25. fejezet

Összeszorítom szemeimet.

    Vajon most fogja széjjelszaggatni a szívemet a golyó, vagy máshová fog becsapódni?

Érzem, ahogy elsuhan mellettem, s a karomról a bőrt elég sok rétegben leszántja róla.

Felordítok az égető fájdalomtól.

       Könnyek csordulnak le arcomon, melyek végiggördülnek rajta, s a porba vetik magukat.

Megérzem, ahogy Suga hátamnak simul, s ki akarja nyújtani karomat, hogy láthassa a sérülést.

Ellenkezem, mert valami iszonyatosan sajog a felkarom, és nincs annyi munícióm, hogy bármerre is megmozdítsam.

 Másképp helyezkedik Suga, hogy végre hozzáférhessen és tanulmányozhassa a sebet.

        Engem mégsem Ő érdekel. Sokkal inkább egy másik fiú, aki történetesen még mindig ott áll rémült fejjel. Üveges tekintete és sápadt arca arra a következtetésre juttat, hogy nem engem akart célba venni.

Félve bár, de rám tekint. Bűnbánóan.

Egy lépést tesz felém, de ezt Suga is érzékelte.

- Te még itt vagy? Húzz el innen, értetted? De egyszer kurvára el lesz verve a picsád, addig éljek! - szólt Suga.

Hoseok csendben letette a fegyvert a porba, hátat fordított és elment. Pár lépés után elnyelte a sötétség egész alakját.

- Nagyon fáj? - kérdezi Yoongi.

- Hát, nem a legkellemesebb. Talán ha lenne valami, amivel bekötözhetnénk.

- Ahhoz ki kell mennünk a kocsihoz. Fel tudsz még mindig a hátamra mászni?

- Egy kézzel nem hiszem, hogy tudok kapaszkodni.

- Ahj, faszom. Gyere, felveszlek. Ígérem, szorosan foglak.

- Én megbízok benned.

Homlokon csókol.

- Na, induljunk haza. Ma nálad alszunk.

- De hát miért? – kérdezem, miközben megpróbálok Suga hátára mászni.

- Mert van egy-két megbeszélni valónk. A többieket meg nem akarjuk zargatni. Megeshet, hogy kicsit hangosabb lesz a beszélgetés köztem és Monster között, mert gecire kezd elegem lenni az ötleteiből.

- Higgadj le Suga. Nem esett bajom!

    Vagyis de, igenis esett, s ezek után nem tudom, hogyan fogom Sugát meggyőzni arról, hogy nem fog történni semmi rossz velem a gyárban, akkor, ha továbbra is visszajárok.

Majdnem húsz percet töltöttünk bent, mire kitaláltunk. Yoongi meggörnyedten ledob magáról, és hátát fájlalva letelepedik egy nagyobb darab kőre.

- Ne haragudj.

- Áh, nem, dehogy. Könnyű vagy, csak hosszú volt az út idáig.

- Lyn? Mi volt bent? - szalad felénk Monster.

- Bazdmeg, még jó, hogy nem ölték meg! NEM TUDOM MI A JÓ ÉDES KURVA ANYÁMNAK KELLETT KITALÁLNI EZT AZ EGÉSZET!!! Annyira hülye ötleteid vannak, hogy az egyszerűen hihetetlen! Hogy voltál képes beküldeni egy lányt? HOGY? - leüvölti Yoongi RapMon fejét. Nekitámad.

- Hé, hé, hé, álljatok le - vág közbe T-Jo. - Ezt majd megbeszéljük szépen, nyugodtan otthon.

- Lynhez megyünk - ezúton fel is állt, s a kocsihoz gyalogolt.

- Mi a faszom volt? - ragadja meg lüktető karomat Monster.

- Ne, úristen, eressz el, ez nagyon fáj! - kihúzom végtagomat markából.

- Mond el, mi volt?

- Én... komolyan semmi! Felejtsük el az egészet. Holnap visszajövök, bármi is lesz - nyöszörögve a gyár felé lestem, hátha meglátom Hoseokot.

- Lyn, te vérzel. Mit tett az a szörnyeteg?

- Értsd meg, nem tehet róla! - kiáltom hisztisen.

- LYN! MI TÖRTÉNT A GYÁRBAN? - minden egyes szót jól artikuláltan, hangosan üvölt. Közben kezével hadonászik, hogy jobban átadja a kérdését.

- Mondom, hogy semmi! Hagyjatok békén!

      Gondolkodás nélkül elfutok. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy visszaszaladjak a sötétségbe, de úgy éreztem ez lesz számomra a legjobb megoldás. Itt nem bánthat senki. A gyár nem olyan veszélyes, mint amilyennek azt hiszik.

     Hallom, ahogy Monster és T-Jo szaladnak utánam, de az első oszlopnál megállnak. Nem futnak tovább.

-Gyere vissza! - visszhangzik Monster hangja.

Nem válaszolok, csak futok céltalanul a vak sötétben.

Váratlanul nekiütődöm egy szilárd testnek.

Hátrahőkölök ijedtemben, de az alak magához húz.

- Hoseok?

Hideg, hosszú ujjaival beletúr hajamba, s végig simít rajta.

       Szorosan magamhoz ölelem vékony derekát. Könnyáztatta arcomat belevetem sötét ruhájába, s beledörzsölöm képemet. Hoseok illata olyan, mint a friss menta és az üde eső egyvelege, mely valamiért a hegyi levegőt juttatja eszembe.

     Elengedem J-Hopeot, hogy levegőhöz tudjon jutni.

- Jaj, ne haragudj, nem akartalak így megijeszteni - törlöm ki a maradék cseppeket szemeimből.

Megrázza fejét.

    Egy pillanatig kínos csend áll közénk, s csak a szipogásom hallatszik és a szakadozott lélegzetem.

Hoseok benyúl a zsebembe és kiveszi belőle a telefont.

`Nagyon sajnálom Lyn`

- Mit?

”Én nem akartalak meglőni...”

- Nem, semmi gond. Tényleg. Annyira nem vészes. Mondjuk jó nagy szerencsém volt, az már egyszer biztos.

`Lyn?`

- Mond.

„Ki volt az a fiú?”

Pár másodpercig elgondolkodom, hogy mit válaszoljak kérdésére. Végül rávágom az igazságot: - A barátom.

„Ah, értem. :/”

Újra hozzábújok Hoseokhoz, mert úgy érzem, a hír hallatán kicsit megtört.

- J-Hope? Te miért támadsz meg mindenkit, aki erre téved?

„Már mondtam, hogy titok. Sajnálom, de tényleg nem mondhatom el. Az életembe kerülne. Már nem mintha oly fontos lenne számomra a sajátom.”

- Ne is mondj ilyeneket! - rácsapok mellkasára mérgesen.

„Amúgy szeretnék bocsánatot kérni azért is, hogy megtámadtam a barátod.”

- Én meg azért, hogy így elküldött téged.

„Teljesen igaza volt.”

- Hope, nem. Nem volt igaza. Te is megijedtél és ezt látta is rajtad. És kétszer se mondom, hogy segítettél volna nekem a seb bekötésében. Ó, erről jut eszembe, lehet le kéne kicsit fertőtleníteni - nézek a sebemre. A vér már elkezdett rajta alvadni, tehát az elvérzést is megúsztam.

„Akkor most olyan helyre viszlek, amit még senki más nem látott.”

      Érdekesen hangzik. Izgatottan rátekintek kisfiús arcára, ami csak úgy ragyog, még a koromfeketeségben is.

      Úgy dönt, karjaiban fog elvinni arra a bizonyos helyre. Fejemet vállára hajtotta úgy, hogy pilláimat belenyomta felsőjébe.

Egy utolsó üzenetet még gyorsan belepötyögött a készülékbe nagy nehezen, majd átadta azt nekem.

„Ne less, kérlek.”

    Hát szavainak megfelelően visszahajtom nehézkes kútfőmet vállára és nyaka felé fordítom arcomat, hogy közbe azt tanulmányozhassam.

     Bőre rikítóan fehér ezen a területen is. A súlytól, mely ez esetben az én teljes alakom, kicsit jobban kiduzzasztja ereit. Férfias illata itt a legerősebb. Szinte mámoros érzést kelt bennem az aromája.

Több perces gyaloglás után végre megáll, és letesz valami puhára, ami majdnem a földel egyenlő mélységben van.

    Felnyitom pilláim, hogy körültekinthessek.

Egyetlen egy lámpa ég az egész szobában. Az is csak éppen hogy pislákol, de még ez is megvakít ennyi sötét után.

- Hol vagyunk?

„Ez itt a szobám! :)”

Ezután alaposabban is vizsgálat alá veszem a helységet.

     Maga a szoba nem túl nagy és eléggé ijesztő. Az egészben van egy matrac, melyre Hoseok letett. Még lepedő sincs rajta, csak egy vékony paplan, mely gombócba van összegyűrve, és egy nagypárna, amin kék színű huzat van.

      Az egyik fal csak fegyverekkel van tele. Mindenfélével. Puskától kezdve kisebb pisztolyokig egészen a rakétavetőig minden. Ámulva lesem a kopott eszközöket.

Hoseok krákog egyet, mire ránézek.

- Ez... Ez mind a tied?

Bólint.

- De hát... Hogyan? És minek?

„Találtam őket itt.”

- Hát, de ez egy szeszgyár! Hogy kerül ide ennyi fegyver?

„Te nem ismered a gyár sztoriját? :O”

- Hát nem igazán.

„Dolgozott itt egy Lee Cha Woon nevű férfi, aki szesz mellett mást is szállított a vevőinek.”

- Vagyis?

„Vagyis fegyvercsempész volt. A legtöbb holmiját a gyár egyik alagsorában rejtette el, csak nem számolt azzal, hogy ez milyen veszélyes az itt dolgozókra nézve. A gyár azért ment csődbe, mert az igazgatót beperelték, miután több munkaereje is felrobbant az egyik működő kézigránáttól. Még az volt a nagy mákjuk, hogy eléggé elszigetelve volt tárolva, tehát nem volt nagy a robbanás ahhoz, hogy tűz üssön ki az egész épületben, csak az egyik szinten. Ha jól emlékszem, egy széfbe volt elzárva a kicsike. De nem a legerősebbe.”

- Az szép. Ugye neked nincs gránátod?

„Dehogy van.”

- Huh, akkor jó - nyugszom meg.

     J-Hope kinyitja a kis szekrényét és előkap egy kis, piros dobozt, amin a vöröskereszt jele díszeleg.

Leül mellém. Nekiáll kibontani a fémdobozt, ami már kissé be van rozsdásodva, így nehezen akarja megadni magát.

Végül Hoseoknak mégis csak sikerül.

     Előkutatja belőle a gézt és a jódot. Kibontja a fiolát, s ráfolyatja a sebre a hideg, sárgás-barnás löttyöt.

Az végig folyik a könyökömön, de Hope gyorsan letörli egy darabka gézzel.

Aztán egy hosszabbal körbe tekeri a sebet. Köt rá egy masnit a végére, s elégedetten megcsodálja munkáját.

- Nagyon szép lett. Köszönöm - rávigyorgom.

„Én tehetek róla, így csak természetes, hogy meg is gyógyítalak.”

     Felkel mellőlem. Az íróasztalához battyog, amin több maszk is hever. A tüskés díszeleg így is a legjobban mind közül. A jelenleg viselt volt rajta akkor is, amikor a Holdat lestük.

     Valami után matat, de úgy veszem észre, hogy meg is találta azt, amit keresett. Háta mögé dugja, míg visszajön mellém. Helyet foglal, és akkor felmutatja a piros kis filcét.

- Mit akarsz ezzel?

Megragadja a kötést. A masnit feljebb csúsztatja és firkant valamit a gézre, majd visszaereszti rá a csomót.

- Mit rajzoltál rám, te?

Kíváncsian meglesem alkotását.

     A masnit eltolom, és akkor felfedezem az apró, piros szívet az anyagon. Pont akkora, hogy a masni tökéletesen elfedje.

     Első gondolatom az egy hatalmas szivárvány volt, amit most legszívesebben kihánynék, mert egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet valaki ennyire édes, aztán pedig eszembe jutott, hogy ezt a takarásos dolgot mind Suga miatt csinálta...

      És elkeseredem.

Egyre inkább kezdek rádöbbenni, hogy ez a fiú itt mellettem maga mellett szeretne tudni úgy, hogy közben tudja, nekem van már barátom.

        És talán a legrosszabb, hogy bár Hoseok egy hidegvérű gyilkos, a maga módján egy jószívű, kedves, s szelíd fiúcska. Suga pedig védelmez, és szeret teljes szívéből, hisz szíve csakis egy emberért dobog. Néha talán kicsit agresszív, de erről csak a féltés tehet.

- Nagyon aranyos szív lett - jegyzem meg.

„Biztos? Nem tudok szépen rajzolni.”

- Nekem nagyon bejön.

„Akkor jó.”

Ledőlök az ágyra pihenés gyanánt. A lábaim rohadtul fájnak.

„Aludni szeretnél?”

Bólintok.

   Izmaim remegnek a kimerültségtől.

    Hoseok lekapcsolja a villanyt, de a Hold így is beragyog elég erősen.

Hope leül a poros földre és már dőlne hátra, hogy lefeküdjön, amikor megállítom: - Most nehogy már ott aludj. Ne kínozd magad Hope!

Rémült nyuszi tekintetét rám szegezi.

- Aludj velem. Nem harapok - nevetem.

„Biztos?”

-              Igen, csak no, indulj meg! - invitálom a matracra.

Felkúszik, s a falnak nyomódva lefekszik.

- Hát Hope, ne már! Nem vagy te faliszőnyeg. Gyere közelebb. Amúgy is csak egy párna van meg takaró.

Lassacskán közelebb araszol. Talán éppen hogy csak rajta van a feje a párnán. A takarót rám teríti rendesen, de saját magának alig hagy egy kis helyet.

- Seokiii! Ne csináld, komolyan. Tessék, itt a fele - adok még neki a paplanból.

Mindketten egyszerre fordultunk meg, s akkor találkoznak íriszeink.

     Tetőtől talpig pír lepi el testem, s ezzel Hoseok se lehet másképp.

Finom ujjai gyengéden megcirógatják első hajtincseimet, majd fülem mögé tűri a szálakat.

- Jó éjszakát - suttogom lecsukott szemhéjjakkal.

     Pár percig várok, míg leesik, hogy bizony Hoseoktól talán sose fogom visszahallani ugyanezt. De tudom, hogy Ő maga is ezt kívánja nekem.

      Félálomban jártam, amikor apró nyomás érte homlokom.

Sejtettem mi lehetett az, de nem akartam elhinni. J-Hope talán levette volna a maszkját? Vagy csak én álmodtam?

     A poros ablakon beszivárgó fény olyannyira sütötte testem, hogy már nem bírtam tovább. Kinyitottam szememet, de rögtön vissza is zártam.

    J-Hope fényes cipzárjával találtam szembe magam, de irtó közelről. Feltekintettem a személyre, akivel valahogy az éjszaka közepén csaknem teljesen egymásra másztunk. Keze a csípőmön pihent, én magam pedig pulcsiját gyűrve kapaszkodtam belé egész éjszaka folyamán.

     Arcán kis mosoly ült, izzadtságcseppek gördültek le homlokán, mert őt is sütötte a nap, és egyenletesen vette a levegőt. Egyszerűen gyönyörű volt.

Lehúztam neki a cipzárt, hogy ne legyen annyira melege, de kinyitotta rá a látószervét.

    Lepislantott rám, mire kuncogott egyet, s megsimogatta oldalamat.

- Jó reggelt - suttogtam rekedten, szemeimet dörzsölgetve.

      Mindkét keze segítségével egy szívecskét formált velük, amolyan neked is visszajelzésként.

Szégyenlősen bebújtam a kis résbe, melyet az én testem és az övé képzett, s eltakartam takaróval pirospozsgás arcomat.

        Hoseok lerángatta rólam a pokrócot, s addig harcolt, míg ki nem szedett a résből. Mutatóujjával felemelte állam, hogy pupillámba nézhessen, de megint vér szökött az arcomba, ezért inkább a mellkasába bújtam.

      Nevetve hátára feküdt, én pedig dőltem vele együtt. Keze hátamat szeretgette, amitől áramütés szerűen kirázott a hideg.

- Jól van, most már fejezd be a nevetgélést. Tényleg nem vicces.

Valahonnan előkerül a mobil.

„Nem, valóban nem az, de olyan aranyos vagy, amikor így bújsz. És ilyenkor mindig csikál a hajad.”

- Ó, hogy csiklandós is vagy? - örömteli vigyorral feltápászkodom kezeimre, hogy lenézhessek áldozatomra, akin végre bosszút állhatok. – Neked most véged Hoseok!

24. fejezet

- Amint már mondtam, nem kedvelem a titkokat. Nem lehetne esetleg hogy megoszd velem?

Fejrázás a válasz.

- Ühm, pedig kíváncsi vagyok.

Félénken ráhelyezi közelebbi kezét a hajtövemre, s megsimogatja gyengéden. Annyira belepirul a saját kedvességébe, hogy inkább befejezi a cselekedetet és visszatér a telefonom nyomkodásához. Megnyitja a SELCA TIME mappámat, a fotótárból. Először megijedek, hogy vajon milyen ocsmány képek lehetnek benne rólam, aztán rájövök, hogy pontosan ebben az almappában található, azaz ominózus kép, amit rühellek másnak megmutatni, de néhanapján olyan jókat röhögök rajta. A barátaimmal együtt hülyültünk, amikor készült a kép, és rajtuk kívül még senki nem látta, tehát most sem szeretném felfedni az én kis titkomat.

   Nagy erőkkel próbálom kivenni Hope kezéből a tárgyat, de ő kitartja karját, amivel egészen az ablakpárkány széléig eltol, Ő maga pedig mosolyogva (vagyis azt szűrtem le apróra összeszűkült szemeiből, hogy vigyorog) lapozgatja a képeket. Tudom, hogy már csak pár csodás selca, és bizony elérkezik ahhoz a bizonyos borzadályhoz.

- J-HOPE! Állj le! Ne nézd tovább, kérlek! – könyörgöm neki feleslegesen.

És akkor megnyitja a képet. (link)

Hangtalanul, csapkodva nevet. Ijesztő ezt látni, mert ha nem tudnám, hogy Hope néma, azt hinném, fuldoklik.

- Nem nevetséges! – sértődötten kikapom kezéből a telefont és kilépek a képekből.

Hevesen bólogatva vinnyog és tapsikál tovább.

Elfordulok.

Hope pedig hirtelen eltűnik mellőlem.

Hangtalanul, mint valami szellem.

Talán öt percbe se tellett, mire visszajött a rácsoknál. Leült.

Valami különös változást észlelek rajta, de nem tudom, mi a furcsa.

Sokáig bámulom arcát, mire rádöbbenek. Hope maszkot váltott. Sehol egy tüske, fémes csillogás. Ezúttal csak egy fekete anyag takarta markáns fejének felét. Egy kis fém pánt helyezkedett el az orránál, és össz-vissz ennyi volt rajta a fémes anyag, ami már valamivel jobb.

    Bambulás közben teljesen megfeledkeztem róla, hogy én most haragszom J-Hope viselkedése miatt, ezért újra elfordulok előle haragos fejjel, összekulcsolt karokkal.

   Érzem, ahogy közelebb csúszik hozzám. Lassan és óvatosan derekamra téved mindkét keze. Alig mer hozzámérni; szinte meg se érzem kezeinek jelenlétét testemen.

Egyszer csak valami nyomást fejt ki vállamra. Fülemet megcsiklandozza a selymes haja, ahogy elhalad mellette. Megáll, s nekidönti fejét arcomnak.

- Hope? – meglepődve tekintek lecsukott, hosszú pilláira.

Egy papírt nyom a kezembe.

„Sajnálom, nagyon aranyos vagy azon a képen”.

Akaratlanul is elmosolyodom.  

- Ne hazudj.

Széttárja előttem ujjait.

Egy pillanatig elgondolkodom, mit akar tőlem, aztán rádöbbenek, hogy a telefont.

Felsóhajtok.

- Jó, visszakapod – a kezébe nyomom.

Örvendezve megkeresi rajta az SMS írót,és bepötyögi, hogy: „Nem hazudok”

Újra bemegy a fotómappába, s felkeresi a képet. Ezúttal nem nevet. Megnyitja az opciókat, és kiválasztja a Használata, mint-ben a Háttérképet.

- Hope, ne már! – féloldalasan felhúzom számat és összeráncolom homlokomat.

„De”

- Nagyon csúnya vagyok rajta.

„ Szerintem meg NEM. Édes vagy, és kész ! :)”

A smiley láttán újra visszaváltok vidám mosolyra.

- J-Hope? – töröm meg a hosszas perceket, melyekben csak a szél süvítését és egymás sóhajait hallgattuk.

„Hm?”

- Mi az eredeti neved?

Csendben nézi a világító telefont, ami az ölemben pihent Hope mancsai közt.

„Nem mondhatom meg”

Pedig már reménykedtem, hogy megbízik bennem annyira, hogy elmondja.

- Kár – lebiggyesztem ajkamat.

„Jung Hoseok” – gépeli be iszonyat lassan. Betűkként megállt úgy egy percre.

Belenézek csillogó, koromfekete szemébe, ami arcomat fürkészi.

- Szép név – jegyzem meg.

„Dehogy szép”

„A tiéd biztos szebb…”

- Én nem szeretem.

„Miért?”

- Mert nem. Valaki más jut róla eszembe, és őt nem igazán kedvelem.

„Elárulod a neved?”

- Te sem akartad. Most megérdemelnéd, hogy ne mondjam el, de nem vagyok az a fajta. Lee Yoo Na. Vagyis LYN az első kezdőbetűket összetéve.

„A-ha, így már értem. Különben nem értem, mi a bajod ezzel a csodás névvel.”

- Már mondtam.

Hoseok végül újra a képek közt találja magát, s folytatja onnan, ahonnan abbahagyta. Mindegyikről meséltem neki pár sort. Ő csak bólogatott vagy mosolygott.

     Éppen a családomról készült kép volt soron, amikor valami csörömpölést hallottam odabentről. Hoseok is felkapta fejét rá.

„ Maradj itt!” – irtó gyorsan begépelte ezt a két szót és a kezembe nyomta a telefont. Egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség.

Rálestem az órára, de az még csak most érte el a 2-őt, tehát ezek nem lehetnek Rap Monsterék. Akkor mégis ki ólálkodik a gyárban?

Hallgatnom kéne J-Hopera, és itt kéne maradnom, de annyira kíváncsi vagyok. Rossz előérzetem van, s ez nem hagy nyugodni.

Hoseok után nem eredhetek, mert fogalmam sincs, hogy merre lehet. A lépcsőt viszont megtalálom, amin feljöttünk, és gyorsan le is futok rajta.

   Hevesen dobogó szívem azt diktálja, hogy a tartályokhoz kell mennem, így nekiiramodok, s elég hamar meg is érkezem a két hatalmas tárgy elé.

De ott senki sincs.

Csendben hallgatózom, de szívverésemtől semmit se hallok. Mély lélegzeteket veszek dohos levegőből, hátha az segít lenyugtatni.

Kifújom magam, s folytatom a fülelést.

A csörömpölést újra meghallom. Ezúttal, ha jól sejtem onnan, ahol Daet megölték.

Szedtem lábaimat, ahogy csak bírtam.

Futás közben a por belement szemembe, s könnyeket fakasztott.

Alig láttam valamit, így fel sem tűnt az előttem lévő vastag cső.

   Meglepetésszerűen ért, a bokám nekiütődött, s hasra estem. A deja vu érzés még sose volt ennyire erős nálam. Szinte dettóra ugyanaz történt, mint első alkalommal.

Nyöszörgések közepette feltápászkodtam, s meglestem lehorzsolt tenyereimet. Annyira most nem véreztek, mint azelőtt, bár ezúttal sem szebb a látvány.

Bokámon érezhető, hogy kicsit meg van duzzadva, és holnapra talán egy bazinagy kék-zöld folt fog éktelenkedni rajta.

- Remek! – sóhajtok fel szerencsétlenségemben.

- Lyn? – ismerős, mély hang zengi át a környező területet.

Aortapumpám hevesen nekikezd dörömbölni mellkasomban.

- S-S-Suga? – dadogva,s  talán kicsit halkabban, mint a másik illető kiáltom a nevet.

Kijön az árnyékból az alak.

- Te mit keresel itt? – tátott szájjal, teljes ledöbbenéssel ülök a földön bokámat szorongatva.

- Én is pontosan ugyanezt kérdezhetném tőled! Most kurvára de elmegyünk innen. Te kajakra nem vagy normális! Soha, de soha a jó büdös életbe nem jöhetsz ide vissza. MEGÉRTETTED? – üvölt rám.

- M-meg – makogom vissza.

- Helyes. És most gyere. Felveszlek a hátamra.

Leguggol elém, én pedig már nyúlnék, hogy átkarolhassam nyakát, amikor megpillantom Hoseokot. Előttünk.

   Újra a tüskés maszk díszeleg rajta, kezében pedig egy fegyvert szorongat.

A pisztolyt kitartja, s Sugára céloz.

Összeszűkült pupillákkal, minden porcikámat bevetve ellököm Sugát magam elől, s kivetődöm teste elé. Hangosan felkiáltom, hogy: - Neeee!

De addigra már elsült a fegyver. 

23. fejezet

- Yoongi?

- Hm?

- Most már visszamennénk?

- Miért ennyire sietős?

- Ühm, hát nem az, csak melegem van idekint. Amúgy hány óra?

- Olyan 5 körül lehet talán.

Több mint 7 óránk van még az akcióig. Addig le kell, hogy itassam a többieket. Hogyan oldjam meg?

- Szerintem menjünk vissza.

- De Monster totál ki van bukva rám. Nincs kedvem a képéhez.

- Hát kérj tőle bocsánatot.

- Biztos nem.

- Suga. Tedd meg, és hidd el, minden rendben lesz.

- Áh, most egy darabig pikkelni fog rám a leader, de leszarom. Akkor menjünk fel?

- Kérlek. Beszélnem kell Monsterrel.

- Miről? Mostanában annyi mindenről dumáltok.

- Mindegy. Erről-arról.

- Még mindig nem szeretnél róla beszélni?

Dehogynem. Szívem szerint elmondanám… de megint én lennék a picsa, aki nem tudta tartani a száját.

   Megrázom a fejemet.

- Akkor nem nyaggatlak tovább. Na, gyere nyuszi. Azt a whiskyt még meg kell innunk kettesben.

- De nem azt mondtad, hogy nem ihatok többet?

- Most megengedem – kacsint. – De csak akkor, ha mértékkel.

    A 4. üveg Soju körül tarthatok. Ezúttal csak vihorászok a többiekkel, és figyelem őket, illetve hallgatom figyelmesen a jobbnál jobb sztorijaikat. Minél részegebbek, annál undorítóbb témák kerülnek az asztalra. 10 óra körül a buli a tetőfokára hágott. Monster, Suga és Jung Kook freestyleoztak, Jin néha-néha beleénekelt, T-Jo és H nyomták alá a beatboxot, én pedig mosolyogva tapsikoltam.

   És pontosan 12 előtt 5 perccel befejeztük a bulit. Hirtelen mindenki elvonult aludni. Suga volt az utolsó, aki kint maradt a nappaliban velem, T-Joval és Monsterrel. Kérdezte, hogy nem-e megyek be vele, de gyorsan leráztam egy nemmel.

- Akkor indulhat az igazi buli? – kérdezi tőlem RapMon.

- Hát, ha nagyon muszáj. Amúgy nincs fájdalomcsillapítótok? Szétrobban a fejem – masszírozom halántékomnál fájó végtagomat.

- Nincs, sajnálom. Viszont tényleg el kell induljunk.

- Hát legyen – nehézkesen felállok, megtornáztatom elgémberedett testemet, és felhúzom a cipőmet.

    Fegyverekkel a kezünkben vágtunk neki a sötét éjszakának. T-Jo beindította a lopott kocsit, s alig 15 perc alatt már a gyár előtt álltunk mind a hárman, s hallgattuk a süvítő szelet.

- Lyn. Beszéljük meg. Most pontosan hajnali 1 van. Bemész és maximum fél 3-kor kijössz. Tehát van egy és fél órád. Elég lesz?

- Bőven. Még sok is.

- Telefon gondolom nincs nálad.

Felmutatom a kicsikét.

- Ezt honnan?

- Suga nem tudott róla, hogy van egy tarcsi mobil is.

- Rafinált vagy. Ha gond van, itt a számom – bepötyögi gyorsan a készülékembe – vagy 911. De szerintem te is tudod, hogy ésszerűbb engem hívnod.

- Igen. Még valami?

- Jó legyél. A késedet pedig tedd el, és csak nagy vészhelyzetben vedd elő. Nem foghat szimatot.

- Jó. Indulhatok?

- Menj. Mi itt leszünk a kocsiban.

Útnak eredek. Az első akadályt könnyedén veszem. Átcsusszanok a kordonok közt, s az oszlopok rengetege felé megyek tovább.

A hasamban megjelennek a pillangók, és izgatottan verdesni kezdenek a gyomromban. A fejem viszont már kevésbé fáj, ami talán a friss levegő miatt van.

   Pár lépés után viszont újra megcsap a jól ismert dohos szag.

- Jól van. És most belépek – nyugtázom el magamnak. Egy mély levegőt veszek, s a bal lábamat beteszem feketeségbe.

Még egy mozzanat, s teljesen elnyelődöm a fojtogató, hideg és büdös levegőben.

Állok, csukott szemmel és várok. Várok az ismeretlenre, aki meg is érkezik.

Hűvös, vékony ujjai befogják számat, fejemet mellkasához szorítja, s valami fémes, szúrós tárgy felsérti a nagy rántástól fejbőrömet. Másik keze nadrágom zsebébe csúszik, ahonnan kiemeli a kést, és messzire elhajítja. Halk csörömpöléssel éri el a földet valahol a távolban.

A hideg ujjak lecsúsznak ajkaimról, körbefonják csuklómat, és arra késztet, hogy forduljak meg.

Szénfekete szemek, hűvös tekintet, ébenfekete haj, tüskés maszk.

      Vonásai meglágyulnak, ahogy felismeri arcomat. Elenged, s szerényen hátrébb lép, miközben tarkóját vakargatja.

- Bocsánat, hogy betolakodtam a gyárba.

Megrázza fejét, amolyan „Semmi baj” jelleggel.

- Biztos nem baj? Nem zavarlak?

Nemleges választ ad.

- Akkor jó.

Leguggol, hogy újra a porba írhasson.

„Miért jöttél?”

- Hogy legyen társaságod. Gondolom, elég magányos lehetsz itt.

„Már hozzászoktam”

- De akkor is. Volt már valaha legjobb barátod?

Elmélázik egy pár perc erejéig, majd nekiesik a poros padló kidekorálásának.

„Nem”

- És ez nem rossz? Úgy értem nincs olyan dolog, amit szívesen megosztanál valakivel? Biztos van. Nekem is van olyan dolog, amit csak egy embernek mondtam el. Bár ő nem a legjobb barátom. Na, mindegy.

„Kicsit sokat beszélsz” – mosolygó szemekkel körmöli le a mondatot.

- Igen, valóban. Ne haragudj.

„Semmi”

„ De most tényleg azért jöttél, hogy itt beszélgess velem?”

- Ühm, igen. Baj?

„Nem, de ez olyan fura”

Csapdának érzi.

- Bennem megbízhatsz – odanyújtom jobb kezemet neki.

Megfogja.

Árulónak érzem már most magam. Hát mi lesz velem 1 hónapon belül…

- J-Hope?

Rám tekint.

- Olyan szépek a szemeid.

Tudom, hogy a maszk alatt egy hatalmas mosoly rejtőzködik. Talán még egy kis pír is.

     Feláll. Megragadja kesztyűs kezével a csuklómat, s elindul velem együtt a gyár sötétebb zugai felé.

- Hova viszel már megint?

Természetesen nem válaszol.

     Újra a hatalmas tartályoknál vagyunk.

- Minek hoztál ide? – nézek körül.

Rám pillant, de hiába várok tőle választ, azt nem kapok.

- Bocsánat. Szoknom kell még, hogy… hogy nem beszélsz.

Megrántja vállát.

„Van egy meglepetésem” – írja. – „De ahhoz a hátamon kell, hogy vigyelek”

Meglepődöm. Első alkalommal rávágtam volna az égbe kiáltó NEM-et, de most mégis csak átgondolom a helyzetet. J-Hope kedves, és nekem ki kell belőle húznom mindent. Most nem szabad elrontanom, mert jó irányba halad a beszélgetésünk.

- Hát legyen.

Karomat átkulcsolom nyakánál, lábaimat beteszem a karjai által kialakított kengyelbe és guggoló helyzetből feláll velem együtt.

Hátra tekint.

- Jól vagyok.

Bólint.

Könnyedén lépked velem, mintha nem is lennék a hátán. Nem tudom, minek köszönheti izmos karjait, de minden esetre örülök, hogy nem egy nyurga gyerekhez van szerencsém.

J-Hope egy rácsos lépcsőn kezd el felmenni, amit eddig még nem is láttam. Elég hosszasan megyünk, mire elérjük a legtetejét, vagyis azt a felfüggesztést, amin múltkor megmozdult az egyik doboz. Pár lépés után egy üveg nélküli ablak előtt megáll Hope.

Letesz.

Ő kilép az ablakpárkányra, és kezem után nyúl, hogy csatlakozzak mellé.

- Én félek a magasságban – világosítom fel Hopeot.

Legyint.

- De nem. Tényleg nagyon félek.

Megragadja karom és kiránt magához. Leülünk mindketten a párkányra.

A Hold megvilágítja J-Hope maszkját, mire az csillogni kezd, s majd megvakít a fénye.

- Nem tudnád levenni ezt a maszkot?

Jobbra és balra mozgatja fejét.

A Holdra mutat.

- Mi van vele? – nézem hosszasan a hatalmas égitestet, de nem tudom, mit akar ezzel mondani Hope.

Egy nagy kereket formál két kezével.

- Jaa, hogy telihold van? – esik le. – Igen, nagyon szép.

Bólint.

Előveszem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél kettő. Már nincs túl sok időm.

Hope kiveszi kezemből a készüléket. Teljesen megörül annak láttán.

- Mi az?

Belép az SMS küldő applikációba és bepötyögi: „ Ezzel tudok írni!”

És tényleg!

- Akkor most már bármikor tudsz válaszolni nekem. Neked adom, ha gondolod.

„Á, nem kell. Ez a te telefonod”

- Amivel tudok veled kommunikálni. Tartsd csak meg. Nekem amúgy is kell egy új.

„Köszönöm”

- Ugyan már, semmiség.

„Akkor jó”

- Hope? Lehet egy kérdésem? – apránként akarom kihúzni belőle a dolgokat, tehát kezdek a legenyhébbel.

„Igen”

- Te itt élsz?

Bólint.

- És miért? – ások mélyebbre.

De újra elakadok. A válasza ismételten egy „Titok” volt. 

22. fejezet

  

 Nem érdekelnek az árgus tekintetek. Mindenkit otthagyok, és idegesen kicsörtetek Rap Monstehez a teraszra, majd rágyújtok egy 100-as Marlborora.

- Mi a faszt tegyek? – kérdezem tőle.

-  Én nem foglak kihúzni a szarból, az biztos. Lyn, kurvára de elszóltad magad, és ezek után még elvárod, hogy segítsek neked? Komolyan, kurvanagy bőr van a pofádon.

  A lábaim kicsúsznak alólam, a földön heverve W alakban ültem, és hagytam, hadd szökjenek ki a könnycseppek.

- Mi lenne, ha nem hisztiznél? Szeretnék kitalálni valamit, hogy kimossalak.

- Az előbb mondtad, hogy nem segítesz!

Kiakaszt ez a férfi logika.

- Meggondoltam magam. De csak egy feltétellel.

- Mi az? – állok fel.

- Hogy megpróbálod minél hamarabb kihúzni J-Hopeból a dolgokat.

- Legyen – vágom rá esztelenül.

- De egy hónapnál ne tartson tovább. Ja, és még valami. Még véletlenül se melegedj össze a sráccal, mert akkor nem csak a gyilkosnak fog fájni a szíve.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy ha megölöm, tudom, hogy te is sírni fogsz utána. Illetve vagy olyan balfasz, hogy még Yoongit is megsértsd. Na, tehát azt mondjuk szimplán, hogy nincs semmiféle program, ahova este el kéne mennünk, csak behallucináltad. A gyáras téma pedig az lesz, hogy elmondjuk, tudod a gyilkos nevét. Nem körítjük, ezt odavágjuk, és ha kérdezik honnan, annyit válaszolunk, hogy mindegy. Le fogják magasról szarni, ha ezt mondod.

- Király. Akkor bemegyünk?

- Menj előre, én maradok.

Elnyomom a cigit a földön és újra visszamegyek a társasághoz.

- Mi a jó édes faszom folyik már itt? – hangosan, és jó artikuláltan kérdezi H.

- Elmondom, csak higgadjatok le. A gyárban megtudtam a srác nevét. Ennyi az egész sztori.

- És hova mentek ma éjjel?

- Mellesleg honnan tudod?

- Na várj, ugye nem mentek megint a gyárba?

Hangzik el a sok kérdés.

Megint kezdem úgy érezni, mintha csapdába kerültem volna.

- Nem megyünk sehová – kínosan felnevetek. – Viszont kérhetnék egy korty whiskyt?

- Nem – válaszolja Suga.

Lebiggyesztem alsó ajkamat.

- Nem, még mindig. Ezt idd – nyom a kezembe egy üveg átlátszó folyadékot. Mohón kinyitom, hogy beleigyak. Az első korty után jövök rá, hogy ez csak csapi víz, és kiköpöm az asztalra.

- Istenem, te alkoholista – csóválja rosszallóan buksiját Jin.

- Mellesleg miért mennék vissza oda a dohos és undorító helyre? Pff…

- Hát én tudjam? Bármilyen szándékkal visszamehetsz oda – így H.

- Egy kérdésre még nem válaszoltál – jelenti ki dörmögő hangon Suga. Rápillantok. Maga elé mered, s mélyen gondolkodik valamin.

- J-Hope a neve, ha erre vagy kíváncsi.

- Honnan tudod?

- Az mindegy.

- Légy őszinte.

Elnémul az egész bagázs. Csak Monster zavarja meg az ajtónyikorgással a teljes csendet.

- Suga. Ne nyaggasd a lányt.

- Tudtommal ő a barátnőm, és valamit eltitkol előlem, szóval kibaszottul nem tetszik a viselkedése. Ha minden igaz, ki kéne öntenie nekem minden ügyes-bajos dolgát, és talán tudnék neki segíteni. És akkor talán nem neked kéne hallgatnod a siránkozását, hanem nekem!  

    Elszakadt a cérna. Sugát még soha nem láttam ennyire idegesnek. Még RapMon is megdöbbent.

Egy kis hebegés után végre megszólalt, hogy kiálljon értem: - Lyn csak az életedet védi azzal, ha nem mond el neked dolgokat, és ezért kurvára hálásnak kéne lenned neki. Most pedig húzz el, és addig ne gyere vissza, ameddig ki nem szellőztetted a fejedet.

Hatalmas léptekkel átszeli a lakást Yoongi és tényleg mindent hátra hagyva elmegy. Fogalmam sincs, hova.

- Ezzel most remélem tudod, hogy romba döntötted a tervünket – suttogom Monster fülébe.

- Ez az egész nem lett volna, ha nem szólod el magadat, tehát jobban teszed, ha te is befogod kislány.

Nyelek egy nagyot, és úgy döntök, Suga után eredek.

A ház előtt utol is érem. Áll, nekem háttal és bámulja a szemben lévő játszóteret.

Széttárt karokkal nekirohanok és átfonom has tájékát velük. Erősen magamhoz szorítom, arcomat hátának dörzsölöm.

- Miért jöttél utánam? – suttogja lehajtott fejjel.

- Mert szeretlek, és akit szeretek, azt óvom. Te pedig védtelen vagy most, és törékeny, tehát jöttem, hogy megvédjelek – mondókám végén egy apró puszit nyomok gerincére.

- Nagyon édes vagy, de mi elől akarsz megvédeni nyuszi? – megfordul tengelye körül a karomban, hogy letekinthessen kis termetemre.

Megsimogatja barna hajam.

- A világ elől.

Újra eszembe jut Suga története. Azóta se tudom kiheverni Rap Monster és a köztem lezajlott beszélgetést. Túl sok rosszat tudtam meg mindenkiről, és ez átrendezte teljességgel a nézeteimet. Hiába mondta Monster, hogy a múlt ellenére se tekintsek a fiúkra úgy, mint egy árva kutyára, de valahogy mégis mindenkit sokkal jobban féltek. Főleg Sugát. Ha tehetném, bezárnám egy széfbe, hogy élete végéig ne essen baja.

    A tiszta, kék égre szegezi fejét, s orrával szipog egyet a karjaimban szorongatott árva kiskutya.

A könnyeit akarja visszatartani. De egy kiszökik, mely végigcsordul sima bőrén, s formás álláról lecsöppen. A hajhagymáim közt veszik el a meleg csepp.

- Engem nem kell féltened – felemeli államat, hogy szemembe nézhessen.

- Nem tiltakozhatsz – már én is sírok. Könnyáztatta, sós számat ráhelyezem Suga puha ajkaira, hogy a finom, meleg csókja féken tartsa a további záporesőt. – Most pedig menjünk vissza, jó?

- Várj. El kell meséljek valamit. Eddig nem akartam, de… most úgy érzem el jött az ideje annak, hogy elmondjam neked. Tudom, hogy te vagy az egyetlen, akinek ha elárulom a teljes igazságot, akkor megnyugszik végre a lelkem, és nem fogok többet gondolni a múltbéli hibámra.

Megfogja kezemet és áthúz az út másik felére. Áttesz a játszó kerítésén, majd átmászik Ő is rajta.

- Üljünk le oda – mutat egy rozoga padra a göcsörtös fa alatt.

Leül, hogy én is helyet foglalhassak ölében. Vállára hajtom fejemet.

- Tudod, hogy miért vagyok most itt?

- Nem – hazudom.

- Gondolom már többször is felmerült benned a kérdés, csak féltél rákérdezni nálam.

Bólintok.

- 6 éves voltam, amikor egy forró nyári napon kimentem a konyhába, hogy kérjek apámtól egy pohár vizet. Ő viszont képtelen volt megérteni mit akarok. Még a lábára se tudott felállni. Amint megpróbálkozott, összeesett, és a csempén hevert, miközben hangosan sírt, és kiabált velem. Kérte, hogy menjek el, ne segítsek neki. Nem tudtam felfogni, mi zajlott le a szemem előtt. Az okot kerestem, amikor megláttam egy krétaszerű por maradványait az asztalon egy köpő csővel. Persze, akkor még csak azt hittem, hogy az játék, és hogy apa fura viselkedését nem ezek a tárgyak váltották ki. Mint később kiderült, mégis. Viszont addigra már tönkrement az egész családom. A nagyszüleim kitagadták anyámat, amiért képes volt összeszedni egy narkós pasit, és gyereket szülni neki, aki nem mellesleg borzalmas tanuló. Aput pontosan a 8. születésnapomon vitték el a rehabra. Még ajándékot se kaptam tőle, csak pár évvel később. Amikor végre visszakaptam őt, mint normális édesapát. Viszont az iskola még így sem ment a legfényesebben. Pénze nem volt a családomnak, mert anyám takarításából nem tudtunk megélni. Hm… ilyenkor mindig eszembe jut, hogy apa kurvás munkának tartotta a takarítást. Sokszor csesztette is vele anyut, hogy milyen ribancosan néz ki a ruhájában. De ő nem tehetett semmit. Ez a viselet volt a hotel szabályzatában. Na, tehát ott tartottam, hogy a suliban piszkáltak az osztálytársaim, amit mondjuk leszartam, mert hidegen hagyott mindig is az idegenek véleménye. Ők meg végképp idegeneknek számítottak nekem. Aztán kijártam végül a nyolc általánost, és felvettek egy középsuliba, mert nagyjából sikerült az utolsó évekre összekapnom magam. A középet nagyon szerettem. Végre tiszteltek az osztályomban, bár a tanárok kicsit ki voltak bukva rám, amiért egy Jayce nevű amerikai-koreai gyereknek megmostam a fejét a vécében, de a tanulmányi eredményeim kiegyenlítették ezt a kis affért, tehát nagyjából kedveltek.

- Rossz fiú – belecsípek arcába.

- Aztán apa visszaszokott a drogra. Nem tudom hogyan, és miért, de már kezdtünk volna egyenesbe jönni, erre meg a kis pénztöbblet láttán bekattant, és elugrott venni egy jó nagy adag kokót. Négy óránként tolta magába a cuccot a végstádiumában, amikor is teljesen elvesztette az eszét. Anyát molesztálta, szexuálisan bántalmazta, amit gyakorta hallottam is, és olyankor elhagytam a házat, majd pár óra múlva visszatértem. Már nagyban tartott a nyári szünet, amikor apa az éjszaka közepén felrángatta anyámat az ágyból, és a konyhába invitálta erőszakosan. Majdnem 3 órán keresztül veszekedtek. Éppen ott tartottam, hogy lelépek, amikor kimentem a kulcsokért a konyhába és akkor apa… Ott állt, kezében a nagy késsel és… és többször egymás után hason döfte őt. Először fel se fogtam. Apa rémült arca volt a legijesztőbb számomra. Amikor szembesült vele, hogy gyilkosságot követett el. A véres kést ledobta a földre, és menekülőre fogta volna, amikor felkaptam a vágó eszközt, s nekihajítottam apának. A hátába fúródott. Hangosan felnyögött, én pedig odasiettem és kihúztam a fegyvert. Ömlött a vér. Mindenem az ő vöröslő vérében úszott. Apa szenvedett a fájdalomtól, de valamiért mégis csak élveztem. Mindent visszakapott azért, amit velünk tett. Végül úgy döntöttem, mégsem ölöm meg, inkább felhívom a rendőrséget. Készen álltam arra, hogy engem is lecsukjanak, még ha fiatal is vagyok hozzá. De nem tették. Úgy könyvelték el a történteket, hogy én önvédelemből csináltam az egészet. Apa szavának nem hittek, pedig ő a színtiszta valóságot vallotta a rendőrségnek. Ő volt a narkós gyilkos. Aztán be akartak dugni valami nevelő intézetbe, de persze meglógtam, mert utáltam az embereket. Mindenki kedves akart lenni hozzám, de felfordult a nyomrom, amikor hallottam bármiféle „Sajnálom”, „Jaj, te szegény” féle sajnálkozást. Mindenki ismerte a sztorit, kivéve az utcán élők. Én is azzá váltam. Amikor találkoztam először a többiekkel, akkor úgy mesélhettem el a sztorit, ami még friss volt, hogy én nem tettem benne semmi rosszat. Végre egy kicsit megenyhült a szívem, hogy van egy kötegnyi fiú, akik úgy tudják, hogy én nem emeltem kést apámra.

- De Suga. Te nem tettél törvénybe ütközőt. Egy gyilkost állítottál meg.

- Akkor is az apám volt…

Átölelem nyakát.

- Aki képes lett volna rád fogni a gyilkosságot. Suga, ne legyél ennyire elvakult – lehelem puha bőrére a szavakat.

Puszikkal látom el füle tövét, és állkapcsát, hátha az valamelyest segít megnyugtatni hevesen dobogó szívét, ami a mesélés közbe mérgesen dörömbölni kezdett Suga mellkasában. Felizgatta őt az emlékképek, amik még engem is borzongásra késztettek. Emellett még magára is mérges ok nélkül.

- Életfogytiglant kapott apu – könnycsatornái újra aktívvá válnak.

- Gondolj arra, mit tett. Yoongi, ő nem az apád. Ő egy hidegvérű gyilkos.

- És ha minden igaz, talán egy nap a fia is azzá fogja kinőni magát.

- Ez hülyeség. Már miért lennél te gyilkos? Azért, mert meg akarod ölni a gyár „szellemét”? Tudod, azzal is csak jót tennél az emberiségnek. Ha megnyugtat, az én szememben te egy hős vagy.

Homlokomra nyomja párnácskáit. Egy apró, cuppanós hanggal elválik feszes bőrömtől, majd fekete, bogár szemeivel íriszeimbe tekint.

- Köszönöm – félmosolyt ereszt arcára. – Nem tudom, most milyen lenne nélküled az életem. Annyira jó volt valakinek elmondani végre az igazságot.

Én mégsem tehetem meg ugyanezt. Lehet én is felszabadultabb lennék? 

21. fejezet

Korán reggel kelt fel mindenki, így én sem tudtam tovább pihenni. A srácok nekiálltak reggelit készíteni, míg Monster, Suga, H és én a nappaliban ébredeztünk. Én Suga karjaiba zárva dörzsölgettem álmos szemeimet, s Monster közben nagyban újságolt a többieknek, túlharsogva a őket.

- Ma délután bulizunk!

- Mit ünneplünk? – kérdezi tőle Jung Kook a konyhából kikiáltva.

- Hivatalosan is csapattaggá avatjuk az egy szem leányunkat.

- Ez most komoly? – döbben meg Suga.

- Miért ne lenne az?

- Hát, tudtommal nem a szíved csücske Lyn, most mégis ez.

- Egy szóval nem mondtam, hogy nem kedvelem Lynt. Na, mindegy. T-Jo?

- Hm? – jön be a nappaliba kis köténykében.

- Hallod. Ma eljössz velem piát lopni?

- Honnan akarsz?

- Monoból. Az öreg már a kerekesszékéből se tud kikelni, tehát nyert ügyünk van. Mellesleg vak, mint a világ.

- Oké. Mikor menjünk?

- Induljunk most.

- De a reggeli…

- T-Jo, majd átadod Jinnek.

- Én nem tudok főzni.

- Átveszem – mondom.

- Nekem az is jó. Kook, segíts neki.

- Rendben.

- Én is mehetek? – néz rám Suga.

- Túl sokan leszünk a konyhában, maradj inkább.

- Hát jó.

Átveszem a kötényt Tae Jotól.

A konyhában kész felfordulás van. Egy-két lábos, melyből fortyog kifelé a víz, szemét mindenütt, megpucolt zöldségek maradéka a pulton.

- Ez elég undorító.

- Áh, ez még semmi. Egyszer ilyen állapotban egy hétig rohadt minden a munkalapon, mert keveset jártunk haza.

- Fúj.

- Igen, az volt. És mit akarsz készíteni nekünk?

- Nem tudom. Mivel én elég keveset eszek, és azt is egészségeset, így fogalmam sincs, hogy nektek mit tudnék készíteni.

- Nem sok alapanyagunk van – les be a hűtőbe Kookie.

- Akkor csinálok valami tojásos cuccot, mert ahogy elnézem, az van bőven – kinyitom a tojástartót.

Egy óra alatt egész jó kis kaját rittyentettem a többieknek. Monster és T-Jo is visszaértek négy megpakolt szatyorral, kissé ziláltan.

- Ez most jó menet volt. Az öregnek adtunk kábé 50 won-t és lassan elkezdte számolni az aprót, mi meg kihúztunk a picsába – újságolja Mon. – Hogy áll a kaja?

-  Kész – hozom ki a megpakolt tányérokat Kookkal.

- Fasza. Srácok, asztalhoz!

Elfoglalja mindenki a helyét a körben.

Monster kibont egy üveg pezsgőt is, melyet a magasba emel, még mielőtt hozzálátnánk a reggelihez.

- Ezt az üveg pezsgőt igyuk az elhunytak emlékére és Lynre. Ámen! – belekortyol, s továbbadja Jinnek.

        Rá kellett, hogy jöjjek, ezek a srácok még kaja közben se fogják be. És a pia még jobban megoldja a nyelvüket. Próbálok ügyelni arra, hogy kevés jusson a szervezetembe, de miután már az ötödik üveg vodkát nyitották meg, s szinte mindegyikből ittam egy pohárral, így az újabb üvegnél már szívesen fogadtam magamba a folyadékot, nem csak egy pohárkával.

- Na, igyál már meg még egyet! – nyújtja az üveget H, hogy töltsön nekem a tízedik alkalommal is.

- Különben szörnyű íze van ennek magában – nézem az átlátszó, víznek tűnő löttyöt. – De attól még jó – megrántom vállaimat és lehúzom. Elfintorodom, majd nyúlok a következő adagért, de Suga leállít.

- Elég lesz.

- Suga, inkább igyál te is. Én teljesen jól vagyok. Nézd! – hirtelen ötlettől vezérelve felkelek öléből, és megpróbálok kézen állni, ami nem igazán úgy jön össze, ahogy én terveztem. A hátamra estem a túllendülés során.

- Jól vagy? – segít fel Jin.

- Aha, persze. Annyira, hogy most egy bukfencet is nyomok.

És tényleg megteszem.

- Olyan fasza vagyok! Na, dobjon meg valaki egy szállal, mert a rákjaim már éhesek.

- Kijövök veled – fog egy doboz cigit Kook, és kimegyünk a teraszra, ahol rágyújtunk.

- Hány óra van? – kérdem tőle.

- Olyan kettő körül. Te már most készen vagy – nevet.

- Nem is igaz. Csak egy kicsit – mutatok egy parányi mértéket hüvelyk és mutatóujjammal Kookie szeme előtt.

- Pár óra és olyan rosszul leszel, mint a geci.

- Ez nem igaz! – ellenkezem.

- Tényleg?

- Igen. Meg fogom állni. Nem iszok tovább egy korttyal sem.

- Azt majd megnézem.

Jin kijön hozzánk egy pohár whiskyvel.

- Megkóstolhatom? – nézek az aranybarna folyadékra.

- Most mondtad, hogy nem iszol többet! – jutatja eszembe Kook.

- Az már régen volt – legyintek, s meghúzom a pohár tartalmát.

- Ez kurvaszar. Van még belőle? – kérdezem Jint.

- Nem tudom. Suga már egy fél üveggel bevedelt. Ez a kedvence.

- Suga édes! – kinyitom az ajtót, és bekiabálok neki.

- Mi az?

- Hozd ide azt az üveget.

- Te már nem ihatsz többet.

- De. Esküszöm, ha most idehozod, akkor baszhatunk.

Mindenki elhallgat, és várja Suga reakcióját.

- Ez most undi volt Lyn – nyögi be H.

- Ez a nagyok dolga kispöcs – oltom le H-t.

Suga a kezembe nyomja a piát. Mindenki megtapsolja.

- Azért kérlek, kulturáltan nyomjátok – szól be Jin.

- Lyn? Beszélhetnénk? – suttogja Suga, de a jelét se látom izgatottságnak, tehát nem az ajánlatom miatt akar velem félrevonulni.

- Persze. Baj van?

- Nem. Kook? Jin? Bemennétek egy percre.

- Ja, aha.

- Köszi.

Otthagynak kettesben minket.

- Rohadtul elegem van, hogy papucsként kezelsz ittasan és szexszel próbálsz manipulálni. Ez így kurvára nem helyes.

- Jó, ne haragudj, de tudom, hogy nem adtál volna piát.

- Most sem adtam szívesen. Elég lesz ennyi neked. Lyn, te nő vagy, és egyáltalán nem helyén való a viselkedésed, még ha elég alacsony rangú srácokkal is lógsz.

- Jóóó – iszok egy kortyot a whiskyből. – Na, befejezted a hisztit?

- Nem hisztiztem. Ezt az üveget meg kérem vissza. Te meg gyere be, és józanodj ki, mert még csak negyed három, de te már totál kiütötted magad.

- Suga. Nem vagyok berúgva.

- Múltkor is ezt mondtad. És mi lett a vége? Monsternek kellett feltakarítania a hányásodat.

- Az egyszeri alkalom volt. Most tényleg jól vagyok.

- Akkor most ne támaszkodj neki a falnak, és próbálj három lépést totál egyenesen menni.

A második lépésnél elvesztem egyensúlyomat. Suga megfogta a karomat, így elkerültem a seggre ülést.

- Ennyi. Most a kezedbe nyomok egy üveg vizet, és fél óra alatt üres legyen az egész. Regeneráld a testedet.

- Ne már – beszökök a nappaliba. – Hé, H! Mit iszol?

Bekancsalít, ahogy az üveget a fejéhez közel emeli. Elolvassa a leírást.

- Hát, nem tom. Ez azt írja, hogy 36%-os. Nem rossz.

Átnyújtja a teljes üveget. Megszagolom, egy nagy adagot legurítok belőle. Szinte szétmarja a nyelőcsövemet.

- Az igen. Ez már pia – dicsérem. – Adj még belőle.

- Hát igyál.

Éppen hogy csak a számhoz emelem, de Suga kitépi a kék üveget ujjaim közül.

- Mondom elég lesz!

- Nem! – ordítom.

- Hé, ne veszekedjetek. Lyn, tényleg állj le – szól rám Rap Monster.

- Minek? Úgyis csak este megyünk! – vágom vissza.

- Hova? – kérdezi Suga.

- Annyira tudod tartani a szádat kedves Lyn, hogy az valami eszméletlen. Miért nem meséled már el mindjárt a többieknek a kis kalandodat a gyárban? Az se semmi sztori.

- Ti miről beszéltek? – kérdezi Jin.

- Majd ez a lepcses szájú ribanc mindent elmond – belök a kör közepére Mon, ő maga pedig kisétál a teraszra, hogy rágyújtson.

- Mi történt Lyn? – csalódott pillantásokat vet rám Yoongi.

Most mit mondjak nekik? 

20. fejezet

- Én nem tudom. Ez veszélyes műszak lesz. Mi van akkor, ha csak azért kedves velem, mert nekem valamiféle kínnal teli halált tartogat, és magához akar csalogatni. Szerintem érzi rajtam, hogy kíváncsis típus vagyok. Sőt, meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem a titkokat. Monster, én ezt nem vállalom.

- Lyn, nem engedem, hogy bajod essen, ne félj. Minden egyes bevetéskor kint fogok rád várni egy eldugott helyen, és ha 10 perccel a megbeszélt időpontunk után sem jössz ki az épületből, behatolok, és kinyírom. Egy próbát megér.

- Hogy az életemmel játszadozzunk? – felháborodva felpattanok a székből.

- Nem. Lyn, ha nem lennék biztos abban, hogy nem bánt téged J-Hope, akkor nem küldenélek be. A fejemet teszem rá. Különben már rég elfogott volna téged.

- És ha csak játszik? Én kinézem belőle. Értsd már meg, hogy a gondolkodása üti a miénket!

- Lyn. Belemész vagy nem? – kérdezi már kicsit nyomatékosabban.

- Bele! – vágom rá gondolkodás nélkül. – Faszom már.

- Király. Akkor holnap, ha már a fiúk elaludtak, te, én és T-Jo visszamegyünk.

- T-Jo minek?

- Sofőrnek.

- Áhhh. Oké. De én magam is tudok vezetni.

- És mond, a jogsid nem égett bent a kocsidban?

- Basszameg. De.

- Na, látod. Hiába lopott a kocsi, azért arra még ügyelünk, hogy a sofőrnek legyen érvényes jogsija.

- De ezek után, hogy menjek el csináltatni? Hát a kórházba nem merem betenni a lábamat miattatok – siránkozom.

- Üdv a csavargók csapatában – széttárja karjait, s mosolyogva kitekint napszemüvege alól.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam a szemét. Még a gyárban se vette le.

- Ezek szerint már én is tag vagyok?

- Vegyük úgy, hogy elfogadtam az új csapattag csatlakozását. És most a terv. Holnap mindenkit részegre leitatunk. Te, T-Jo és én viszont egy kortyot nem iszunk. Nekünk teljesen józannak kell lennünk. Ha minden igaz, ezek már éjfélkor elérik a holtpontot. Tehát délután háromkor felavatjuk az új csapattagot, vagyis téged.

- Nem lesz ebből baj?

- Nem. Tudtommal mindenki nagy piás. Senki nem fogja felborítani az ütemtervet.

- De ez akkor is olyan nagy szemétség.

- Inkább megteszem ezt velük, minthogy kábítószert adjak nekik. Annak meg nagyon nem örülnék, ha bármelyikük is belekeveredne az ügybe. Kivéve T-Jot, mert benne maximálisan megbízok, és ő a rangidős… vagyis mostantól.

- Értem. Mon? Még lenne egy kérdésem.

- Hm?

- V-t mikor temessük?

- Nem tudjuk kivitelezni, de úgy döntöttünk a többiekkel, hogy T-Jo ellátogat a szüleihez.

- De a szülei…

- Igen, kidobták. De ha van bennük annyi önérzet, hogy megszánjanak minket egy kis pénzel, hogy a saját fiukat eltemessük, akkor megérte odamenni. Sajnos nem ismerem annyira a családját, de tőle sose hallottam róluk egy rossz szót se.

- Ez érdekes.

- Igen. Főleg mert Suga folyamat szidja az őseit, Ő meg olyan más volt mellette.

- Mon? – újra leülök a székre, és rágyújtok a harmadik cigarettára is.

- Igen?

- Elmeséled, hogy ki miért van itt? – teszem fel azt a kérdést, ami már a megismerkedésünk óta zaklat.

- Ha nagyon kíváncsi vagy rá… hát legyen. De egyeseké nem a legszebb sztori. Csak arra kérlek, hogy ezek után ne nézz rájuk úgy, mint akit sajnálni kéne ezért. Azt mindannyian rühelljük. És itt megint kiemelhetem a barátodat.

- Vele mi történt?

- Szerintem őt hagyom legutoljára. Kezdem Kookkal. Jung Kook került hozzánk a legkésőbb, és ő is a maknae ugye. Az egész ott kezdődött nála, hogy kirúgták a viselkedése miatt az általánosból. Elég sokat kószált az utcákon, rosszabbnál rosszabb társaságokba keveredett már 13 évesen. A szülei pedig fogták magukat, és be akarták dugni egy ilyen nevelő intézetbe, vagy mi a faszom az. Mikor közölték a fiukkal a hírt, aznap este meglógott otthonról, és összefutott velünk. Jin-t ismerte már egy régebbi affér miatt. Vagyis mindkettőjük haverja összeverekedett, és ők ketten szedték szét a srácokat. Jinnek mindent elmesélt privátban, és akkor Seok Jin megkért, hogy hadd csatlakozzon hozzánk a kölök, mert nem akar hazamenni. Ha jól tudom, azóta már találkozott néhányszor a szüleivel, akik elfogadták végül, hogy a srác közénk való már. Vagyis gondolom nem örülnek neki, de hát nem tudnak mit tenni.

- Jóformán ezt Cookie baszta el.

- Igen. Na, folytatom mondjuk H-val. Neki nem csak az eredeti neve a rejtély, hanem a családi háttere is, de ha jól tudom, gazdag család sarja. Hogy miért döntött úgy, hogy inkább csatlakozik hozzánk, az jó kérdés. Vele úgy találkoztunk, hogy tüzet kért tőlünk. Elég könnyen beilleszkedett aznap este, aztán észre se vettük, de konkrétan nap mint nap velünk lógott.

Egy kis szünetet tart, hogy rágyújtson.

- Kivel folytassam?

- Mondjuk T-Joval.

- Ah, az egyszerű. Itt van, tök idős már, ahhoz, hogy keressen magának feleséget, se gyereke, a családjának van egy kis étterme, de a csőd szélén állnak. Ő volt a legjobb haverom kiskorom óta, tehát nem volt kérdés, hogy mellém vágódik, amikor úgy döntöttem, egymagam folytatom utamat, és leszakadok a családomtól.

- De te mi indokból választottad ezt az életet?

- Szar jegyek, alkoholizmus, bandázás, lopás, kurvázás. De visszatekintve, ezek nélkül rohadt unalmas életem lenne. Na, mesélek Daeről. Ő volt a legérdekesebb. Alig múltam 16, amikor T-Joval és Jinnel kocsit loptunk. Életünk első Toyotája. Csakhogy a gazdája Dae volt. Majdnem halálra vert minket, amikor rátalált elveszett kocsijára fényes nappal a házunk előtt. Berontott, megvert minket, majd megijedt a sok vér láttán, és elkezdett minket leápolni, majd bocsánatot kért. Nem akart börtönbe menni, és minket sem akart lecsukatni. Aznap este részegre ittuk magunkat, és elmeséltük egymásnak az ügyes-bajos dolgainkat. Ő azért maradt velünk, mert úgy érezte, el kell nálunk a segítség, és mint egyedülálló ember, az unalmas életét ki akarta színezni izgalommal, amit megtalált az oldalunkon. Emlékszem, mikor részegen azt üvöltözte, hogy: - Köszönöm! Köszönöm, hogy elvittétek a kocsimat egy körre, de most már igyunk még egy rizspálinkát, mert szomjan döglök. És itt akarok élni veletek, míg a halál el nem választ, ámen. – Istenem, olyan lazán jelentette ki ezt, és fel se fogtuk miről beszél, de mi azt mondtuk neki, hogy maradhat, addig, ameddig akar. Hát így lett. Élete végéig velünk volt…

- Sajnálom.

- Nem kell. Szép élete volt. Jin kis meséje nem túl hosszú. Egyik este betértünk egy bárba, ahol Ő éppen azzal a haverjával lógott, akit Jung Kook barátja megvert. Őt Jiminnek hívják.

Elakad a lélegzetem.

- Monster. Ő a legjobb barátom.

- Komolyan? – még ő is megdöbben.

- Igen. Park Jiminnel születésünk óta ismerjük egymást, és anno tényleg sokat lógott egy Seok Jin nevű gyerekkel, de nekem sose mutatta be. Azt mondta nem akar rossz környezetbe vinni. Jimin is az a tipikus nagyszájú srác, és sokszor nekem kellett leápolnom már kiskorom óta. Ezért is választottam az ápolónői karriert, ami most rohamosan hanyatlani kezdett. Lehet elhagyom ezt a kórházat és átjelentkezem egy másikba, de elegem volt már ebből a bagázsból. Na, befogom, inkább folytasd.

- Tehát Jimint már én is ismertem, és Ő mutatta be nekünk Jint. Jin elég csendes személy volt, és nem tűnt kifejezetten rosszfiúnak sem, mégis olyan ésszel áldotta meg a sors… Szerencsés. Megismerkedésünk estéjén már nem akart haza menni, így felajánlottuk neki a kanapénkat. Hát, azóta is velünk van. Ritkán jár csak haza. V-t az utcán találtuk. Már három napja kint vacogott télen, és azzal a nézésével tényleg megsajnálta az ember. Daevel becipeltük, mert már teljesen át volt fagyva, és zsibbadtak a végtagjai. 1 hónapon keresztül szenvedtünk vele, hogy életben tartsuk, mert miután elmúlt a láza, rögtön megfázott, megint beteg lett, aztán nagy nehezen abból is kikúráltuk. Azért került utcára amúgy, mert a szülei elváltak, és az anyjához került, akinek az új pasiját ki nem állhatta. Az anyja egyik nap dolgozott, még karácsony előtt, és a pasi fogta a gyereket, elvitte kocsikázni és valahol a belváros közepén a nagy tömegben otthagyta.

- Úristen. Ez kegyetlen. V hogy viselte?

- Alig volt 15, szóval nagyon szarul. Sokáig sírt esténként, de előttünk tagadta.

- Nem ismertem V-t, de akkora veszteséget érzek az elvesztése miatt.

- Hát még én.

- És Suga? – kérdezem félénken.

- Uh… Hát talán 18 volt, amikor közénk került. Nagyon nehezen indult már a gyerekkora is, mert apja sokáig drogozott és néha arra kelt fel esténként, hogy az anyját veri. Ilyenkor persze visszazavarták aludni, de nem tudott a hangok miatt. 8 éves volt, amikor apja elment rehabra, és ki is gyógyult körülbelül 2 év alatt az egészből. Nem esett vissza. Egész jól teltek az évei, leszámítva, hogy a suliban piszkálták az öltözködése miatt, de nem volt a családnak pénze, hogy átírassák másik suliba Yoongit, ahol egyenruha van. Tehát a piszkálódások nem fejeződtek be. Felvették végül egy középiskolába, és egész jól ment neki. A gúnyolódások befejeződtek, sőt, átvette a kemény gyerek szerepét. Aztán az egyik nyári szünetben minden megváltozott. A szülei újra elkezdtek veszekedni, s már a válásnál tartottak, amikor egyik éjjel Suga apja megkéselte édesanyját egy több órás veszekedés közepette. Azonnal meghalt. Suga szeme láttára. Apját lecsukták a tettéért. Mivel Suga még nem töltötte be a felnőtt kort, így gyermekotthonba került volna, de meglógott onnan az első nap. Az utcán téblábolt, amikor a ház folyosóján letelepedett egy lépcsőre, és zokogott. Jin volt az első, aki kilesett a lakásból, hogy megnézze, mi ez a hangzavar. Azonnal bevezette a lakásba, és még aznap megbeszéltük, hogy nyugodtan maradhat velünk. Mi majd leszünk a családja. Azt hiszem aznap értettem meg, hogy lehet szörnyű sorsra jutottunk mindannyian, dehogy a mi sorsunknál is van rosszabb, abban biztos lehet az ember.

Könnyeimmel küszködöm. Nem is reagálok az egészre, csak mondok egy „Jó éjt”-et Monsternek. Fogom magamat és visszamegyek az alvó társasághoz. Leülök Suga ágyára, s megsimogatom arcát.

- Hol voltál? – suttogja kómásan.

- Csak beszélgettem Nam Joonnal.

Felemeli bal karjával együtt a takarót, hogy másszak be mellé. Fejemet ráhajtom a másik végtagjára, míg a baljával rám ereszti a paplant, s átkarol az oldalamnál. Megkeresem ajkát, hogy tudjak rá nyomni egy apró csókot.

- Szeretlek Yoongi – pillantok bele a Holdfényben csillogó szemeibe.

Széles mosolyt ereszt ragyogó arcára.

S elhiszem, hogy mostantól szebb lesz az élete. Mellettem. 

19. fejezet

- El kell, hogy mondjak neked több mindent is, de ahhoz az kell, hogy válaszolj nekem először egy kérdésre. Miért vagy velem mostanában ellenséges? Mióta nálam jártál, így viselkedsz.

- Figyelj Lyn, most a legkevésbé sincs kedvem erről tárgyalni. Kicsit nehéz napom volt.

- Tudod mit? Gyártsd még a kifogásokat! De Dae és V már nem fognak visszajönni, hiába őrlődsz azon, hogy mit tettünk rosszul, és mit nem. Ez az egész egy nagy rakás szar volt! Nem úgy történt, ahogy terveztük, és ez nem a te hibád, csak szimplán váratlan helyzet alakult ki, amikor J-Hope feltűnt a semmiből.

- Hogy kicsoda?

Rácsapok a számra.

 Hogy voltam képes elszólni magam?

- Akarom mondani a gyilkos.

- Lyn, J-Hopenak hívják a srácot?

- Nem, nem is tudom, honnan jött nekem ez a J-Hope – igyekszem kimagyarázni a dolgot.

- Honnan tudod?

- Ha válaszolsz a kérdésemre, mindent elmondok. Csak egyre kérlek. A beszélgetésünk egy szavát se halljam vissza a többiektől. Értettem?

- Ha ez az ára, hogy elmond a dolgot, hát legyen. Azért vagyok veled ilyen, mert egyszerűen nem szoktam meg, hogy egy lány került a csapatunkba, akit nem mellesleg mindenki kedvel, főleg ugye Suga… És az, hogy te nem vagy egyáltalán olyan helyzetben, mint mi. Nem szenvedtél kiskorod óta hiányt, sem szeretetben, sem ételben, meleg otthonban. Érted már? Nem vagy közénk való, mégis olyan egyszerűen befogadtak a többiek anélkül, hogy engem bárki is megkérdezett volna arról, hogy én engedélyezem-e az új csapattag csatlakozását.

- Értem. Teljesen korrekt, és el is fogadom válaszodat. Remélem, azért örökre nem fogsz fújni rám ez miatt.

- Most sem haragszom, ne értsd félre, csak még nem dolgoztam fel, hogy hirtelen minden egy nőről szól a bandában, és nem én vagyok a fontos. Elveszett a leader szerepem, mert te kerültél középpontba.

- Ez hülyeség. Ahogy mondtad, én csak egy gyenge láncszem vagyok. Engem csak azért ugrál körbe Suga, mert szeret és óvni akar mindentől, a többiekkel meg szimplán kijövök.

- Értem. Na, akkor elkezded mesélni nekem a kis sztoridat. Mi történt valójában odabent a gyárban?

- Amikor H-t és engem megtámadtak… H-nak mondtam, hogy meneküljön, majd én elintézem a srácot. Monster, ne haragudj – kérek tőle előre is elnézést. – Én tényleg elkövettem egy bazinagy hibát.

- Mi az?

- Ő feladta magát nekem. Egyszerűen csak elém állt, kinyújtotta a kezeit, és kérte, hogy kötözzem meg. Ehelyett nem tettem semmit. Szó szerint elengedtem! – idegesen beleszívok a cigimbe. – Én annyira hülye vagyok, istenem.

- Hát, a részedről tényleg elég nagy baromság volt.

- De leblokkoltam. Nem hittem el, hogy ez ilyen egyszerű volna. Éreztem, hogy lesz benne csavar. És lett is. Kérte, hogy lőjem főbe. Én megmondtam neki, hogy ez nem az én területem. Életemben nem öltem embert. Mégis meghúztam a ravaszt, de egyszerűen lepattant a golyó a maszkjáról. Én végig a homlokára céloztam, azt hiszem, de mégis a maszkjára tévedt. Aztán eltűnt a szemem elől. Futottam azért, hogy megtaláljalak titeket, és akkor összefutottam Sugával.  Azt mondta, Dae fedez minket a másik oldalról, amikor lövést hallottunk. Míg Yoongi átment, én a hordók tetején észrevettem a gyilkost. Ha… ha nem veszem észre… Talán már Suga se élne. J-Hope megijedt tőlem. Fogalmam sincs, hogy honnan talált lángszórót, és hogy hogyan ért olyan gyorsan mögétek, de miután üldözőbe vett, s én lemaradtam, a dobozok közt zsákutcába szaladtam. Lerogytam, hogy könyörögjek az életemért, mire a lángszórót kikapcsolta és letette. Felsegített. Végig fogta a kezemet, míg kivezetett az égő dobozok közül. És akkor megkérdeztem tőle, hogy ki ő.

- Mit válaszolt?

- Azt, hogy Ő a Golyóálló. Nem teljesen értettem… - vallom be figyelmes hallgatómnak.

- Ez azt jelenti, hogy ő sérthetetlen. Nem lehet megölni – magyarázza Monster két slukk közt.

- De azt hogy?

- Úgy, hogy fürge, eszes és sok fegyvere van. Elég erősnek képzeli magát ahhoz, hogy ilyen címmel tüntesse ki szerény személyét. Beképzelt pöcs – elnyomja a cigijét, és már nyúl is a következőért. Újból megkínál, s megint elfogadom.

- A nevét is megkérdeztem. Ekkor válaszolta a J-Hopeot. Aztán elengedett.

 Pár percig némán dohányozgatunk, majd Monster megszólal.

- Nem semmi.

- Le kellett volna lőnöm, de nem akartam. Kegyetlenségnek tartom akkor is, ha több ember életét oltotta már ki. Basszameg, akkor is néma. Fogyatékossággal élő. Persze, hogy nem mertem bántani. Olyan védtelen, amikor velem van.

- Hoppá! Eddig nem is említetted, hogy a kis barátunk nem rendelkezik beszélőkével.

- Én még mindig nem tudom felfogni a történteket.

- Egyelőre nem akarok újra visszatérni, de azt hiszem, kezd egy sokkal ütősebb terv kialakulni a fejemben.

- Te sem gondolod komolyan, hogy vissza akarsz oda menni, ugye?

- Lyn. 2 barátunkat ölte már meg – jelenti ki a tényt.

- Igen, tudom, de ez akkor sem mentség arra, hogy a többieket is kinyírassuk. Nam Joon, ez a srác egy időzített bomba. Akármikor képes lecsapni, és sosem tudod, hogyan fog megtámadni.

- De szerinted miért támadja meg az odatévedt embereket? – teszi fel az egyik legjobb kérdést RapMon.

- Passz. Amikor kérdeztem, hogy miért, csak annyit írt le a porba, hogy titok, és hogy nem mondhatja el.

- Hm. Különös.

- Eléggé.

       Monster töri valamin az agyát. Látom rajta.

- Lyn?

- Mondjad.

- Én nem akarlak csalinak használni, de úgy érzem, hogy ez a J-Hope megbízik benned, és valamilyen szálon kötődik hozzád. Nem bánt. És te vagy az első személy, akivel ezt csinálja. Te vagy a kulcsa a megoldásnak.

- Azt akarod, hogy térjek vissza hozzá?

- Igen. Addig, amíg ki nem húzol belőle mindent. A többiek erről a tervről ne tudjanak. Suga egyáltalán nem díjazná, tehát neki főleg ne említsd. Akkor, benne vagy, hogy minden nap meglátogasd a gyárat? – teszi fel a költői kérdést.