45. fejezet

 Suga hatalmas boldogsággal húzza az ujjamra azt a bizonyos aranykarikát. Semmi rafináltság sincs a gyűrűben, egyetlen egy apró kő ékesíti, mégis beragyogja a szívemet. Tökéletes. Ennél több nem is kellene. Az már nem én lennék.

- Ezt mikor és miből?

- Nagyon ínséges időkre eltett pénz, plusz egy kis… Lényegtelen.

- Mond, hogy nem lesz belőle baj.

- Nem. Senki nem fog rájönni.

- Akkor jó – bár kicsit sem nyugtat meg a dolog.

- És milyen esküvőt szeretnél? Legyen jó nagy, hintóval meg miegyébbel?

- Ugyan már Yoongi, nem tehetjük meg, s ezzel jómagad is tisztában vagy. Egy kicsit. Csak a srácok és a szüleink.

- A te szüleid – javít ki.

Eszembe jut a sok szörnyűség, amit Suga mesélt a családjáról. Tudom, hogy a sebet újra felszakítottam, hogy most újra eszébe jutattam a fájó múltját.

- Ne haragudj – nyakába bújok.

Beletörődő mosoly jelenik meg arcán. – Úgy reméltem kiskoromban, hogy legalább anyám ott lehet ezen a napon.

- Hát majd úgy teszünk, mintha ott lenne. Az ceremónia után a vacsorához neki is foglalunk egy helyet, ahol meg lesz terítve az asztal. Lélekben hidd el, velünk lesz.

- Ez aranyos. Egyébként mikor legyen?

- Nem tudom. Ráér még. Most össze kell magunkat szednünk anyagilag. Keresek egy állást, a többieket is megpróbáljuk bevonni a munkakeresésbe, mert ez a semmittevés komolyan nem viszi őket előrébb.

- De a gond ott kezdődik, hogy mi bűnözők vagyunk. Keres minket a rendőrség. Feketén meg kevesen dolgoztatnak, ha csak nem olyan munkát keresünk, ami alapjáraton bűnbe ütközik. Például drogtermesztés, és a többi. Viszont nekem elég volt egyszer ebből a kalandból. Tavaly beleszivárogtunk egy kezdő drogkereskedő ügyébe, és mi is segítettünk neki az eladásban. Nem sokáig dolgoztunk nála, mert szar anyagot csinált, és rajtunk akarták levezetni a dühüket a felháborodott vevők. Akkor döntöttünk úgy, hogy felhagyunk ezzel.

- Komolyan mik ki nem derülnek még rólad. Csupa meglepetés lesz az életem melletted.

- Eddig is az volt, nem? – kuncog bele fülkagylómba. – Na, gyere, menjünk be és mondjuk el a többieknek is a helyzetet.

   Pár óra kellett az egész bagázsnak.

Megint lerészegedtünk.

Suga ölében pihentettem nehéz fejemet, s körbetekintettem, mi újság, ugyanis egy negyed órára álomra hajtottam a kútfőmet.

Mámoros állapotban voltak. Szó szerint mindannyian be voltak állva.

Jin kezében még mindig ott égett a füves cigi.

Meglepett, hogy képesek voltak erre. És Yoongi is. Ő is ugyanolyan üveges szemekkel bámult a semmiben, s nagyon vigyorgott.

Csak ültek, hol a földön, hol a kanapén és nevetgélve nézték a falakat, vagy egymást.

- Fasza. – Felültem. Talán túl gyorsan is. Megszédültem, a fejembe hasított a fájdalom.

Tehát az alkohol még mindig keményen dolgozik a szervezetemben. Fogalmam sincs mit, és mennyit fogyasztottam, de az tuti, hogy tömények voltak mind. A szanaszét heverő palackok is azt mutatják. A címkék nagy betűkkel tűntetik fel rajta a %-ot.

Igyekszem összeszedni magamat, hogy ki tudjak tántorogni a mosdóba. A hólyagom ugyanis vészjóslóan kívánja a kiürítését.

Csak egy kis segítséggel merek felállni, amit Yoongi térde biztosít. A nehezebb akadályt az okozza, hogy a lábát át is kell lépnem. Azonban 2 láb helyett 4-et láttam, s őszintén nem tudtam eldönteni, hogy vajon melyik az eredeti…

Többszöri nagy pislogás után sem tisztult ki a kép, ezért vettem egy nagy lendületet, és átdobtam azon a 4 lábon a sajátomat, s sikeresen teljesítettem ezzel az elém táruló akadályt. A következő az volt, hogy a folyosóig épségben jussak el.

És sikerült. Nem tudom hogyan, de megtettem azt a pár lépést esés nélkül. Örömömben le is fejeltem az ajtófélfát, amivel nem számoltam. Amikor átléptem a fekvő Jung Kookot már csak arra tudtam koncentrálni, hogy nehogy beleakadjak a kezébe. Azzal nem volt baj, de előre nem figyeltem, és akkor puff, hello kedves ajtókeret.

Hatalmas nyomás nehezedett az agyamra, s felszökött a homlokomba a vér. Erősen lüktetett a homlokom. Ekkor már tudtam, hogy minimum egy szép kék-zöld pukli nélkül nem úszom meg a dolgot.

    A hólyagom azonban nem hagyta, hogy tovább figyeljem a sérülésem növekedését. Sürgősségire kapcsolt.

- Úristen! – kezeimmel megnyomom szeméremdombomat, hogy legalább azzal csillapítsam a szorító érzést addig, ameddig oda nem tántorgok a klozetre.

Szinte futva megyek el a mosdóig, és semmivel sem törődve lököm ki a hugyozó T-Jo-t a wc-ről. Még az ülőkét se hajtom le, csak a nadrágomat tolom le a fehérneműmmel, és kieresztem.

- Ahhhh…. – hangosan mutatom ki az élvezetemet.

- Basszon meg az Isten Lyn, most félrehugyoztam miattad – idegeskedik T-Jo. – Te fogsz feltakarítani majd?

- A faszt. És erről jut eszembe, tedd már el a szerszámodat, mert ez nem illő dolog egy nő előtt.

T-Jo mérgesen rázza helyre a dolgokat.

- A többit majd befejezem később – rágyújt a cigarettájára.

- Okés.

Ekkor kiszúrok valamit a fürdő egyik polcán. Olyan a doboza, mint egy hajlakk, de nem az. Ez fém, és megszáradt fekete festékcseppek folynak végig a falán.

- Mi az? – gondolkodom hangosan.

Felállok a wc-ről, és közelebbről is meglesem mi az a cucc.

Két flakon festék(?). Nem, flakonban nem árulnak ilyet, vagyis… Basszameg, ez graffiti spray.

Tanulmányoztam a két, szinte még teli fémet, s közben mély gondolkodásba kezdtem.

   Még soha nem próbáltam ki, hisz törvénybeütköző… De régóta vonz, hogy megtegyem.

De hol? És mégis mit írhatnék? Én nem vagyok olyan művészi. Itt a környéken nem akarom megcsinálni. Egy elhagyatott hely kell… Egy olyan hely, ahol senki nem venné észre. És olyat kéne alkotnom, amik a gyárban is vannak… Igen, a Gyárban…A Gyár.

Ez az!

- T-Jo! – rohanok be a konyhába.

- Mi van? Mehetek végre?

- Igen, de figyelj rám. Kérlek, titokba még egyszer, utoljára vigyél el a gyárba. Van még egy lezáratlan ügyem.

Felsóhajt. – Legyen. Mikor?

- Most. Siessünk.

- Akkor most sem fogok tudni elmenni hugyozni, igaz?

- Nincs időnk rá – ragadom meg a csuklójánál fogva, s magam után húzom.

 - Mit akarsz egyébként?

- Majd meglátod, de a többiek nem tudhatnak róla. 

44. fejezet

Összekulcsolom karjaimat a mellem alatt.

- Akkor most mégis mi történt? – fordulok Yoongi felé, aki forr az idegtől.

- Én nem akartam… - mentegetőzik előre.

- Vagyis te megcsaltál?

- Mert te nem? – vágja vissza durván. Beleszív erősen a cigijébe, s arcomba fújja a gomolygó füstöt.

- De, de ez pontosan hogyan is volt?

- Aj, faszom, én szóltam el magamat, inkább elmesélem én. Lyn, Suga miattam csalt meg.

Kezd egyre ködösebb lenni a sztori. Az egyetlen dolog, ami egyből eszembe jut, elég undorítóan fest gondolataimban, de kimondom. - Mon, te buzi vagy?

- Mi? Dehogyis! Nem úgy értem.

Enyhe megkönnyebbülést jelent az állításom tagadása.

- Hát akkor?

- Igazából egyből belementem a dologba, de csak mert bosszút akartam állni – vallja be könnyedén Suga.

- Értem. – Bár belül fortyogom, próbálok higgadt maradni. Valójában kurvára megérdemlem.

- Nem szeretném elmondani kivel. Legyen annyi elég, hogy bánom az egészet, de szükség volt rá, és nem csak a bosszú miatt.

- Hallottam már róla?

- Megeshet.

Baromira zavar, hogy nem mondja el.

- Suga, te is tudod, hogy én kivel feküdtem le, akkor én miért nem?

- Mert ocsmánynak, undorítónak fogod találni. Tudom.

A felismerés szele suhan át agyamon. Szex, szükséglet, ocsmányság… Ez csakis… - Jenny.

Mindketten furává válnak. RapMon a korlátnak támaszkodik, s a felpattogott csempére szegezi pillantását, míg Suga egy újabb slukkot pippant, s az utca felé fordulva a tarkóját kaparássza.

- Vagyis igaz – suttogom egyre jobban megbizonyosodva róla, hogy vele feküdt le Yoongi. – És mire kellettek a fegyverek?

Még nagyobb csend követte az újabb kérdésemet.

- He?

- Nem J-Hope miatt, nyugodj meg. Viszont most egy jó ideig nem tehetjük ki a lábunkat a házból – így RapMon.

- Mégis mi a jó fenét műveltetek? – emelem meg a hangnememet.

Semmi válasz nem érkezik.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy bemenjünk – tér ki a válaszadástól Suga.

- Nem. Szó se lehet róla – állok az üvegajtó elé széttárt karokkal. – Mindent tudni akarok. Én kiterítettem a lapjaimat, most rajtad a sor basszameg. Nem hagyom annyiban!

Saját magamat is meglepem határozottságommal.

- Hát jó… - sóhajtja Yoongi. – Az egész azért volt, mert tegnapelőtt T-Jo fűre költötte a pénzét, mi meg már egy napja éheztünk. Akkor döntöttünk úgy, hogy itt az ideje egy kicsit benézni a városba…

- Vagyis faszán köröz titeket a rendőrség? – idegességem az egeket veri. Borzalmasan utálom ezt. Utálom, hogy rabolnak. Utálom, hogy T-Jonak fontosabb a fű, mint a többiek.

- Már egy ideje, de ja… Most talán még jobban keresnek minket, mint eddig valaha.

- Komolyan agyfaszt kapok tőletek.

- T-Jo tehet az egészről!

- És mit raboltatok ki?

- Egy kis élelmiszer boltot jó pár kilométerre innen. Sőt, majdnem a város másik oldalán van. Ezt a környéket fokozottan kéne felügyelnie a rendőrségnek, de idén még egy járőrt se láttam erre. Baromira leszarják. Most is így van. Nem fogják megtudni.

- Az nem mentség arra, hogy ezt csináljátok. Ahj… - már nem feldúlt vagyok, hanem aggódó. Félek tőle, hogy egy óvatlan pillanatban mégis lecsukják valamelyikőjüket.

 - Nem fognak, na. Eddig is mindig megúsztuk, most se lesz baj. Pénzt nem is hoztunk el. Ez az egy, amit megtanultunk az évek során. A pénznek nyoma marad. A kaját eltűnteted. Soha senki nem fog rájönni, hogy azt te loptad el.

- És T-Jo büszkén tépett be egy kiadós vacsi után? – ironikusan teszem fel a kérdést.

- Gondolom… Nekünk nem adott belőle.

- Nem is engedném neked – bökök Suga mellkasára.

- Na, csak nem védelmezni akarsz? – visszatér a régi Yoongi. Újra kivillantja fehér fogsorát, s alkarjaimat megragadva gyerekes táncot járunk. Hol közelebb húz magához, hol eltávolodom tőle, s ide-oda lépkedünk esetlenül.

- Na, én most bemegyek. Kezdem kínosan érezni magamat.

RapMon kettesben hagy minket.

- Komolyan bolond vagy, hogy képes voltál pár fegyver miatt lefeküdni Jennyvel. Egy undorító lotyó…

- És neked mi az indokod arra, hogy a sátánnal háltál?

- Nincs indokom – rántom meg a vállamat.

- Mindegy. Vessük el a témát. Inkább mesélj, mi van veled.

- Mi lenne? Jelenleg baromi koszosnak érzem magamat, de ennyi. Más jó nem történt velem. És te?

- Megvagyok. Megvolt Dae temetése, amiket csendes napok követtek, aztán meg a többi. Unalmas volt minden.

    Kínos percek telnek el. A korlátnak nekitámaszkodva bámulunk befelé az üres nappaliba. Érzem, ahogyan Suga keze lassan rácsusszan a kézfejemre a falon.

Szépen, lassan összefonja őket.

- Akkor mi most…? – nézek rá.

Suga kis vigyort eresztve arcára bólint.

Szívem újra boldog. Átjárja a melegség, s olyan, mintha a nagy, roncsolt részeket szépen lassan visszaépítené. Tudom, hogy nagyon lassú folyamat lesz az egész, de türelmes leszek. Az vagyok.

- Hiányoztál. – Csókot nyom arcomra.

Bársonyos, puha érintése nevetésre késztet. Ajkai szinte csak cirógatták a bőrömet, s azon a területen bizsergést véltem felfedezni. Később már az egész arcom pírban égett.

- Te is nekem – átölelem vékony testét, a fejemet szürke pulóverébe dörgölöm.

Megsimogatja a hátamat.

- De valami még jobban hiányzott. Azt azonban még nem kaptam meg a mai nap folyamán.

Államnál fogva kényszerít a felegyenesedésre, de gyengéden. Elfordítja kissé jobbra fejét, szemeit lehunyja, majd elkezdi csökkenteni a távolságot.

Lágyan megnyalja az ajkaimat, s megszopogatja felső párnácskámat. Izgatottan veszem birtokba csücsöri száját, mely annyira kívánja már, hogy benedvesítsem.

   Tényleg hiányzott Yoongi, bármennyire is elbújt ez az érzés a tudatalattimba. J-Hope hipnotikus állapotba kerített, s elnyomta minden érzelmemet Suga felé. Szó szerint elvakított.

Megszakítjuk a romantikus pillanatot, bármennyire is folytatnánk.

- Lyn, akarok neked valamit mondani, de nem tudom, hol kezdjem. Kissé… zavarba vagyok.

- Mi lenne az?

- Régebben már beszéltünk erről a dologról, de ugye közbecsúszott egy-két dolog, s elmaradt. Sőt, ígéretet is tettem vele. Én megfogadtam, és előre kalkuláltam mindent. Sokat fizettem érte, de úgy hiszem, megérte. Hjajj… Nehéz erről beszélni – pislogása felgyorsul, állát kicsit megemeli, mintha a könnyeit próbálná meg visszatartani. – Mindig is úgy éreztem, hogy hozzám tartozol, és én ezt szeretném másként is kifejezni.

Suga térdre borul előttem.

Sejtem. Igen, már sejtem mit akar.

Kezemet előre a szám elé kapom, könnycsatornáim megtelnek.

- Esetleg…Lennél a feleségem? – teszi fel költőien.

Gondolkodás nélkül a nyakába vetem magamat. Bele se pillantok a kis dobozba, mely időközben előkerült. Minek? Ez az egész nem holmi kis csecsebecséről szól. Ez annál sokkal több. Én nem vagyok kíváncsi a gyűrűre. Engem Suga érdekel.

Azt hiszem válasz nélkül is rájött, hogy mit akarok.

 Igen, én akarok lenni az a bizonyos Mrs. Min. 

43. fejezet

- Mi az, hogy nem? – még én vagyok felháborodva. Talán jogosan is. Jól tudom, hogy mi jár ki nekem, de ezek szerint Suga mást tartogat számomra. Ez a tény azonban kicsit rémisztő.

- Megleptelek volna?

- Talán. Mi a terved?

- Ne siess úgy. Először én szeretném tudni, hogy mi a valódi indokod a látogatásodnak.

Elgondolkodom. Indokom nincs. Puszta véletlen, hogy idetévedtem, de mégis maradni akartam. Ennek az okát viszont nem tudom. Miért is akartam maradni? – Csak látni akartalak… Meg volt egy-két rendezetlen dolgom is Monsterrel – hazudom. Ez talán kicsit nyomósabb indok, mint az első.

- Esetleg vele is csaltál?

- Én? Dehogy.

- Válaszolj még egy kérdésemre, és utána én beszélek.

- Hallgatom.

- Megkúrt a sátán fia?

- Kérlek – suttogom.

- Hjajj… Akkor legyen formálisabb. Lefeküdtél vele?

Hezitálás után rábólintok.

- Bár feleslegesnek tartottam a kérdést. Így gondoltam én is.

Szomorúan, bűnbánóan bámulom a padlót. Suga éppen az ellentétes irányba néz, vagyis a plafont fürkészi, s közben hangosakat lélegzik tátott száján keresztül. Tenyereit tarkóján pihenteti.

- Most mit kezdjek veled? Őszintén! – zavarodott, bús szemeit arcomba fúrja.

- Ezt neked kell tudnod – sóhajtom. Egy kósza könnycseppem a padlón koppan.

- Egyértelmű lenne a döntésem, ha nem fájna annyira. Ha nem szeretnélek még mindig annyira.

Szavai megríkatják szívemet.

Komolyan ezt kell tennie? Komolyan azt akarja, hogy még nagyobb megbánással tekintsek a félrelépésemre? Lehet ez a nagy terve velem? Minél nagyobb lelkiismeret-furdalást okoz majd?

- Jobb esetben egy nap alatt át tudnám gondolni a dolgokat, de szeretném, ha most tudnád meg. Nem tudom, hogy jól döntök-e, de minden esetre, ha megbánom, akkor így jártam.

Nagyon izgulok. Olyan szinten, hogy hányni tudnék.

- És… Hogy döntöttél? – puhatolózom.

- Kimennél egy kicsit? Várj kint 2 percet, aztán hívd be hozzám Monstert. Vele is akarok beszélni. Ő az egyetlen, aki egész végig tartózkodott, s pártatlan volt a vitáinkban.

- Ez érdekes, abból a szempontból, hogy gyakran úgy éreztem, nem kedvel.

- Szerintem ő sem tudja eldönteni legbelül, hogy bír téged, vagy sem.

- Ühm… Meglehet. Na, én kimegyek – bökök hüvelykujjammal az ajtó felé. Suga bólint.

Csendben elhagyom a szobát.

Mindenki az ajtó előtt állt.

Tolakodva indulnak meg felém, s kérlelnek, hogy mondjam el, mi folyt odabent.

- Elküldött? – jön a kérdés az elképedt Jin-től.

Heves fejcsóválásba kezdek.

- Hát? – így Kook.

- Nem tudja. Most magára hagytam egy kicsit. Mon, azt mondta Suga, hogy 2 perc múlva menj be hozzá – adom át az üzenetet. – Beszélni szeretne veled.

- Velem? –ráncolja homlokát. – De hát… Mit mondjak neki?

- Én nem fogom manipulálni a gondolataidat. De miért, te mit akarsz, őszintén?

- De Suga érzéseit se ismerem. Biztos nagyon szerethet, ha nem baszott ki azonnal, de én nem mondhatom meg helyette, hogy mit tegyen.

- De Mon, te mit tennél a helyébe? – rágom a szájába a kérdést.

Elbizonytalanodik.

- Ahj, NEM TUDOM! – dörzsöli a homlokát. – Kurvanehéz.

- Én adnék neked egy második esélyt – vallja be Jin.

- Köszönöm – kedvesen rámosolygok. Hálás vagyok Jinnek, amiért próbál támogatni.

- Jó, valószínűleg én is Yoongi esetében, de csak mert tényleg nagyon-nagyon szeret. A kikötés az lenne, hogyha még egyszer előfordulna az ilyen, akkor repülhetsz, de ennyi. Gondolom te sem vagy olyan hülye, hogy megint megtegyed.

- Nem, soha többet!

- Oh, és még valamit tisztázzunk le. Ez Yoongi fülébe ne jusson vissza, de mindenképpen el kell, hogy mondjam: Ha csak a gyár közelébe is mész, ha megtudjuk, hogy ott jártál, akkor szépen elhúzhatod a csíkodat, de jó távolra innen. Értettem?

- Értettem!

- Miért is vagyok ennyire vajszívű, baszod? – kérdezi magától Mon. – Na jó, bemegyek, beszélek a fejével.

Monster eltűnik az ajtó mögött.

   Jin felém fordul. – Csináltam teát. Kérsz?

- Azt hiszem, elfogadom. Köszönöm.

A konyhába megyünk hárman. Jin, Kookie és én. Egy-egy bögre, gőzölgő tea jut mindannyiunknak. Leszürcsölgetem a tetejét, ami már nem olyan meleg, aztán megint fújok hármat-négyet, s megint belekortyolok a mézes italba.

- Milyen volt Sugát látni? – kérdezi bátortalanul Kook a nagy csend után.

- Jó és rossz. Eléggé vegyes érzések kavarogtak bennem.

- Megértem. És ha most visszafogad… akkor… J-Ho… - Nem engedem, hogy tovább mondja Seokjin. Közbevágok.

- Passz.

- Nem érzed furcsának, hogy nem láthatod többet?

- De. Kurvára. És még annál is jobban hiányzik, mint Yoongi hiányzott. Baromi nagy veszteség érte a lelkemet.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem értem, miért vesződsz még Sugával. Felfogtam, hogy őt is szereted, de te kibaszottul jobban illesz Hopehoz. Nem külsőre, és még csak nem is azt mondom, hogy személyiségileg. Azért mondom ezt, mert még mindig bánatos vagy, pedig most itt vagy, itt van Suga, nagy valószínűséggel még meg is bocsát neked. Akkor? Akkor mégis miért vagy még mindig kicseszettül szarkedvű? Érted már mire akarok kilyukadni? Én támogatom azt a nézetedet is, hogy Sugával legyél megint együtt, mert kedvelem a személyiségedet, és jó, hogy Yoongi is boldog, de viszont te nem leszel az. Előre érzem. Majd mindig Hopehoz fogod mérni Suga minden cselekedetét, arról fogsz ábrándozni, hogy ő csókol, és nem Yoongi. Időről-időre jobban fog hiányozni. Egyre szarabb lesz. És a végén elhűlsz Sugától is.

- Ez nem így lesz – higgadtan pillantok Jinre, aki aggodalommal teli gomb szemeivel farkasszemet néz velem.

- Majd meglátjuk.

- Lyn? Azt hiszem, visszamehetsz a szobába – jön be T-Jo. – Én most elmegyek dolgozni, ha nem gáz.

- Nem. Menjél csak. Szokás szerint majd tartom a frontot. Na csók – int neki Seokjin.

- Szia – elszorult torokkal köszönök el tőle.

- Te pedig menjél már be – lökdösi Kook a hátamat.

    A szobában Suga a fotelben helyezkedett el, míg RapMon a kanapén nyúlt el.

- Egy darabig még veletek maradok – tájékoztat Mon. – Suga kérésére.

Nem értem, mire jó ez, de bólintok.

- Menjünk ki a teraszra, gyújtsunk rá – találja ki Namjoon.

Halkan állunk kint, csak a gomolygó füst kilehelése okoz kisebb hanghullámokat. Egyébként teljesen néma az egész környék.

- Továbbra se tudom biztosra, hogy helyesen cselekszem-e – szomorú kiskutya íriszével fürkészi arcomat.

- Én sem. Mármint biztos vagyok benne, hogy itt akarok lenni, de… Nem érzem azt, hogy itt is lenne a helyem. Túlságosan megbántottalak. Nagy bűnt követtem el. Elcsábítottak, pedig úgy igazán még téged sem sikerült megismernem. Ezt úgy értelmezd, hogy valóban együtt járunk…tunk, de én már mindjárt a kapcsolatunk elején elbizonytalanítottalak. Szó szerint megcsaltalak. Én teljesen megértem, hogyha ezek után nem szeretnél engem. Valószínűleg én még hevesebben reagáltam volna rá, ha te csaltál volna.

RapMon furán köhint egyet. Nem tudom, hogy direkt csinálta, vagy csak a véletlen műve, de minden esetre elég érdekes résznél.

Kérdőn nézek Sugára. Ő mérgesen tekint Namjoonra. Amolyan mimikás háromszög jön létre. Yoongi pillantásai Mon felé olyanok, mintha meg akarná ölni őt. Én körülöttem egy teljesen nagy kérdőjel lebeg. Namjoon pedig kettőnk között cikázik. Hol rám, hol Yoongira terelődik pillantása.

- Fasza Mon. Pont erről az egy dologról kellett volna kussolnod.

42. fejezet

- Csak magadnak okozol ezzel fájdalmat, de ahogyan akarod. A te döntésed volt ez. Én nem befolyásollak benne.

- Nem is tudnál. Nem vagyok az a fajta, akit könnyen tudnál irányítani. A saját utamat járom.

- Igen, észrevettem. Amikor igyekeztelek megfenyegetni, akkor is nemtörődöm voltál.

- Mon? Tényleg fegyverek voltak a táskában? – jut eszembe a nyugtalanító kérdés.

- Nem, csak rád akartam ijeszteni. Nyugi van Lyn.

Ajtónyikorgásra leszünk figyelmesek. Automatikusan mindketten a bejáratira tekintünk.

- Hol a faszban vagy már Ra… - Elhal a hangja H-nak, amint észrevesz. Kemény arcvonások jelennek meg rajta. – Te mit keresel itt? – szavai szánalmasan hatnak. Lenézően.

- Csak jött beszélgetni – válaszolja helyettem Monster.

- Minek? Semmi keresnivalód nincs itt te hülye kurva!

- Látod Lyn, én megmondtam neked előre – féloldalasan pillant rám Mon.

- Leszarom. H, én gecire de nem veled szeretnék társalogni, leszarom, mennyire haragszol rám, semmi közöd hozzám, és főleg nem az én kapcsolataimhoz. Szóval most engedj be, mert szeretnék beszélni Sugával is.

- Nem engedlek be! – bebassza maga mögött az ajtót.

- H, engedd be – utasítja a leader.

- De te meg mi a jóistennek fogod a pártját? – Teljesen ki van akadva. Egész lényével igyekszik az ajtót befoglalni, hogy még véletlenül se tudjak bejutni.

- Azért, mert ha beengeded, azzal csak magának fog vele ártani. És mert őszintén leszarom. Ez a kettejük dolga, és én nem fogok beleszólni már. H, te vagy itt a második legkisebb. Komolyan nem értem, mit vagy úgy fennakadva, hogy miért pattogsz ennyire, holott Lyn noona számodra. Tiszteletteljesebbnek kéne legyél vele, annak ellenére, hogy miket tett. Saját magadat járatod le a makacs formáddal. Komolyan, néha kurvára felpofoználak, és meg is tehetném, de nem fogom.

   H lehajtott fejjel hallgatta végig az egészet. Éreztem rajta a félelmet. Még most is reszket egy kicsit, és össze van húzódva. Eláll az ajtóból.

- Bocsánat – kér elnézést Montól.

- Felesleges. Húzzál befelé, és egy szót se Sugának, jó? Még szeretnék pár dolgot elmondani Lynnek, még mielőtt bemennénk.

Bólint, s bemegy.

Amint újra ketten leszünk, egymásra tekintünk.

- Mit akartál még?

- Egyezünk meg valamiben.

Felkelti az érdeklődésemet. – Sok egyezséget kötöttünk mi már.

- Igen, párat.

- Mondjad, mi lenne az.

- Ha Suga esetleg… Neked menne, én megvédelek. Nem akarlak ezzel most megijeszteni, de ismerem őt. Nőket természetesen nem bánt, csak ha elgurul az agya, akkor nem ismer határokat.

Olyan vagyok, akár a kocsonya. Már a légzésem egyenletes, az is remeg a félelemtől és az izgalomtól.

- Mehetünk? – kérdem.

- Menjek előre én?

- Kérlek – suttogom alig hallhatóan.

   A szűk előszobában megcsap a büdös, kanszag. Összehúzódva kullogok RapMon mögött. A nappaliba tartunk, ahonnan származnak a zajok.

Mon egy váratlan pillanatban hátra nyúl és belök a konyhába. Benéz, s int, jelezve, hogy mindjárt visszajön értem.

- Ó, ki ez a csinos höl…gy?

Jin lepődötten tekint rám.

- Lyn?

- Igen, de pszt! – csitítom.

- De jó látni! – elmosolyodik és átölel.

- Komolyan? Már azt hittem te is leoltasz. H az előbb kint nagyon leoltott.

- Én? Áh, dehogy. Mi járatban?

- Akarok beszélni Sugával.

- Ühm, biztos vagy te ebben?

- Namjoon már mesélt egyet, s mást, tudom, mi volt az elmúlt pár napban, és igen, így is vállalom.

- Bármi is lesz, mi itt vagyunk.

- Köszönöm. Őszintén bevallom, hogy félek.

- Elhiszem. Nem lesz kellemes. És milyen volt J-Hopeal?

Ez a kérdés váratlanul ér.

- Jó – válaszolom tömören.

- Uh, hát ez nem volt túl meggyőző. Mi történt?

- Hazudott nekem. Pedig esküszöm, ez volt életem legszebb időszaka. Imádtam minden percét. Szerelmes voltam és vagyok is minden egyes mozzanatába. Milliószor visszatekerném, ha tehetném.

- De miről hazudott?

- Nem néma. Végig etetett vele.

- Áh, értem. És ezért hagytad ott?

- Miért? Ott kellett volna maradnom?

- Ja, nem azért kérdem, csak… Hát nem hiszem, hogy ez akkora nagy baj lenne. Mármint elmondta neked, csak nem mindjárt a kapcsolatotok legelején. Lehet volt rá indoka is, vagy esetleg megadta?

- Nem. Nem hallgattam meg.

- Értem. És nem szeretnél visszamenni inkább? Még most dönts. Figyelj, nem rosszból, de J-Hope könnyebben visszafogadna, és én jól tudom, hogy te is jobban szereted őt, mint Sugát.

- De haragszom rá. Nagyon.

- Annyira, hogy ne is tudj megbocsátani neki?

- Nem – szomorúan lehajtom a fejemet.

- Akkor?

- Nem tudom. Csak…csak most úgy érzem, látnom kell Sugát. Azt hiszem, az megnyugtatna. Az sem érdekelne, ha megverne.

- Lyn – suttog be egy kis résen Mon.

- Igen?

- Gyere ki.

Gyorsan megigazítom a ruhámat, hajamat. Lenyelem a felgyülemlett slejmet a torkomban.

    A nappaliba fordulva több szempár is rám szegeződik. Zavarban érzem magamat.

Az első alak, akit azonnal kiszúrok, az Yoongi a kanapén, komor ülésben. Jin is csatlakozik hozzánk.

Kellemetlenül az égő fülem mögé tűröm szemembe lógó hajamat.

- Khöm… Sziasztok – nyöszörgöm.

Suga felszisszen.

Megrázza fejét. Hajába kap idegesen, alsó ajkát beharapja. Bármennyire is ideges, irtó dögös.

Feláll.

Egyenes, lassú léptekkel közeledik felém. Szemével folyamatosan az enyémbe bámul, mintha fürkészné.

Minden egyes lépésével egyre közelebb került hozzám, s ezáltal Jinék is, mint testőrök, ugrottak.

- Csak okosan – jegyezte meg Monster.

Suga kegyetlen mosolyt eresztett arcára.

- Ne aggódj. És most kérek mindenkit, hogy menjen ki.

Senki nem akar itt hagyni vele. Még H sem. Tétováznak.

- Hallottátok nem? Húzás kifelé! – erélyesebben igyekszik mondani.

Eléri a célját hangnemváltásával.

Amint elhagyják a többiek a nappalit, Yoongi újra belefúrja íriszeit az enyémbe.

- Lehet, hogy most baromira haragszom rád, de be kell valljam, kemény húzás volt tőled, hogy elmertél jönni ide.

- Bátor vagyok.

- Akkor is lehettél volna az, amikor egy szó nélkül elhúztál a faszra. Nem mertél beszélni róla, hogy viszonyod van a kölökkel.

- Nem akartam, hogy erős kötelék alakuljon ki közte és köztem, hiába voltam vas, ő akár a mágnes, úgy vonzott.

- Rap Monster elmondta, hogy mi történt. Igazából megérdemled. Ennyit tudok hozzáfűzni.

- Igazad van.

- Mekkora volt a bűntudatod, amikor elkezdtél érezni iránta valamit?

- Nagy.

- És amikor megcsókolt?

- Suga.

- És amikor keféltetek?

- Suga, kérlek! – idegesen rákiáltok.

- Bezzeg arra nem gondoltál, hogy mennyire aggódom miattad. Arra se, hogy mekkora fájdalmat okoztál.

- Sajnálom. Nem akartam.

- Most már hiába szólal meg benned a bűntudat édesem.

- Én ezekkel tisztában vagyok.

- Helyes.

- Esetleg van még valami, amit szeretnél elmondani nekem?

- Nincs.

Kerülöm szúrós tekintetét.

- Nekem még lenne egy. Mi a francnak jöttél ide? Hogy el legyél küldve a picsába?

- Nem.

- Ezek után még vannak elvárásaid, hm? Azt akarod, hogy újra együtt legyünk?

Megvakarom a fejbőrömet.

- Igen, azt szeretném! – jelentem ki határozottan. Könnyek szöknek a szemeimbe. Hisztérikus roham van készülődőben. Testem bugyrából szeretne feltörni a felszínre.

- Micsoda határozott válasz – még ő is meglepődik rajtam. – És mit gondolsz, én mit fogok tenni veled?

- Elküldesz melegebb éghajlatra, nem?

- Nem.

Válasza okán kihagy vagy 2 ütemet a szívem. HOGY MICSODA? 

41.fejezet

20 perce térdepelek a porban, s hullajtom az égető könnyeket.

Az utca kihalt volt egészen idáig. Reménykedtem benne, hogy senki nem lát majd ilyen szánalmat keltő külsővel, de hát nem tartozom a szerencsés fiatalság közé.

Egy magas srác volt az. Külsőre olyan volt, akár Jin, de mégsem őt véltem felfedezni benne. Markánsabb arcvonásokkal rendelkezik s nem olyan kisfiús pofija, mint Jinnek. Fekete haja torzonborz, ruhái szakadtak, de stílusosak ettől függetlenül.

Sejtettem, hogy nem fog egy szó nélkül elsétálni mellettem.

- Jól vagy? – megiramozza tempóját, s azonnal odasiet hozzám. Óvatosan hónom alá nyúl, de nem kezd el felemelni.  – Úristen, miket kérdezek, hát nem úgy nézel ki. Csak nem a gyárban jártál?

- D-de – felelem erőtlenül, akadozva.

- Bántott a szellem? Vagy valaki még bent van? Esetleg megtámadott titeket? – faggatózik. Súlyosabbnál súlyosabb kérdésekkel bombáz.

- N-nem. Egyedül voltam.

- Hát akkor?

- Lényegtelen – kitörlöm könnyemet.

- Biztos nem akarod elmondani nekem?

Bólintok.

   Kedvesen egy papírzsepit nyújt át, amibe megtörlöm az arcomat és kifújom az orrom.

- Haza tudsz menni?

- Igen. Talán.

- Inkább elkísérlek, az a biztos. Hol laksz?

- N-nem fogadhatom el – utasítom vissza. – Túl kedves vagy ahhoz, hogy jó ember legyél.

- Pedig komolyan nincs semmiféle hátsó szándékom – nevet fel. – Amúgy a nevem Hyosang – mutatkozik be.

- Yoona, de a LYN-t jobban kedvelem.

- Ulzzang vagy? – lepődik meg.

Nem értem, honnan jön a feltételezése, de hevesen megrázom rá a fejemet.

- Pedig azt hittem. Na, gyere. Ne fetrengj itt a földön.

Felállásra kényszerít.

Nagy nehezen magam alá teszem lábaimat, s feltápászkodom. Megállok a talpaimon, de azonnal el is szédülök.

Bizonytalan testtartásom miatt Hyosang nem ereszt el.

- Na, akkor hol laksz? – ismételten felteszi a kérdést. – Ha nem mondod el, elviszlek a legközelebb lakó haveromhoz. Tuti befogad a lakásába fél-egy napra.

Nem akarom elmondani neki, hol lakom. Továbbra se bízom meg benne.

- Legyen. Vigyél oda.

- És a haveromba megbízol, bennem meg nem? – továbbra is nevet.

Megrántom a vállam.

- Messze lakom innen. Se kocsim, se semmim. Egy szaros biciklim van itt, valahol a gyár területén, de se erőm, se kedvem nincs megkeresni. Sétálni meg még annyira sincs hangulatom.

- Értem. Akkor menjünk.

Ismeretlen utakon kísért Hyosang. Mégis, amikor felkiáltott, - ezzel felébresztve mély gondolataimból - hogy itt vagyunk, ismerőssé vált a lakásajtó.

De addigra már túl késő volt.

Hyosang becsöngetett.

Pár lépéssel eltávolodom a nyílászárótól, míg Hyosang előrébb. Az ajtófélfának támaszkodik csípőre tett kézzel.

- Megyek! – szűrődik ki egy hang, miközben a háttérben halkabb, de mégis nagy zsivaj szól.

Kulcszörgés, zárkattanás, kilincs lenyomás.

- Kidoh! Hát te? Úristen, de rég láttalak – öleli meg férfiasan RapMon Hyosangot.

Eleresztve Kidoht az ölelésből, egyenest rám néz.

Rendes lefagy. Csakugyan én magam is.

- Ő itt Lyn. Be tudnád fogadni egy pár órára, ameddig kipiheni magát? A gyár előtt találtam rá és nagyon zilált volt.

Szégyenkezve hajtom le a fejemet.

Érzem Rap Monster tekintetét rajtam. Érzem, ahogyan szúrós pillantássokkal méri végig poros, csapzott testemet.

Szánalmas lehetek.

- Legyen. Te nem jössz be?

- Talán majd holnap. Most sietnem kell próbára.

- Mifélére?

- Újra belekezdtem a rap szakmába.

- Ah, értem. Akkor menj. Lyn, te nem szeretnél beljebb jönni? – tárja ki előttem az ajtót. Arcáról tömény bosszú mutatkozik.

Félek bemenni. Nagyon. De nincs más választásom.

- De – nyögöm ki elég határozatlanul, pedig a célom az ellentettjét akarta volna.

  Ha most elfutnék, azzal Hyosangot teljesen összezavarnám, s szinte biztos vagyok benne, hogy Monster mindent elmesélne neki. És hogy őszinte legyek saját magamhoz, bennem van a vágy, hogy újra láthassam Sugát.

- Akkor én mentem. Sziasztok – int Kidoh, s elmegy.

Megvárjuk mindketten, míg elhagyja teljesen a lépcsőházat.

Rap Monster becsukja maga mögött az ajtót.

- Mi a helyzet? – kérdezi, akár egy barát.

- Semmi.

- Akkor nem így néznél ki. Miért jöttél?

- Én sem tudtam, hogy ide jövök. Hyosang hozott ide.

- És őt honnan ismered?

- Egy órával ezelőtt találkoztunk az utcán.

- És csak úgy random leszólított? Kidoh nem ilyen. Mi történt? Csak nem kidobott a szerelmed? – hanglejtésében gúnyt vélek felfedezni.

- NEM! Vagyis, nem egészen…

- Én hallgatlak. Akár egy egész éjszakát is kint töltök veled, csak azt szeretném hallani, amit sejtek.

- Pont neked öntsem ki a lelkem?

- Már többször is megtetted. Szerintem jó hallgatóság vagyok.

- És ha elmondom? Maximum nevetsz rajtam egyet és elküldesz a faszra.

- Így ismersz?

- Mondjuk.

- Nem foglak. Nem tudom miért, de komolyan annyira szánalmasnak tartalak, hogy már sajnállak.

- Kidoh is biztos azért állt le velem beszélgetni.

- Áh, neki csak nagy a szíve. Na, ma még elkezded mesélni?

- Előtte kérek egy cigit.

RapMon előveszi a cigisdobozt az öngyújtóval és a számba nyomja a fehér szálat. Meggyújtja öngyújtóval, aztán a sajátját is.

Beleszívok a rákosítószerbe. Megkönnyebbülést, örömöt szerez ez a kis függőséget okozó anyag.

- Megszólalt.

- Ki?

- J-Hope.

- Hogy mi? Tehát nem is néma a gyerek?

- Nem.

Ezen még Rap Monster is meglepődik. – Kajak? Kajak végig álltatott a kis fasz? És akkor most mond, hogy nem volt igazam!

Nem szívesen, de igazat adok Monnak.

- Jó, valóban.

- Az elismerés íze. Imádom – fényezi magát. – És most mi van? – tér vissza a sztorihoz.

- Hogyhogy mi van? Otthagytam.

Könnyeimet gyorsan kitörlöm szememből.

- Namjoon?

- Mi az?

- Suga tudja?

- Hogy hol voltál?

Bólintok.

- Igen, de nem én mondtam el neki. Van nekünk ugyanis egy igen beszédes H-nk, aki véletlenül megint hót részegre itta magát, s teljesen spontán megfogta Yoongi vállát, majd belenevetve fülébe felordította, hogy: LYN A GYÁRBAN VAN AZZAL A GYILKOS FAZONNAL! Mindenki egyszerre nézett H-ra. kicsit ki voltunk akadva. Nem is miattad, hanem Yoongi miatt. Nem kellett volna megtudnia. Maga alá vágta magát a gyerek rendesen.

- És mi lesz, ha most meglát?

- Én azt nem tudhatom, de szerintem parázhatsz kicsilány, mert napok óta fortyog benne a düh. Két napon keresztül bezárkózva éltünk. A kulcsok nálam voltak a biztonság kedvéért. Vagy hússzor próbált kiszökni, hogy elmehessen a gyárba.

- És ti hogyhogy nem jöttetek?

- Hát mert volt jobb dolgunk is. Yoongit meg pláne nem engedhettük be ilyen állapotba.

- Még mindig mérges?

- Hát gondolom. Mélyen. A lelkében. De most csak úgy van. Nem csinál semmit egész nap. Bár még mindig jobb ez az állapot a tegnapinál. Az asztalt hozzá akarta vágni a padlóhoz. Csak H-val képes beszélgetni normálisan, amit senki nem ért, mert elég durván vágta a fejéhez a tényt.

- Szerinted mit tegyek?

- Menj el?!

- Ezt most kérdezed, vagy mondod?

- Inkább kérdezem. De komolyan. Miért akarsz bejönni?

- Nem tudom. Hülye voltam, hogy itt hagytalak titeket.

- Késő bánat szívem.

- De csak helyre tudnám hozni valahogy…

- Azzal, ha elmennél, szerintem mindent jóvátennél. De felőlem maradhatsz is. Egy szép veszekedés szemtanújává válnék maximum. Még élvezném is lehet.

- Lehet még egy kérdésem?

- Igen.

- Sugán kívül a többiek is haragszanak rám?

- Ühm… Nem tudom. Jin nem. Azt mondta, ő megérti, ha az igazi szerelmeddel akarsz lenni. Jung Kooknak sincs baja veled. Suga maga mellé állította H-t, tehát… Róla nem nyilatkozom. T-Jo meg itthon sincs. Folyamat dolgozik Dae temetése óta. Aznapra vett ki utoljára szabit.

- Hova lett temetve?

- Temetőbe. A szüleivel sikerült beszélnünk. Nagyon megrendítette őket a hír – felsóhajt.

- Ki kéne mennem hozzá egyszer.

- Mi hetente kijárunk.

Néma csend veszi át az uralmat.

Mon töri meg elsőként.

- Mit választasz akkor? Maradsz, vagy mész? – teszi fel költőien a kérdést.

Hezitálok.

Ezt a kérdést ma már másodszor kapom. Előzőleg valószínűleg bölcsen döntöttem, de most akaratlanul is a rosszat akarom magam köré.

- Maradok. 

40. fejezet

- M-mit mondtál? V-vagy hogy? – makogom a hitetlenkedéstől.

   Teljes káosz fedi elmémet.

- Hm?

- Hoseok. Te. Az imént. Megszólaltál.

„Mi?”

- A-azt mondtad, hogy Chocochip, vagy mi a jó istent, amikor megcsípted a nyakamat.

   Még mindig nem térek magamhoz. Fizikai képtelenség, hogy megszólaljon.

Bár sosem mesélt arról, hogy konkrétan mi történt a hangszálaival, de még csak eszembe se jutott, hogy esetleg titkolna előlem valamit. Azt hittem, nem olyan nagydolog, azért nem meséli el.

Leginkább Hope reakciójából vágom le a helyzetet. A valóságot.

    Hoseok fejét lehorgasztva, egyenesen a mélybe tekint, kerülve velem a szemkontaktust, s elhúzódik tőlem nem olyan feltűnően, de értem a célzást.

Most vallania kell.

   Bármi is a titka, fel kell fednie előttem, mert én nem hagyom, hogy magába tartsa. Tudnom kell, mi folyik körülöttem. Ha kell, harapófogóval húzom ki belőle.

- Te is jól tudod, hogy bármi is a titkod, nem adom fel, mindent megteszek, hogy kiszedjem belőled. Mi az Hope?

Sejtésem nem alaptalan.

Egyre idegesebb. Ujjait tördeli, légzése felgyorsul.

- Mond. EL!

Nyitásra tátja formás ajkait, de meggondolja magát, s nem mond semmit.

- Jung HoSeok! Mi a jó picsát hallgatsz el előlem? – megráncigálom vállainál fogva. Arra kényszerítem, hogy az íriszeimbe nézzen. Azt akarom, hogy egyenest a szemembe mondja, hogy a kapcsolatunk egy nagy hazugság volt. Tudom az igazságot, de tőle akarom hallani.

Saját szavaival, mert tudom, hogy beszél.

- Sajnálom. – Hangja rekedt, elhaló.

Ezernyi érzelem ködösíti elmémet és szívemet egyszerre.

- Ennyi? Ennyit érek? Egy sajnálomot? – magasabb hangnemet váltok, aztán kifújom a belém szorult levegőt, s egy higgadtabb állapotba kerülök. – Nem, tudod mit? Ne sajnáld. Így utólag már mindegy – eleresztem. Eltávolodom tőle úgy 4-5 lépéssel.

   Nem is értem, hogy vagyok képes ilyen nyugodt magatartásra. Lelkem üvölt, tombol, sír és nevet. Sír, mert egészen idáig egy nagy hazugság volt minden. Nevet, mert mindent elhittem.

  Örülök, mert az egyik kívánságom az volt, hogy egyszer halljam Hope hangját. Nem gondoltam volna, hogy be is fog teljesülni az óhajom.

Mégsem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna.

   Szám pityergésre görbül, sőt, sírásra, bömbölésre, zokogásra, bőgésre. Szemeim csillognak, elönti a nedvesség.

 - Lyn, én nem is tudom… - hangja simogat, de mégis, akár a tűz, fájó, gennyedző, vérző sebet hagy maga után.

   Összeszorul a torkom. A gombóc, mely összegyűlt reszelős nyelőcsövembe, elzárja a járatot. Fuldoklom.

Annyi mindent mondhatnék neki, annyi szót vághatnék hozzá, mégis magamba tartom. Csak ártanék vele, ha elhagyná a számat eme sok gondolat.

- De Hope, ezt te hogy gondoltad? Hogy bírtad ki? – dühösen felteszem a kérdést. – Áh, tudod mit? Inkább hagyjuk a faszba is. Nem érdekel. Felejtsük el – legyintek.

- Megbocsátasz? – lepődik meg.

- Ezek után? – érthetetlenül megrázom a fejem. – Úgy értettem, felejtsük el az egészet. Mindent. Mindent, ami eddig történt.

Tőr kaszabolja a szívemet odabent, de ezt látom a legbölcsebbnek.

- D-de miért? – felkel a párkányon, felém közelít. Olyan, mintha nem is érdekelné, hogy a mélybe is zúghat, ha rosszul lép.

Megragadja felkaromat, de kirántom szorításából.

  Bőröm zsibbad ott, ahol megérintett.

- Átvertél, hülyítettél, hazudtál, titkolóztál!!! – vágom hozzá. – Te is olyan vagy, mint az apád! Nem is leszel több, egy gyilkosnál.

  Kigördül a könnyem. Nem tudom, nem akarom már tovább bent tartani.

Úgy érzem, az a legjobb, ha most elhagyom a gyárat.  Minél tovább nézem Hopeot, annál jobban fáj.

   Töprengek egy sort; feldúlt lelkem önmagával vesződik.

Lépjek le? Maradjak még? Lenne értelme még maradni? És lenne értelme egyáltalán lelépni?

- Menj el – suttogja a lelkiismeretem.

  Beletúrok idegesen hajkoronámba, dobbantok egyet, s sarkon fordulok.

   Rálépek a rácsra, teszek pár lépést előre. Felgyorsítom a tempómat, egyre inkább el akarom hagyni a Gyárat.

   Az eddigi szép emlékek egyszerre zúdulnak rám, villannak be, s mindegyik kis kép egy darabot szakít ki aortapumpámból.

   A könnyek elhomályosítják látásomat. Kézfejemmel többszöri próbálkozás után se tudom eltávolítani a sós cseppeket. Egyre több, és jobban folyik. Hangomat se fojtom vissza. Hagyom, had törjenek fel a keserves kiáltások. Hadd hallja Hope, mekkora fájdalmat okozott.

   Futok, de alig látok. Egyáltalán nem figyelem az utat.

A bokám nekiütődik egy hideg, kemény anyagnak, s hasra vágódom benne. Tenyereimet felszaggatják az apró kavicsok, durva porszemek. Ruhám, könnyes arcom, végtagjaim mocskosak lettek.

Kínkeservesen feltápászkodom.

- Lyn, kérlek… - Hope megragad a vállamnál fogva és felránt. Lábaim alig bírják vékony testem súlyát. Fáj és remeg mindenem.

Leszedem magamról Hoseok mancsait, kitörlöm vörös, duzzadt szemeimből a könnyeket, s körültekintek. Meglátom a kijáratot, a kellemes napfényt. Csalogat kifelé.

Ránézek J-Hopera.

Karja még mindig ugyanúgy áll, ahogyan én leszedtem magamról. Döbbenet és a szomorúság egyvelege tükröződik arcán.

Lehunyom pilláimat, megremegő ajkamat beharapom, s fejem mellé emelem kezemet.  Megsuhintom. Amint célt ér, az hatalmasat csattan. Még az én tenyeremet is csípi, hát még Hoseok arcát.

- Rohadj meg – teljes szívből üzenem neki az utolsó mondatomat. S ezzel kisétálok véglegesen a gyárból.

- Lyn, állj meg! – hallom mögülem a kiáltásait. – Kérlek!

Gyorsabban szedem a lábaimat. Már a kordonoknál tartok. Egy apró megnyugvást okoz a rácsok jelenléte.

- Lyn, Én szeretlek! Ne menj el! – ordít. Kihallatszik hangjából, hogy sír, de képtelen vagyok visszatekinteni rá. Akkor csak nehezebb lenne itt hagynom.

    Átbújok a fémek közt, s véglegesen is elhagyom a gyár teljes területét.

  Megállok egy közigazgatási táblánál, és nekitámaszkodom, hogy kifújjam magam.

Mély lélegzetvételekért kapkodom, de csak sipákolok. Minden nyílásom el van dugulva.

Lábaim végérvényesen is feladják a küzdelmet, a súlyom nagyobbnak bizonyult, s legyőzte az izmaimat. Összecsuklom.

    Gyomrom tartama felkúszik a szűk nyelőcsövemen, s számba gyűlik.

Egyenest a földre küldöm a tegnapi vacsorát, az epét.

Teljesen üressé váltam.

A gyomrom, az agyam, a szívem, a lelkem. Akár a légüres terek. Szárazok mind, mint a papír.

Ülök a koszban, mint egy hajléktalan. Bármiféle tevékenység nehezemre esne. Még a gondolkodás is. A legjobb lenne, ha most, itt, azonnal meghalnék.

Életemben először gondolom úgy, hogy a rémálmom most igazán valóra válhatna. Csak az a fegyver kéne, semmi több. Könnyűszerrel átlyukasztaná vékony bőrömet, gyenge szívemet. És vége lenne mindennek.

Igen, ezt akarom.

A magány csak felemésztene élve. S ezt a sebet, melyet most szereztem, csak egy ember képes begyógyítani. Aki okozta azokat. A gyilkosom.  

39. fejezet

   Elsül egy fegyver. Hangos, s közeli. Felém tart, testem célkeresztként szolgál. A golyó szélsebes, kettéhasítja a levegőt, de szinte észre se lehet venni.

Felkiáltok.

   Egész testem összerezzen, pilláim kipattannak helyéről.

Patakokban folyik le meztelen testemről a verejték. Hörgőim megrezzennek lélegzetvételeim során.

Egy röpke percig levegőért kapkodom, s közben realizálom magamban a dolgot.

Ez csak egy álom volt, semmi több. Én még mindig J-Hope mellett fekszem, a gyárban vagyok, Hope szobájában a matracon fedetlenül. Csak a takaró melegít.

   Hoseokra lesek, ki negédesen nyugtatja rezzenéstelen, mosolygós arcát a párnán, s gondolatai a messzeségben járnak.

   A lövés valóban képzeletem szüleménye volt, álmom rossz poénja, de mégis nyugtalanít. Lehet ez egy jel?

   Gyengéden visszahajtom fejemet Hope csupasz mellkasára. Ügyelek rá, hogy ne keljen fel, mert még korai lenne és szüksége van az alvásra.

Mocorgásnak indul alattam a test, a végtagjait kinyújtóztatja hangos szuszogások közepette. Karjaival átölel, ujjait a vállamon fonja össze. Olyan, mint egy koala maci, aki a fába kapaszkodik.

Nem bírom tovább, muszáj meglesnem kisfiús, álmos arcát.

Felfelé görbülő szájjal üdvözlöm: - Jó reggelt.

Bólint, amolyan „Neked is”-t jelent gesztusa.

Ujjaival matatni kezd maga alatt, körül, én alattam, a párnák alatt, s már az egész ágyat feltúrta egy karjával, de nem akadt kezébe a tárgy, melyet keres.

- Mi kell? – kérdem.

„T-E-L-E-F-O-N” – írja vállamra.

- Tegnap este elhajítottad jó messzire. Segítsek megkeresni?

Megrázza fejét.

   Ő maga kislisszan alólam, ezáltal elvesztem a fejemet támasztó alkalmatosságot. Elnyúlok a matracon, s figyelmesen, hasra fekve nézem Hoseok lényét.

   A tény, hogy még mindig meztelen tegnap óta eszembe juttatja a kis kalandunkat. A szikra újra lobban, még jobban kívánom, mint éjjel. Vágyat érzek egy reggeli hancúrra.

   Valószínűleg túl kéjesre sikeredett ábrázatom, mert Hoseok kajánul elvigyorodik, felveszi a mobilt a földről és elindul felém.

  Beveti magát az ágyba, szint összeroppantja porcikáimat, ahogyan teste elnyúlik az enyémen.

Felnyögök.

„Jó reggelt szívem.” – írta. – „Lyn… Megkérhetlek, hogy…”

- Igeeen?

„Hogy ne nyögj így? Legalább is ne reggel. És ne akkor, amikor nincs rajtam jóformán semmi.” – belepirul mondatába.

- De Hope, nincs mit szégyellned.

Belecsíp orcámba, mely egy jókora piros foltot hagy maga után, amire egy cuppanós puszit lehel.

Legurul végre rólam, meghentereg a takaróba, s mellém kúszik. Hanyatt fekszik, én pedig próbálok úgy helyezkedni, hogy az államat mellére tudjam rakni. Egyik tenyeremet vállüregében pihentetem.

- Köszönöm a tegnap estét – suttogom.

„Nem. Én köszönöm.” … „Lyn, nem tudom szavakba önteni, mennyire szeretlek, és hogy mennyire hálás vagyok azért, amiért kitartasz mellettem.”

- Amúgy sem tudnék másként tenni, ezért nem kell hálálkodnod. Minden porcikám veled akar lenni, ezt te is jól tudod. Én is szeretlek. – elérzékenyülök. Nem akartam, de megtörtént. Elszorult torkomat egy nagy nyeléssel ellazítom, könnycseppjeimet igyekszem letörölni nem feltűnően.

De ezek végre örömkönnyek. Hagynom kéne, hadd csordogáljanak.

   Hope beletúr a hajkoronámba. Egy csillogó tincset kiszabadít a nagy bozótból, a kilógó hajszálakat még hozzácsatolja, vagy éppen visszakotorja a rengetegbe. Ujjai közé fogja a vékonyka tincset, s csavargatni kezdi azt.

  Nyugtató hatást gyakorol szervezetemre. Lehunyom szemem, szinte újra álomba ringat a kellemes érintés, az apró törődés. Imádom, amikor a hajamat piszkálják. Eszembe juttatja az estéket, amikor édesanyám az estimese után csavargatta a hajamat, s a lassú, gyengéd mozdulatok olyan relaxációs érzetet keltettek bennem, hogy menten aludni tértem. A kis ketyegőm ezekben a pillanatokban tökéletesen pulzált.

Már-már fél lábbal az álom kapujában állok, s felvillan némi emlékkép, amikor hirtelen eldördül a fegyver. Halad felém, de nem tudom, ki sütötte el, s abban sem vagyok biztos, hogy az a személy, aki felé tart a golyó, valóban én lennék az.

Felriadok.

J-Hope megijed váratlan reakciómtól, sebtében Ő is megugrik.

„Jól vagy, minden rendben?” – aggódva néz rám Hope.

- Igen, minden rendben, csak rosszat álmodtam, semmi komoly – fujtatom.

„Biztos?” – Erősíti meg kérdését.

- Igen – nyomatékosítom a választ.

Gondolkodásra sarkallom magam. Vajon kié az a fegyver? Ki azaz alak, akinek csak a kezét, az ujjait látom. És az, akinek a bőrében én vagyok? Ki az áldozat?

   Hoseokra nézek. Akarva akaratlanul is őt tudom elképzelni az áldozat szerepében. Ez talán NamJoon csodás ötletének köszönhető. Folyamatosan az ő szavai csengenek fülemben.

Ha minden úgy lesz, ahogy Monster mondta, akkor ma visszalátogatnak a Gyárba. Ma van Az a nap.

- Hoseok. – Szokatlanul mereven ejtem ki nevét. – Ma… - kellemetlenül érzem magamat. Nem biztos, hogy eszébe szeretném juttatni.

„Ma jönnek, igaz?”

Kényszeredetten, de helyeselek.

 Az információt nehéz feldolgoznom. Ma, ha minden igaz, látom Sugát. Még rá gondolni is fáj. Fáj az, amit vele tettem.

És ez a mai nap akár véres verekedésekbe is torkolhat. Sőt, bár nagyon nem akarom, de feltételezem, hogy lesz holttest is. Egy újabb valaki, akit megsirathatok.

„Nem lesz semmi, ne aggódj.” – Mintha gondolataimban olvasott volna.

- De Hope…

„De Lyn...” – megmutatja az üzenetet, s folytatja tovább az írást.

Csendben várok.

„Félnek tőlem. Jobban teszik, ha nem jönnek el. Elégszer tapasztalhatták már, hogy mire vagyok képes, és ha ebből nem okultak, akkor vessenek magukra, amiért ekkora veszélynek teszik ki mind testi, mind lelki épségüket. Mellesleg most még te sem vagy ott, velük. Mármint érted. Akkoriban csak azért nem öltem meg senkit, mert téged nem akartalak bántalmazni, s lehetséges, hogy akár te is megsebesültél volna. Nem kockáztattam. Például könnyű szerrel porrá égethettem volna őket.”

   Falfehérré válok.

Az egy dolog, hogy letáboroztam Hoseok mellett, de attól függetlenül ők a barátaim, bármilyen is most a kapcsolatunk. Még talán Namjoon is a barátom. És Suga… Ő több, mint egy barát, de kevesebb, mint egy szerető.

    Fájdalom nyíllal a mellkasomba. A gondolatmenete is annak, hogy a két véglet közül valamelyikük megsebesül, netán életét veszti…

A gyomrom tartalma torkomban ingázik tőle.

- Hope, menjünk ki az ablakpárkányra. Rosszul vagyok.

Azonnal beleegyezik.

J-Hope ruháiban ülök a párkányon, mellettem búskomoran, lehajtott fejjel birizgálja bőrét a textilek tulajdonosa.

- Én szörnyen érzem magam. Hope, kérlek, – fordulok felé – könyörgöm neked, ne ölj meg senkit, ha mégiscsak eljönnének. Belepusztulnék. Te sokkalta erősebb vagy náluk.

„De ha egyszer engem akarnak megölni? Most hirtelen fontosabb lett az ő testi épségük? Eddig azért aggódtál, hogy velem mi lesz.” – felháborodottan pötyög.

- Nem értesz! Te egyértelműen fontosabb vagy a többieknél, de őket se akarom elveszíteni. Az istenit is, elég legyen már ebből a kibaszott gyilkolásból! Az egész nem lenne, ha én nem tévedtem volna be ide, erre a helyre.

„ De akkor engem se ismernél most. Őket se.” – Felcsattan.

Belecsíp a nyakamba mérgében, s egy igen érdekes, s tiszta szó hagyja el ajka közét.

Leginkább egy madárcsicsergésre emlékeztet, de mégis értelmes szó.

- Chocochip.

- Aú! – megdörzsölöm a helyet, ahol a nyakamat érte a szorítása.

   Dörzsölgetés közben jut el a tudatomig; J-Hope megszólalt!