Bólintok. – És most nagyon nem kéne zörögnünk vele. Nehéz is kinyitni, és kurvára nyikorog.

- Vagyis?

- Vagyis most kerülünk. Elmegyünk arra – mutatok ujjammal a jobb oldalra. – Aztán bemegyünk valamelyik oszlopközön.

- Faszom – sóhajt fel. – Na menjünk.

Megtettük a megtervezett utat.

- Itt vannak a tartályok! – Mutatja a nyilvánvalót T-Jo.

- Nem vagyok vak! És te most maradj itt, én pedig erre a falra fogok pingálni – bökök a tartájjal szembeni üres felületre.

- Mit írsz fel?

- Majd meglátod.

   Agyam egyszerre késztet a nevetésre és a sírásra. Mindkettő szívesen feltörne, de egyiket se engedem. A semmilyenség jellemzi tekintetemet.

     A sprayt felrázom, s az üres falra tekintek.

A mondat, melyet fel akarok írni, már régóta megfogalmazódott bennem, s most, hogy eljutottam idáig, elbizonytalanodom.

Tényleg ezt írjam fel? Nem túl tömör? Nem túl bunkó? Nem túl… - NEM! Ezt írom fel, és kész.

Nagy levegőt veszek, s nekiállok.

Jó nagy betűkre törekedem, hogy minél feltűnőbb legyen.

„N” – ábrázolom fel a görbe kanyarulatokat, és vonalakat.

„E” – jönnek a csupa egyenesek.

„V” – Mint az, akit megölt.

„Á” – Mint áltatás. Pont, amit velem is tett.

„R” – Romlott. Ez jellemzi leginkább a lelkét.

„J” – J, mint J-Hope, a becenév, mely most pontosan illik rá. Reménykedhet benne, hogy visszajövök hozzá, de ez nem így lesz.

„R” – Egy újabb R… Ravasz. Ravasz, mint a legfurfangosabb róka.

-„Á” – Ámor. Ámor, aki elvakított engemet. Aki miatt megkedveltem ezt a fiút.

„M” – Menedék. Igen. Menedéket nyújtott nekem a csúf világ elől. Most mégis miben/kiben keressem ugyanezt? Már sosem leszek olyan biztonságban, mint mellette.

  Zokogva rogyok össze. T-Jo azonnal odasiet hozzám.

- Hé, Lyn, nyugodj meg. Semmi baj – nyugtatgat, de semmi haszna. Még meleg tenyerének körkörös simogatása sem csillapít le, pedig a vállamnak tényleg jól esik a kedvesség. – Menjünk haza?

- Nem, még nem fejeztem be – szipogom.

- Mond, hogy mit írjak le, és tűzzünk innen.

- Zárójelbe…Kérlek… - de nem tudom befejezni. A levegőért kell kapkodnom.

- LYN!

Ismerős hang üti meg a fülemet. Nem rémlik kié, de tudom, érzem, hogy már hallottam.

- LYN!

Léptek zaja hallatszik mögülem.

T-Jo rémült feje mindent elárul.

- Lyn, most húzzunk innen! – néz rám kétségbeesetten.

Felállok, és szembenézek a valósággal.

- Hoseok…

Nem nézek a szemébe. Nem akarom látni az arcát. Semmiét se akarom látni.

- Te… Miért? És… - makog össze-vissza.

Kénytelenül is megemelem koponyámat.

- Már mindent értek… - Elolvasta az üzenetemet. – Mi az indokod?

Megcirógatom a kézfejemet, melyen a gyűrű van. J-Hope azonnal kiszúrja.

- Ez most komoly? Hozzámész? De Lyn, te nem szereted őt… Hülyeséget csinálsz.

- Majd Ő szépen eldönti, mit akar. Szerintem innentől ez már nem a te ügyed. Erről a járatról lecsúsztál haver – mondja T-Jo.

- Szerintem itt meg pont te vagy az, akinek tartania kéne a pofáját. Egyébként is, neked már rég nem az élők közt lenne a helyed. Tudod te, hogy mennyi bűncselekménnyel köröz téged a rendőrség? Két kezemen se tudom már megszámolni. És én a bűnözőkre nem hallgatok.

- Mert te hány embert öltél már meg, he? Na gyere ide baszod, most nagyon kapsz a pofádra – sebes és durva léptekkel iramodik meg előre T-Jo, a pisztolyt maga elé  nyújtva, Hoseokra szegezve.

- Jézusom, fejezzétek már be! – üvöltöm. Taejo karja után kapok, s rántok egyet rajta, de az kicsúszik a kezemből, s megbotlik.

A fegyver pedig egy váratlan pillanatban elsül.

Összeszűkült pupillákkal pillantok Hoseokra, aki aggodalommal, s könnyekkel telt szemekkel néz vissza rám. 

45. fejezet

 Suga hatalmas boldogsággal húzza az ujjamra azt a bizonyos aranykarikát. Semmi rafináltság sincs a gyűrűben, egyetlen egy apró kő ékesíti, mégis beragyogja a szívemet. Tökéletes. Ennél több nem is kellene. Az már nem én lennék.

- Ezt mikor és miből?

- Nagyon ínséges időkre eltett pénz, plusz egy kis… Lényegtelen.

- Mond, hogy nem lesz belőle baj.

- Nem. Senki nem fog rájönni.

- Akkor jó – bár kicsit sem nyugtat meg a dolog.

- És milyen esküvőt szeretnél? Legyen jó nagy, hintóval meg miegyébbel?

- Ugyan már Yoongi, nem tehetjük meg, s ezzel jómagad is tisztában vagy. Egy kicsit. Csak a srácok és a szüleink.

- A te szüleid – javít ki.

Eszembe jut a sok szörnyűség, amit Suga mesélt a családjáról. Tudom, hogy a sebet újra felszakítottam, hogy most újra eszébe jutattam a fájó múltját.

- Ne haragudj – nyakába bújok.

Beletörődő mosoly jelenik meg arcán. – Úgy reméltem kiskoromban, hogy legalább anyám ott lehet ezen a napon.

- Hát majd úgy teszünk, mintha ott lenne. Az ceremónia után a vacsorához neki is foglalunk egy helyet, ahol meg lesz terítve az asztal. Lélekben hidd el, velünk lesz.

- Ez aranyos. Egyébként mikor legyen?

- Nem tudom. Ráér még. Most össze kell magunkat szednünk anyagilag. Keresek egy állást, a többieket is megpróbáljuk bevonni a munkakeresésbe, mert ez a semmittevés komolyan nem viszi őket előrébb.

- De a gond ott kezdődik, hogy mi bűnözők vagyunk. Keres minket a rendőrség. Feketén meg kevesen dolgoztatnak, ha csak nem olyan munkát keresünk, ami alapjáraton bűnbe ütközik. Például drogtermesztés, és a többi. Viszont nekem elég volt egyszer ebből a kalandból. Tavaly beleszivárogtunk egy kezdő drogkereskedő ügyébe, és mi is segítettünk neki az eladásban. Nem sokáig dolgoztunk nála, mert szar anyagot csinált, és rajtunk akarták levezetni a dühüket a felháborodott vevők. Akkor döntöttünk úgy, hogy felhagyunk ezzel.

- Komolyan mik ki nem derülnek még rólad. Csupa meglepetés lesz az életem melletted.

- Eddig is az volt, nem? – kuncog bele fülkagylómba. – Na, gyere, menjünk be és mondjuk el a többieknek is a helyzetet.

   Pár óra kellett az egész bagázsnak.

Megint lerészegedtünk.

Suga ölében pihentettem nehéz fejemet, s körbetekintettem, mi újság, ugyanis egy negyed órára álomra hajtottam a kútfőmet.

Mámoros állapotban voltak. Szó szerint mindannyian be voltak állva.

Jin kezében még mindig ott égett a füves cigi.

Meglepett, hogy képesek voltak erre. És Yoongi is. Ő is ugyanolyan üveges szemekkel bámult a semmiben, s nagyon vigyorgott.

Csak ültek, hol a földön, hol a kanapén és nevetgélve nézték a falakat, vagy egymást.

- Fasza. – Felültem. Talán túl gyorsan is. Megszédültem, a fejembe hasított a fájdalom.

Tehát az alkohol még mindig keményen dolgozik a szervezetemben. Fogalmam sincs mit, és mennyit fogyasztottam, de az tuti, hogy tömények voltak mind. A szanaszét heverő palackok is azt mutatják. A címkék nagy betűkkel tűntetik fel rajta a %-ot.

Igyekszem összeszedni magamat, hogy ki tudjak tántorogni a mosdóba. A hólyagom ugyanis vészjóslóan kívánja a kiürítését.

Csak egy kis segítséggel merek felállni, amit Yoongi térde biztosít. A nehezebb akadályt az okozza, hogy a lábát át is kell lépnem. Azonban 2 láb helyett 4-et láttam, s őszintén nem tudtam eldönteni, hogy vajon melyik az eredeti…

Többszöri nagy pislogás után sem tisztult ki a kép, ezért vettem egy nagy lendületet, és átdobtam azon a 4 lábon a sajátomat, s sikeresen teljesítettem ezzel az elém táruló akadályt. A következő az volt, hogy a folyosóig épségben jussak el.

És sikerült. Nem tudom hogyan, de megtettem azt a pár lépést esés nélkül. Örömömben le is fejeltem az ajtófélfát, amivel nem számoltam. Amikor átléptem a fekvő Jung Kookot már csak arra tudtam koncentrálni, hogy nehogy beleakadjak a kezébe. Azzal nem volt baj, de előre nem figyeltem, és akkor puff, hello kedves ajtókeret.

Hatalmas nyomás nehezedett az agyamra, s felszökött a homlokomba a vér. Erősen lüktetett a homlokom. Ekkor már tudtam, hogy minimum egy szép kék-zöld pukli nélkül nem úszom meg a dolgot.

    A hólyagom azonban nem hagyta, hogy tovább figyeljem a sérülésem növekedését. Sürgősségire kapcsolt.

- Úristen! – kezeimmel megnyomom szeméremdombomat, hogy legalább azzal csillapítsam a szorító érzést addig, ameddig oda nem tántorgok a klozetre.

Szinte futva megyek el a mosdóig, és semmivel sem törődve lököm ki a hugyozó T-Jo-t a wc-ről. Még az ülőkét se hajtom le, csak a nadrágomat tolom le a fehérneműmmel, és kieresztem.

- Ahhhh…. – hangosan mutatom ki az élvezetemet.

- Basszon meg az Isten Lyn, most félrehugyoztam miattad – idegeskedik T-Jo. – Te fogsz feltakarítani majd?

- A faszt. És erről jut eszembe, tedd már el a szerszámodat, mert ez nem illő dolog egy nő előtt.

T-Jo mérgesen rázza helyre a dolgokat.

- A többit majd befejezem később – rágyújt a cigarettájára.

- Okés.

Ekkor kiszúrok valamit a fürdő egyik polcán. Olyan a doboza, mint egy hajlakk, de nem az. Ez fém, és megszáradt fekete festékcseppek folynak végig a falán.

- Mi az? – gondolkodom hangosan.

Felállok a wc-ről, és közelebbről is meglesem mi az a cucc.

Két flakon festék(?). Nem, flakonban nem árulnak ilyet, vagyis… Basszameg, ez graffiti spray.

Tanulmányoztam a két, szinte még teli fémet, s közben mély gondolkodásba kezdtem.

   Még soha nem próbáltam ki, hisz törvénybeütköző… De régóta vonz, hogy megtegyem.

De hol? És mégis mit írhatnék? Én nem vagyok olyan művészi. Itt a környéken nem akarom megcsinálni. Egy elhagyatott hely kell… Egy olyan hely, ahol senki nem venné észre. És olyat kéne alkotnom, amik a gyárban is vannak… Igen, a Gyárban…A Gyár.

Ez az!

- T-Jo! – rohanok be a konyhába.

- Mi van? Mehetek végre?

- Igen, de figyelj rám. Kérlek, titokba még egyszer, utoljára vigyél el a gyárba. Van még egy lezáratlan ügyem.

Felsóhajt. – Legyen. Mikor?

- Most. Siessünk.

- Akkor most sem fogok tudni elmenni hugyozni, igaz?

- Nincs időnk rá – ragadom meg a csuklójánál fogva, s magam után húzom.

 - Mit akarsz egyébként?

- Majd meglátod, de a többiek nem tudhatnak róla.