9. fejezet

Kifizetem a taxit.

- Először fel kell mennünk a lakásba, aztán menjünk le a boltba. Kell zsé is, meg szatyor.

   Bemegyek a lakásba, rutinosan felkapcsolom a lámpát, és ledobom táskámat a kanapéra. A fiúk követnek a nappaliig. Tátott szájjal néznek körbe.

- Nagyon otthonos – jegyzi meg Suga.

Rap Monster egyenest a polcomhoz galoppozik, ami tele van relikviákkal és egyéb csecsebecsékkel. Sugának se kellett sok, hogy csatlakozzon hozzá.

Míg én a konyhában kutatok pénzért, hallom, ahogy ők odabent viháncolnak. Odacsörtetek, hogy meglessem mi a nevetés tárgya.

Hát persze… tudtam, hogy nem szabad előhagynom a gimis képeimet. Akkoriban iszonyat cikin néztem ki, és tényleg nem vagyok büszke rá.

- Ne nézzétek tovább, légy szíves. Utálom. Rühelltem magam, amiért ennyire hanyag voltam magammal szemben.

- Hé, Lyn, nyugi. Mindenkinek vannak gáz képei. Én a sajátjaimat elégettem, mielőtt elköltöztem anyáméktól. Aztán a maradékot, ha jól tudom, anyám saját kezűleg vágta ki a kukába – mondja Rap Monster.

- Dettó – Suga megrántja a vállát – De nem nagy cucc. Túltettem magam rajta .

Látom Sugán, hogy hazudik, hisz hót szomorú arcot vág.

- Mi lenne, ha ma inkább pizzát ennénk? – terelem a témát, amennyire csak lehet. Nem akarom, hogy itt depizzünk.

- Legyen, azt amúgy is ritkán eszünk.

- Okés, akkor rendelek.

Visszatérek a konyhába, hogy keressek egy rendelőlapot. A több száz papírom közül végre kitúrok egyet.

- Ti milyet kértek? – ordítom ki.

- Mindegy, de rendelj 3 darab 54 centiset. Tényleg kurvaéhesek vagyunk.

- Hol fogtok ti annyit megenni? Majd rám fog rohadni.

- Ne félj, nem fog. Kérj valami olyat, ami tele van pakolva, azt jó éjszakát.

Minden esetre nem válogatósak a fiúk.

  Egy órán belül meg is hozták a pizzákat.

És tényleg nem hittem a szememnek, de mindent megettünk. Én csak kettő szeletet tudtam elfogyasztani, de ezek ketten mindent bezabáltak.

- Nem vagytok rosszul? – nézek a két srácra.

- Neeeem – tagadják, de mindketten a földön kiterülve simogatják kidudorodott hasukat.

Támadt egy ötletem. Éppen eljött az ideje. Nem is teremtődhetne ennél jobb alkalom rá.

Felpattanok a földről és a spájzhoz sasszézok.

- Van egy meglepetésem.

Kiveszem a palackot és a hátam mögé rejtem.

- Mi az? – ülnek fel szinte egyszerre.

- Sosem volt alkalmam megkóstolni ezt, – rántom elő a bort – de elég hívogató a külseje. Kibontjuk?

Kaján mosoly jelenik meg arcukon.

- Még szép. Adj egy bornyitót, meg hozz poharakat is.

Úgy teszek.

Rap Mon átveszi tőlem az üveget és a nyitót. Belecsavarja a parafába a fémet, majd egyszerűen kirántja azt.

- Ígéretes az illata – szagol bele. – Mióta van meg?

- Vagy egy éve.

- Az már nem rossz.

Kitölti a poharakba a vereslő folyadékot. Majdnem teli tölti az összest.

- Elég lesz Monster, nem akarunk berúgni. Nektek nem is tenne olyan jót, ha annyit innátok, mert visszaköszönne a vacsora.

 - Majd meglátjuk, mennyire itatja magát. Ha elég erős, nem fogok sokat inni, ígérem. És szerintem most Suga nevében is beszéltem.

- De ha összehányjátok valamelyik szobát is, én esküszöm, veletek fogom felnyalni a lakást.

-  Legyen. Hát, akkor egészségetekre. Igyunk V-re – emeli magasba poharát RapMon.

Koccintunk, s belehúzunk a nedűbe.

- Ah, hát ez nem semmi. Milyen évjárat? – nézi a címkét Suga. – Jézus, azt úgy vágod, hogy egy 2002-es bort tartok most a kezembe. Ennek már van értéke. Mondjuk, nem értek hozzá.

- Meg is lepődtem, hogy milyen fontoskodva kérdezted azt, hogy milyen évjáratú. Már kezdtem megijedni, hogy egy borszakértővel van dolgunk – nevet Monster.

- Neem, dehoogy. De inkább igyunk még. Ez nagyon ízlik.

Az első pohárral el is fogyott, de szinte azonnal követte a következő teli pohár. A baj ott kezdődött, hogy Sugának már nem jutott, így nekiálltunk össze-vissza öntögetni, hogy mindenkinek jusson legalább egy fél pohárral.

De az a fél pohár is sec-perc alatt eltűnt.

- És most mi lesz? – kérdezi Suga szomorkásan. Üres poharát bámulja, és az utolsó cseppekért küzdve emeli szájához többször is.

- Hm, mindjárt megnézem, hogy van-e még valami.

Először felguggolok, hogy aztán fel tudjak állni, de elvesztem az egyensúlyom és visszaesem fenekemre.

- Hagyjad, majd én megnézem – Rap meglesi az éléskamrát, s két palack átlátszó üveggel tér vissza.

- Jééé, ezt nemrég vettem. Nem is tudom miért… Ja, úgy volt, hogy hazajön az egyik barátnőm, de aztán mégsem.

- Miért? Hol van? – érdeklődi Suga.

- Öh… Talán Japánban. Modell.

- Aha. Az király. Biztos bomba csaj.

- 10-es skálán 10-es. Szúrnám! - nem ismerek magamra. Soha nem mondtam még ilyet egy lányra.

 - Van róla képed?

- Áh, biztos. Fene se tudja hol. Na, Monster, ez milyen kevés pia – nézek poharamra. – Hát töltsd tele!

- De te mondtad, hogy ne…

- Felejtsd el. Ma este bebaszunk!

Egy órán belül elfogy mindkét vodka. Suga és én még versenyeztünk is, hogy ki tud több pohárral meginni. Én győztem.

- Na, jó. Akkor igyunk rám, mert én lettem a winner!

- Lyn, a vodka is elfogyott – meglötyögteti orrom előtt az üveget Suga. – De tudod mit? Keresek valamit!

Ezúttal ő megy a kamrába, de üres kézzel tér vissza.

- Semmi. Egy deka pia sincsen.

- Akkor irány az éjjel-nappali!! – örömittasan felpattanok és szökdécselve megkeresem a pénztárcám. – Jaj, most jut eszembe. Pipáztatok már valaha?

- Mármint vízipipa?

- Igen, pontosan. Ha megjöttünk a boltból, esküszöm, összeállítom. És piát öntök bele víz helyett.

- Mit akarsz venni?

- Hát, mindent, ami alkohol!! – annyira erősen meglendítettem a karomat felfelé, hogy lábaim megindultak hátrafelé.

Ha Rap-nek nincs gyors reflexe, hátra estem volna.

- Köszönöm. Na, induljunk meg, mert szomjas vagyok!

Suga vállán átdobom balomat, míg Rapén a jobbom, és úgy megyünk el egészen a kisboltig.

- Jó reggelt! – köszönök az eladónak.

Figyelemre se méltat.

- Na, idefigyeljen! – bökök rá. – Az előbb köszöntem.

- Lyn, ne kötekedj! – állít le Suga.

- De hát nem köszönt a szottyos! – üvöltöm.

- Kérem, vigyék ki – mondja az öreg hölgy.

- Monster, te vegyél azt, amit gondolsz, meg vegyél egy doboz cigit is, én addig kiviszem – utasítja Suga. – Gyere Lyn – belém karol. – Most szépen leülünk odakint.

- Hé, Sug? Te nem vagy berúgva!

- De, én is érzem, de nem annyira. Mi rengeteget iszunk. Hozzá van szokva a szervezetem az alkoholhoz. Amit eddig ittunk, az csak bemelegítő volt nekem.

- Ahaaa. Hát, akkor igyunk még!

- Komolyan?

- Hát persze. Én mindent komolyan mondok.

- Lehet neked már nem kéne.

- Ugyan már Suga. Egy dolgot tanultam tőletek ebben a pár napban. Éljünk a mának.

- Ezt mikor mondtam én? – lepődik meg.

Gyönyörű szemeibe nézek.

- Amikor… valójában sose mondtad, de a viselkedésetekből ezt a mottót tudtam leszűrni.

- Van benne valami.

- Hé, Suga?

- Igen? – néz rám.

- Baj lenne, ha… - be se fejezem a mondatot, csak egyszerűen lekapom. Átkarolom nyakát és szájon csókolom.

Érzem, hogy megleptem ezzel a fura gesztussal, mert eleinte olyan mereven állt, s tűrte, ahogy tépkedtem ajkait, aztán ellazult, s visszacsókolt. Nyelvét áthelyezte számba, s onnantól nem volt megállás. Átültem az ölébe, úgy, hogy vele szembe legyek, s szinte hátradöntöm őt a járdára, annyira keményen törekszem befelé szájába.

Aztán meghallom a bolt kis ajtócsengőjét, és szétrebbenünk.

- Mondjuk, erre pont nem számítottam – nevet Monster. – Ezek után jót fog ez tenni, hidd el – számba nyom egy cigit és meggyújtja.

Életemben nem próbáltam még ki, így első alkalommal félre is nyelem a füstöt.

Monster és Suga már rutinos benne, s jól ki is röhögnek zöldfülűségem miatt.

- Ez nem is olyan rossz – egy újabb slukkot szívok, s kifújom.

- Tüdőzd le.

- Azt hogy kell? – kérdezem.

- Szívsz, majd egy kis levegővel egészen hátra szippantod, majd kifújod. Tartsd bent minimum fél percig a füstöt.

Megpróbálom és sikerül.

- Na, így már sokkal jobban fogod érezni a hatását.

És tényleg. Mire a végére érek, ami a legerősebb része, már nem csak az alkoholtól szédülök, hanem a cigitől is.

- Úristen, nekem nagyon kell hugyoznom – jelentem be.

- Akkor menjünk haza.

- Nem. Nekem most azonnal kell pisilni. Ez nem várhat 1 percnél tovább.

Beszaladok bolt melletti sikátorba és lehúzom a nadrágomat, s azzal együtt a bugyimat is.

- Jézusom, ez kajak oda húgyozik – elkezd szakadni rajtam Suga.

- Undorító. Te, ne hagyjuk itt? – heccelődik Monster.

- Nehogy megmerjétek tenni.

- Háromra futás! – kiáltja Suga. – 1.

Amilyen gyorsan csak tudok, felállok.

- 2.

Elkezdem felfeszegetni magamra szűk nadrágomat.

- 3.

És elrohannak.

Szinte sírva rohanok ki a sötétségből és követem őket. Amint utolérem a két idiótát, mindkettejük hátára egy hatalmasat csapok.

- Utállak titeket. Tudjátok mennyire félek a sötétben egyedül? Főleg azóta az este óta…

- Lyn, nem történt volna semmi. Nem hagytunk volna ott, nyugi.

- Már megtettétek – összekulcsolom karjaimat mellem alatt.

 - Menjünk fel, és folytassuk a partit a lakásba. Na, te is gyere Lyn – átkarol hátulról Sug és megpuszilja arcomat.

- Gusztustalanok vagytok – röhög Monster.

- Kussolsz nigga! Nyomás bulizni – megpaskolja Sug barátjának a vállát, engem pedig magához húz karjával.

- Kezdek is kijózanodni! Igyunk még! – nevetem. 

8. fejezet

 - És most hogyan jutunk haza? – kérdezem tanácstalanul.

- H. Hívd fel H-t! – mondja Suga Rap-nek.

- Minek? Nincs autója.

- Majd szerez.

- Azt se tudja, hogy lopjon el egy biciklit… Kétszer beriaszt a kocsi, és elkapják, és akkor ugyanott fogunk tartani, mint most, csak eggyel kevesebb lenne a létszámunk otthon  

- Akkor? Mondj te ötletet. Te vagy itt az agy.

Nem is figyelek párbeszédükre. Pedig már egészen elfajzott, és egyre obszcénebb szavakkal dobálóztak, végül már nem bírtam a nagy hangzavarban gondolkodni, így leállítottam őket: - Hagyjátok már abba, az istenért. Hívok egy taxit és kész. Annyi pénzem még van. Nem lop senki semmit, és mi is épségben haza érünk. A kocsiért meg holnap visszajövök – néma csend. – Ne nézzetek így. Fényes nappal jövök el érte.

 - És mi is jövünk veled.

- Rendben.

A telefonomon tárcsázom az egyetlen taxis társaságot, melynek megjegyeztem a számát.

      - Azt mondták, hogy körülbelül 5 percen belül itt lesznek értünk.

- És addig? Ne nézzetek retardáltnak, de én nem merek itt ácsorogni. Ne szálljunk be inkább a piroskába? – bök Suga a kocsimra.

- Mi baj történhetne idekint?

- Mondjuk legyilkol minket egy őrült gyilkos, aki odabent majdnem beleállított egy kést, vagy dobócsillagot, vagy faszom tudja mit a fejembe? Monster, vedd már észre! Az a kölök nem csak az épületen belül tartózkodik. Különben most nem így nézne ki a Hyundai.

- Szálljunk be. Igaza van RapMon. Inkább beülök, minthogy kint várjak a taxira.

- Eddig is itt voltunk. Akkor miért nem ugrott már a nyakunkba? Ne fossatok.

Óriási csörömpölést hallunk odabentről.

- Jó, na most ülünk be! – mondja RapMon.

Sietősen bepattanunk az ülésekre és magunkra zárjuk az ajtókat.

- Komolyan, ennyi félelmetes élményben még sosem volt részem, mint ebben a két kicseszett napban, pedig már éltünk meg mi is dolgokat. Igaz Rap?

Helyesel az említett fiú.

- Emlékszel, amikor két éve a játszón meg akartak minket verni? Istenem, T-jo mekkorát kapott a szeme alá. És Kook? Akkor még kis pisis kölyök volt. Hogy felmászott a fára, aztán a helyi kemény meg lábánál fogva rángatta le. És akkor jött Jin. Mekkorát behúzott neki, istenem. Azt látni kellett volna. Bár a bordatörésem sem volt semmi – Suga boldogan meséli ezt a régi emléket. Mintha olyan szép lenne… úgy beszélt róla, mint amikor az idősebbek gondolnak vissza azokra az időkre, mikor még élvezték az életet, és játszottak, táncoltak, nevetgéltek. Suga viszont egy bordatörésről beszélt úgy, mintha az egy csodás élmény lett volna számára.

- Suga? Érezted valaha is, hogy igazán boldog vagy? Vagy van olyan emléked, amire szívesen emlékszel vissza? – csak úgy kicsusszant a kérdés a számon.

Mindketten elnémultak. A levegő megfagyott és fojtóvá vált idebent.

Az utcán hirtelen erős fénycsóva jelent meg.

- Itt a taxi – mondja Monster.

- Menjünk – lesütöm pilláimat.

Rosszat mondtam… Teljesen elment az eszem. Olyan embertől kérdeztem ilyet, akinek se családja, se pénze. Csak barátai. A legnagyobb dicsőség neki, ha csontját törik, vagy éppen ő ver meg valakit. Vagy ha megmenekül a halál karmai közül.

   Rapmon beszállt a taxiba, így egy pillanatra ketten maradunk az utcán Sugával.

- Figyelj, bocsánat. Baromságot kérdeztem.

- Nem, semmi gond. Neked még hozzá kell szoknod ahhoz, hogy mi nem onnan jöttünk, ahonnan te. Vagyis… érted.

- Igen. Tényleg sajnálom.

- Felejtsük el, inkább menjünk, mert Rap Monster elmegy nélkülünk.

Beszállunk mi is a sárga autóba.

- Jó estét. Hova lesz a fuvar?

Válaszolok.

- Mi tartott eddig? – kíváncsiskodik Mon.

- Csak beszélgettünk, semmi komoly – legyint Suga. – Hé, Lyn? Van otthon kaja? Mert nagyon éhes vagyok.

- Huh, lehet le kell ugranunk az éjjel-nappaliba. Van kajám, de higgyétek el, nekem sem ízlik az, amit eszek.

- Akkor mi a francnak eszed? – elszörnyed Monster.

- Még van pár feles kilóm.

- Ahj, jézusom. Ezt most fejezzük be. Ma bezabálunk. Ugye tudsz főzni?

- Igen.

- Akkor perfekt.

Azt hiszem, hosszú éjszakának nézünk elébe.

  

7. fejezet

- Sugát merre hagytad? – érdeklődöm.

Rap Monster hirtelen beletapos az út kellős közepén a fékbe.

- Basszameg, ott hagytuk.

- HOGY MI? – majd kiesnek a szemeim döbbenetemben. – Tehát ő is veled volt, amikor értem jöttél?

- Igen, csak ő kint várt, míg én bementem érted.

- De akkor mégis hova lófrált el? – idegességemben rácsapok egy hatalmasat RapMon karjára. – Felelőtlen vezető vagy.

- Fogd már be a pofád és ne csapkodj. Legyünk higgadtak. Mit tegyünk?

- FORDULJ MÁR VISSZA AZ ISTENIT! – üvöltöm.

- Jó, jó, megyek már, csak ne üvölts, kérlek.

- De muszáj, mert úristen, ekkora segg embert még nem láttam, mint te! – vágom a fejéhez.

- Kicsit vegyél vissza magadból.

- A te lelkeden fog most száradni, ha bármi baja esik Sugának.

- Te nem fogsz elvérezni?

Kitekerem a pólóból a kezem. Kicsit letörölgetem a vért, hogy lássam sebeimet.

- A legtöbben már megalvadt a vér. A szilánkokat kéne kivennem belőle, nehogy bennem maradjanak.

- Ki tudod most szedni?

- Van nálad szemöldökcsipesz?

- Igen, minden zsebemben tartok egyet. Bár, lehet nem is mondok hülyeséget. Vedd ki a jobb zsebemből a bicskámat.

Kiveszem és elkezdem széjjelszedni a kütyüt. Utoljára végre a kezem ügyébe akad a kis csipesz. Felkapcsolom a kis égőt a kocsiban, és alá teszem sérült tenyerem, hogy lássam, honnan is kell kivennem a csillogó üvegdarabokat.

- Megérkeztünk – állítja le a motort Rap Monster. – Bármi történik, te itt maradsz, megértetted!

Bólintok.

Ő kiszáll és a slusszkulcsot is kiveszi a helyéről.

- Hé, Monster. Vigyázz magadra, és hozd vissza Sugát – bíztatom. – Ezt meg vidd magaddal. Hátha kell a késed – odadobom neki a bicskát.

- Köszi. Ne parázz, épségben visszajövünk mindketten.

   Fél órája várok már a kocsiban. Egyszerűen elképzelésem sincs, hol lehetnek ennyi ideig.

 Lehet megint jött a gyilkos?

Erre gondolnom se szabad.

   És ha mégis…

Nem várakozom tovább, kipattanok a furgonból, de megfeledkezem fájó végtagomról. Kénytelen vagyok elbicegni egészen az épületig.

  Nagy nehezen odakászálódtam, s megálltam, hogy kifújjam magam. Az oszlopnak dőlve pihentettem testemet, s gyűjtöttem az energiát, hogy folytassam utamat. Igaz, minden porcikám ellenzi a dolgot, de muszáj… a barátaimért meg kell tennem.

Bekiabálok, de csend honol. Csak a visszhang jön vissza.

- RAP MONSTEEER! – üvöltöm újból.

Semmi.

Elkap a páni félelem.  

Előkeresem a mobilom, hogy zseblámpaként üzemeltessem és másodszorra is belépek az épületbe az este folyamán.

Megérkezem arra a helyre, ahol megbotlottam. A cső, amiben elvágódtam, szőrén-szálán eltűnt. Nem véletlen nem láttam akkor, amikor először jöttem befelé.

Valaki oda tette a vasrudat, ebben biztos vagyok.

      - SUGAAA!

- Fuss, Lyn, FUSS! – kiáltja.

Egy pillanat alatt elvesztem a fonalat. Nem tudom, mi történik körülöttem.

Csak azt érzem, hogy valaki hatalmas erővel megrántja bal karomat, és futásra kényszerít.

Bármennyire is fáj, nem adom fel, és kitartóan kiszaladok az épületből.

Odakint Suga megáll, én pedig nagy lendülettel neki csapódom.

- Bocsi, ne haragudj.

- Nem, semmi. Jól vagy? – kérdezi.

- Megvagyok. Mi történt?

- Leszakadt az egyik rács, amitől kurvára megijedtem, és míg felfelé néztem, valami elsuhant a fejem mellett. Arra néztem, amerről jött a tárgy, és akkor megpillantottam. Érted Lyn? Láttam a srácot. De csak a sötét szemeit, és sápadt arcát, de azt is csak félig. A az orrától lefele valami fényes cucc fedte fejét.

- Rap Monsterrel találkoztál?

- Igen, egy perc, és Ő is itt lesz.

- Mit csinál még ott bent?

- Őt nem látta a gyerek. Csapdát állít neki.

- Ez megörült! Menj már vissza érte!

- Hé, Lyn. Bízz meg benne. Nagyon okos, nem lesz semmi baja – vállamra teszi kezét.

- De te magad mondtad, hogy a gyilkos is…

- Nyugi! Nézd, ki van ott – szakít félbe.

Megperdülök tengelyem körül. Rap Monster mosolyogva kisétál a gyárból, és odajön hozzánk.

Szorosan magamhoz ölelem.

- Jól van már Lyn, itt vagyok – nyugtatgat.

- Mi a francnak kell neked csapdát állítanod az éjszaka kellős közepén,miközben Sugát majdnem megölték? – tör ki belőlem a kérdés. Felkapom a vizet.

- Ne pörölj már, jó? V-ért tettem. Ha minden igaz, ha a barátunk arra felé téved, amerre kitettem a csapdát, akkor a fejébe kapja a bicskámat.

- Ennek örülök. Most viszont jobb lesz, ha tényleg haza visztek. Már egy órája tart az éjszakai műszakom.

- Most tényleg nem foglak beengedni. Kizárt, hogy te ma este dolgozz! – ellenkezik RapMon.

Ezúttal nem ellenkezem.

- Jó, legyen. De ma aludjatok nálam. Nem tudom elviselni, ha egyedül vagyok otthon, pláne, hogy ma elég sok izgalomban volt részem.

- Megegyeztünk.

Visszasétálunk a kocsihoz.

A piros polírozott kocsim elején egy hatalmas fekete felirat éktelenkedik.

„Ez most nem jött össze”  

- Mi a jó isten? – a hajamat tépem idegemben.

- RapMon? Azt hiszem vissza kaptad a bicskádat – Suga kikerekedett szemekkel rábök a bal első gumira.

6. fejezet

Kinyitom látószervemet, bár a sötétség körülbelül ugyanolyan nagy, mintha becsukva lenne.

Előkeresem mobilomat, és megkeresem azt az alkalmazást, amivel reflektorfényt varázsolhatok elő a kis készülékből.

  A földre vetítem a fényét, s az üvegszilánkok, akár a gyémántok, csillogni kezdenek.

Így képtelenség lesz megtalálni a karkötőt.

Cipőm hegyével kicsit széjjelebb húzom a vastag szilánktengert, persze sejtem, hogy ez így nem elég, de túl fáradt vagyok már a kereséshez.

Van fontosabb dolgom is.

De hogy kéne megkeresnem egy gyilkost?

Se fegyverem, se semmim, amivel meg tudnám állítani. De még csak önvédelemre sincs nálam pisztoly.

Maximum csak a reflektorral tudom megvakítani, ami valljuk be, de elég nevetséges. Jin is megmondta, hogy ez a valaki egy eszelős gyilkos.

Még ma éjjel kinyírhatna könnyű szerrel.

Beljebb merészkedem. Sokkal beljebb, mint tegnap.

Körülbelül az épület közepén állhatok.

Nekiállok keresni az oszlopokon valami kapcsolót, hátha jó még valamelyik lámpa.

Persze egyet sem találok. Valószínűleg valamilyen fő kapcsolóról van irányítva az egész.

És az szinte biztos, hogy feljebb található. Csakhogy az összes lépcső instabilnak látszik, vagy éppen le is van omolva.

Így hát bolyongok tovább a kis reflektorral.

     Hirtelen megcsillan valamin a fény, és szinte azonnal hátra is hőkölök. De akkor meglátom, hogy az csak egy hatalmas hordó, amiben anno a szeszt főzték.

Hatalmas kő esik le a szívemről, de a pánik így sem múlik.

Úgy érzem, rossz döntés volt ide visszajönni. Sötétség mindenhol, és az oszlopok rengetegében olyan, mintha egy óriási labirintusban lennék. A por, pókhálók tömkelege pedig még fokozzák a félelemkeltést.

De talán a magány a legrosszabb. Olyan, mintha valaki figyelne, s folyamat a hátam mögött leselkedne, bár tudom, vagyis remélem, hogy egyedül vagyok idebent.

    Állok, és csak figyelem a hordók alatti irányító pultot, amikor zajt hallok. Mintha valami leesett volna valahonnan a fentebbi emeletről. Ami hamar kiderül számomra, hogy ez a dolog pontosan a fejem fölött eshetett le, mert a rácsos emeletről egy csomó törmelék és por potyogott körém és rám is.

    Teljesen elvesztem az eszem, csak azt veszem célul, hogy minél hamarabb kimeneküljek a helyről. Elindulok arra, amerről jöttem is, igaz, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az a helyes irány.

Loholok, bár talpamon valószínűleg felszakadtak a sebek, mert meleg nedvességet és szúró fájdalmat érzek minden egyes lépésnél.

Már megpillantom az üvegszilánkkupacokat, és megörülök. De az öröm túl korai volt.

Egy, az addig nem látott csőben hasra esem. Tenyeremet is felszaggatták az apró szilánkok.

Megpróbálok felkászálódni, de nem megy. Nagyon fáj a bokám is, amit a cső telibe talált.

Felülök, fejemet térdemre hajtom, miközben markommal erősen szorítom bokámat.

Kitör belőlem a könnyzuhatag. A hangomat se fogom vissza, egyre csak azt hajtogatom, hogy: - Kérlek, ne ölj meg!

    A szilánkok csörömpölésére leszek figyelmes. Valaki tapos rajtuk.

- Ne ölj me-he-he-h-eg – bömbölöm.

Az illető végre belép a látókörömbe.

Feltekintek rá.

Kisebb szívrohamot kapok, és az ideg kerülget.

- Rap Monster?

- Nem akartalak megijeszteni! Jung Kook és Jin küldött utánad. Tudták, hogy ide fogsz jönni. És elhiheted, én sem engedlek ide egyedül szívesen.

- Én már tényleg azt hittem, hogy a gyilkos az – könnyeimet törölgetem.

- Nyugodj meg, és lépjünk le innen. Ígérd meg, hogy többet nem jössz ide vissza!

- Kétszer se kell mondanod. Nekem egy életre elegem van ebből a helyből.

- Jézus, Lyn, folyik a tenyeredből a vér.

- Igen, amikor elvágódtam, belefúródott néhány éles szilánk. A bokám különben jobban fáj.

- Amúgy mi elől menekültél?

- Te nem voltál bent? – csodálkozom.

- Nem. Én most jöttem be innen – mutat az utca felé.

- De akkor… akkor ki…?

- Lyn, mi történt odabent? – kérdezi, miközben leveti felsőjét, majd szorosan körbe tekeri vele vágásaimat.

- A rácsos emeleten. Valami leesett. És… és rám hullott a törmelék.

- Nem olyan biztos, hogy volt bent ott valaki. Régi épület, régi tárgyak. Ezek is bomlanak, omladoznak. A természet műve is lehetett, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

- De mégis. Egy ilyen helyen az embernek nem ilyenek jutnak először eszébe.

- Igazad van. Na, gyere, felsegítelek.

Hónom alá nyúl, átveti karomat vállán.

- Na? Tudsz járni? –kérdi, miután megpróbáltam egy lépést megtenni.

Megrázom a fejem.

- Oké, akkor nem vesződünk ezzel.

Egyszeriben felvesz erős karjaiba és odakint letesz.

- A kordonokon akkor is muszáj átjönnöd. Két lépés az egész.

Nagy levegőt veszek és átcsusszanok a két rács közt, bár RapMon végig fogta az egyik kezem.

- Az a te kocsid? – bök a piros Hyundaira.

- Igen.

- Odáig már el tudsz bicegni?

- Ha esetleg mankóként egy picit segítenél.

      A kocsihoz elérve megkönnyebbülök. Beletúrok a zsebembe és kiveszem a kulcsot. Azonnal kinyitom, majd beülök a vezető ülésre.

- Elment az eszed? Még így akarsz vezetni? Csússz át az anyósra, én vezetek.

Átcsusszanok, de csak kényszerből.

- Egyáltalán van jogsid?

- Dehogy van. Kocsim sincs.

- Úristen, mire vállalkoztam. Jó, tudod mit? Vigyél inkább haza. Az közelebb van.

- Ó, igen? És nézzem végig, ahogy elvérzel?

- Ah, otthon két perc alatt leápolom magam, csak induljunk már.

- Hát, te tudod…

Elfordítja a kulcsot, beizzítja a motort, és ügyesen ráhajt az aszfaltos útra.

    Talán autóbalesetet nem kell szenvednem.   

5. fejezet

Hajnali 2-kor sikerült elaludnom, de reggel már 6-kor szólt az ébresztőm.

10 percre még sikerült visszaaludnom, de a telefon újra csörgött, és ezúttal kiverte az álmot a szememből.

Az ágyam mellett van egy egész alakos tükör, így minden reggel, amikor kikelek az ágyból, meg tudom csodálni kómás fejemet.

Ezúttal megijedtem ábrázatomtól. Fekete karikák éktelenkedtek szemem alatt, melyek még mindig pirosan be voltak duzzadva. Ezt talán annak köszönhetem, hogy az éjszaka folyamán is, tudat alatt elsírhattam magam.

A hajam kócos volt.

A lábaim pedig be voltak kötözve steril gézzel. Megpróbáltam rájuk állni, de a fájdalom elviselhetetlen volt.

- Be kell mennem akkor is dolgozni.

Rálestem az órámra, ami már fél hetet ütött. Van negyed órám, hogy elkészüljek.

Felkeltem az ágyról és a mosdó felé vettem az irányt. Elvégeztem 5 perc alatt minden ügyes-bajos dolgomat, és amilyen gyorsan csak tudtam (tehát lassan) elbicegtem a szekrényemhez.

Kivettem egy fehér inget és egy fekete skinny nadrágot. A legkényelmesebb topánkámba tuszkoltam bele lábaimat, de a kötés miatt még ez is elég kényelmetlen.

Hajamat lófarokba fogtam, a sminkel már nem is vesződtem.

Bepattantam a Veloster Turbomba és már tűztem is a kórházba.

- Jó reggelt – köszöntem a recepciósoknak.

Senki nem köszönt vissza, csak bámultak engem. Nem is értettem, de nem izgattam ezzel tovább magam, felkerestem a főorvost.

Az egyik betegnél tartózkodott, így bátorkodtam megzavarni tevékenységében.

- Jó reggelt Mr. Yoo.

- Magának is Lee kisasszony.

- Uram, lenne egy kérdésem. Tegnap este hoztak be ide két fiút…

Közbevág: - Attól tartok kisasszony, hogy ők már másik ápolónőt kaptak.

- De csak el tudná intézni, hogy bekerüljek hozzájuk.

- Magának most ott van Mrs. Park és a kis Eun hyun.

- Én szívesen elcserélem őket.

- Akkor viszont ezt ne velem beszélje meg, hanem a fiúkért felelős ápolóval.

- NEM BÍROM EZEKET A SRÁCOKAT! – tör be idegesen Eunjin.

- Melyikeket? – kérdezem.

- Akiket tegnap behoztak. Folyamat káromkodnak és az ebédet a falnak dobták, mert szerintük, elnézést a kifejezésért, az szar.

- Nos, Lee kisasszony, azt hiszem nincs akadálya annak, hogy megtörténjen a csere.

- Eunjin, átveszem tőled. Mrs. Park a 201-es kórteremben van. Kedves asszony, csak egy kicsit sokat beszél. Eun Hyun pedig a 10 éves kisfiú a 420-asban. Vele nem lesz gond.

- Átveszem tőled, csak ne kelljen még egyszer bemennem azokhoz a huligánokhoz! – szinte könyörög. – Nem is értem, miért kell neked az a két gyerek.

Megrántom a vállam. – Lényegtelen. Hányasban vannak?

- 110.

- Na, ki szerzett meg titeket? – nyitom be örömittasan a 110-es ajtaját.

- HÁLA AZ ÉGNEK!  Az az Eunjin kikészített. Hülye ribanc – mondja Kook.

- Hát, van benne valami.

Leülök a két ágy közti székre.

- Ti hogy vagytok? – kérdem.

- Szarul. Mármint… tudod miért – elszomorodik Jin.

- Igen. Szívem szerint még most is sírnék.

- Miért nem maradtál otthon? Szörnyen nézel ki, már bocsi – jegyzi meg Kook.

- Reggel megijedtem saját magamtól. Különben tudom, hogy hülyeség volt bejönnöm, de itt legalább elterelem a figyelmemet.

- Mi egész este nosztalgiáztunk. A régi szép időkre emlékeztünk.

- Hm. Az jó. Én is szívesen hallgattam volna.

- Hát, kábé a fél folyosó hallotta, mert Jung Kook az egyik sztorin annyira elkezdett nevetni, hogy félre nyelte a vizet és az orrán folyt ki, mire én is hangosan visítottam. Aztán egyre hangosabban meséltük a sztorikat is.

- És nem jött be senki szólni?

- De, az a hülye picsa. Azért van ennyire készen tőlünk. Egész este nem hagytuk. Szerintem vagy tízszer hívtuk fel, hogy hozzon nekünk már valami normális kaját, mert utáljuk a kórházi kosztot.

- És mostantól nekem is el kell járnom nektek kaját hozni?  

- Megköszönnénk.

- Hát, legyen.

Nem hagy nyugodni valami.

Nem merem a srácoknak említeni, mit tervezek, de mégis úgy érzem, meg kell osszam velük.

- Szeretnék mondani valamit, de kérlek, ne mondjátok el Suganak és Rap Monsternek. Nektek is csak azért mondom, mert nem tudtok megállítani, bárhogy is döntök. De mindegy is, hisz már eldöntöttem.

- Kicsit parázom az ötletedtől – mondja Kook.

- Vissza akarok ma menni a Gyárba.

- Te megörültél? Egyedül? – bukik ki Jinből.

- Igen. Több okom is van rá.

- Mi lenne az?

- Először is, meg kell keresnem a karkötőmet, ami még nem olyan nagydolog. A valós ok az teljesen egyértelmű. Meg akarom keresni V gyilkosát.

- Te kajak lökött vagy. A végén még visszakérem azt a pinát az ápolómnak – Kook teljesen kiakadt.

- Biztos vagyok benne, hogy miattam halt meg V. Miattam jött vissza az épületbe.

- Ugyan már, ezt ki mondta? Honnan szülted ezt a baromságot?

Nem akartam elárulni, hogy Suga ültette a fülembe, de minél többször eszembe jutott a furcsa beszélgetésünk, annál biztosabb lettem szavaiban.

- Én mondom.

- És mit akarsz csinálni a gyilkossal? Le akarod csukatni? Hidd el nekem, hogy az a srác egy eszelős. Két perc alatt meglóg, és úgy elbújik a világ elől, hogy a rendőröknek esélyük sem lesz megtalálni. Nem hiába nem találják már évek óta, pedig nem egy gyilkosságot hajtott végre.

- Akkor mit tegyek?

- Egyelőre szolgálj ki minket, aztán menj, és pihend otthon ki magad – legyint Kook. – Sokkal jobb program, nem de?

- Ja.

Természetesen titokban akkor is vissza fogok menni. Nem állíthat meg még az sem, hogy akár meg is ölhet a srác.

- Tényleg, szerintetek engem miért nem bántott?

- Ki?

- Hát a srác a gyárban.

- Kérdezz kettőt és könnyebbet. Tényleg nem tudom, hisz még csak azt sem mondhatom, hogy bejöttél neki, mert abba a korom sötétben nem láthatott. Az meg baromság, hogy nőket nem bánt, mert ölt már azt is – egy percig mindannyian csendben elmélkedünk, majd Jin még hozzáteszi mondókájához, hogy: - vagyis a hírekben volt szó egy női áldozatról is.

    Pár órával később Rap Monster, Suga, Dae, T-jo és H is megjelent. Az egész folyosó tőlünk zengett, amit sokan nem néztek jó szemmel, de képtelenek voltunk visszafojtani a nevetést, s sokszor el is némultunk, amikor szóba jött V. Akkor mindig valamelyikünk hullatott könnyeket, s káromkodott néhányat, de a többiek mindig megvigasztalták.

Ott bent, a 110-es szobában jöttem rá, hogy akármilyen rossz fiúk is ők, ilyen összetartó csapatot még nem láttam.

Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy észre se vettem, de besötétedett.

- Na, jó, ideje lesz hazaindulnom. Letusolom, meg ilyenek, és visszajövök, mert éjszakás is vagyok, csak muszáj hazamennem egy rövid időre. RapMon, Suga, H nektek viszont tényleg muszáj hazamennetek.

Dae és T-jo már régebben elmentek, mert indult a műszak.

- Jóóó, indulunk. Szasztok, majd holnap megint jövünk – intett RapMon és elhagyta a kórtermet Sugával és H-el.

- Ugye tényleg csak haza mész? – meg akar bizonyosodni Kook, hogy nem csinálok semmi rosszaságot.

- Igen, tényleg. Pár óra, és jövök vissza.

Vagyis remélem elég lesz pár óra.

Beülök a kocsimba. Egy mély levegőt veszek, és beindítom a motort.

Félórámba telt megtalálni a gyárat.

Az ugyanolyan rideg és sötét volt, mint tegnap este.

Elhagytam a járművet, majd beriasztóztam, mert legkevésbé sem bízok meg ebbe a környékbe.

A kardigánomat szorosan összehúzom, mert a hideg szél iszonyatosan fúj.

Nagyon lassan haladok. Szinte lépésenként megállok, és megbizonyosodom róla, hogy senki nem követ.

Miután átbújtam a kordonok közt, felgyorsult a tempóm, s két oszlop közt megálltam, és felnéztem a roskadozó épületre.

Ha még egy lépést teszek előre, teljesen elnyel a feketeség.

- Most, vagy soha.

Veszek még egy hatalmas levegőt, még mielőtt belépnék a dohos és büdös légkörbe. Lehunyom pilláimat és megteszem azt a lépést.

4. fejezet

 Több mint két órája bámulom a testet. Mind a fiúk, mind a rendőrök és mentősök próbáltak elmozdítani, de ellenálltam. Vérző talpamat ott helyben ellátták és kiszedegették belőle a szilánkokat.

Mikor leterítették V testét, újra rám tört a zokogás. S akkor is, amikor már a kocsiban volt.

Néztem a véres földet, a nyomozókat, akik megszemlélték V hűlt helyét, s annak környékét. Mind megbámultak, s láttam a szánalmat az arcukon. Talán úgy gondolják, hogy V a pasim volt, vagy valami hozzátartozóm. Persze egyik sem. Annál sokkal többet jelentett nekem. Ő volt az egyik megmentőm.

    De hogy ki az a másik, azt nem tudom.

Többször is eszembe jutott, miközben V-n elmélkedtem, de mindig csak a nagy villanás, illetve egy mérgesnek tűnő szem ugrik be.

   Valaki megtapintja a hátamat.

- Figyelj, ideje lenne elmenni innen.

Felpillantok Sugara, akinek szintén annyira piros a szeme, mint nekem.

Bólintok.

Suga felsegít, s kivisz a lámpához, ami alatt Rap Monster és egy rendőr állt, és nagyban tárgyalták az esetet.

- Téged is ki akarnak hallgatni, de a depressziód miatt úgy döntöttek, hogy inkább adnak egy időpontot a rendőrőrsre, és majd be kell menned – súgta oda Suga.

- Rendben. Kookot és Jint elvitték?

- Igen. Reméljük, ők jól vannak.

 - Holnap bemegyek hozzájuk. Megkérem a főnököt, hogy osszon be hozzájuk ápolónak.

- Tényleg, eddig meg sem kérdeztem, mi a neved.

Nem értettem, hogy kapcsolódik ide, de válaszoltam neki: - Lyn.

- Ó, aha. Szóval. Lyn, szerintem nem kéne holnap bemenned dolgozni.

- Muszáj. Túl kell tennem magam a látottakon, hisz… a kórházban szinte minden napos az elhalálozás.

- De… ez akkor is más.  

- Igen, én is tudom, csak azt nem tudom, miért. Megtámadtatok, le akartatok ütni. Most mégis itt társalgok veletek és együtt sírunk, mert elvesztettétek a barátotokat. Én meg még csak most ismertem meg, mégis úgy érzem, hogy egy közeli ismerősömet vesztettem el.

- Ez azért van, mert megmentett a maga módján.

- Suga? – hirtelen beugrott valami, ami nem tiszta számomra. – Hogy került vissza az épületbe V?

Döbbenten meredt maga elé. Lefagyott.

- Lehet el sem hagyta? – kérdezi.

- Lehet.

- Vagy téged akart megmenteni másodszorra is.

- Á, nem hiszem.

- Őszintén mondom, hogy bejöttél neki.

- Suga, elég lesz. Honnan veszed az ilyet?

- Ismerem 6 éves korom óta.

- Mindegy, ne beszéljünk ilyenekről, kérlek.

- És akkor… most mi lesz?

- Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokom.

- Beköpsz minket a rendőrségen?

Valójában eszembe se jutott ez a lehetőség. Túl jó lelkű vagyok, de egyértelműen az lenne a legjobb megoldás. Meg akartak ölni.

- Nem. De ezt V-nek köszönhetitek – hozzáteszem.

Suga bólint, s köszönetképpen átölel.

- Holnap RapMonnal bejövünk a kórházba.

- Én ott leszek.

- Most hazamész?

- Hát, elkérem a kihallgatás időpontját, és nagy valószínűséggel igen, haza megyek.

- Ne kísérjünk el?

- Meg kéne, hogy bízzak bennetek? Komolyan kérdezem.

- Én szeretnék bocsánatot kérni tőled, amiért megijesztettünk. Monster tuti nem bántott volna, s mi sem.

- De akkor mégis mi okból kifolyólag tettétek ezt?

- Úgy nézünk ki, mint akiknek olyan sok pénze lenne? Egy kibaszott albérletben élünk mind a 8-an… vagyis most már csak 7-en – legördült duzzadt szemgödrén a csillogó könnycsepp.

- Értem. De akkor miért nem kerestek állást?

- Szerinted egy általános iskolai végzettséggel hova vesznek fel? Még takarítónak se… Egyedül T-jonak és Daenek van állása. De ők is lopnak, hogy minél többet keressünk. Meleg vizünk már így sincs.

- Jó, oké, de ez akkor sem mentség.

- Lennél egyszer a helyzetünkben… - hátat fordít nekem, és elsétál.

Sosem gondoltam bele, milyen lehet a fenegyerekek élete, bár a látottak alapján nem fenékig tejfel.

V is élhetett volna tovább, ha nem kötött volna ki köztük. Vajon ő hogy csúszott le ennyire? Mit tett, hogy szülei kitagadták? És a többiek? – ezermillió kérdés kavargott agyamban. Szinte már megfájdult a fejem, és el is álmosodtam.

    Mégsem tudtam elaludni.

Otthon voltam, a meleg takaró alatt.

Én mégis keménynek éreztem a matracot, és idegennek. Minden olyan más most bennem.

Mintha a saját testem idegen lenne számomra.

Csakis V-re koncentrál az agyam, és a kérdésekre, melyre már nem biztos, hogy megkapom a választ.

Ha csak nem térek vissza a tett helyszínére… 

3. fejezet

Kook felkapcsolt egy elemlámpát és egy fekete hátizsákra irányította fényét, melybe Jin elkezdett kutatni.

Valami megreccsent.

Azt hittem Jin az, de amikor láttam a fiú szemeiben a félelmet tükrözni, tudtam, hogy nem Ő volt.

- Mi volt ez? – kérdezem.

- Jin, te voltál? – kérdezi ijedten a 16 éves.

- Nem, dehogy. Ebbe nem volt semmi törékeny.

- RapMon?

- Nem. Maradjatok kussban.

Mindenki elhallgatott.

Mozdulatlanná vált az egész épület, a sötétséget csak Kook gyenge lámpája oszlatja el egy kis sugárban. A levegő dohos, állott, és hűvös.

Megint megreccsent valami.

Az arcokra ijedtség ült ki.

- Dae, T-Jo, H, V? Ti vagytok azok?

- Suga, ezek biztos nem ők – mondja Jin.

Hirtelen megcsillant valami a lámpa fényében, s már csak azt hallottam, hogy valaki a földre csapta tenyereit. Majd pár ütéshangot, amit megint a csattanás követett. Aztán a zseblámpa került valahogy a földre, s fénye egyenest az ismeretlen arcára vetült. De a csillogás olyan erős volt, hogy teljesen elvakított, így egyáltalán nem láttam ki az. S mire pislogtam egyet, a lámpa már a legközelebbi oszlopra irányult.

Fájdalmas nyögéseket hallottam.

- Basszameg, mi volt ez? – kérdezte Suga nyögdécselve.

- Mindenki jól van? – hallottam kicsit távolabbról RapMon hangját.

- Nekem megvágták a lábam! – kiáltotta Jin. – De ezt leszámítva megvagyok.

- Jung Kook?

- Jelen. Nagyon fáj a csípőm, de még élek! Azt hiszem felhorzsolta a sok üvegszilánk, amikor elestem.

A legfurább mégis az, hogy bárki is támadt meg minket, engem nem bántott…

Felálltam, kezembe vettem a zseblámpát és megkerestem vele Kookot. Felhúztam felsőjét azon a részen, ahol véres foltok tarkították a fehér anyagot.

Ahogy megláttam, eszembe jutott V története.

- Kook. Ez nem üvegszilánk volt – szívem dobogása felgyorsult.

Felálltam mellőle és elkiáltottam magam: - Most azonnal húzzunk el innen!

A lámpával gyorsan megkerestem mindenkit és felsegítettem őket, majd Jinnek és Kooknak támasztékot biztosítottunk hónuk alá.

Kiloholtunk a friss levegőre és letáboroztunk a legközelebbi utcalámpánál.

- Ápolónő vagyok, szóval most hagyjatok magamra. Jin, nyújtsd a lábad – utasítottam.

- De nagyon fáj.

- Épp azért- megfogtam és kinyújtottam helyette, mire a srác felüvöltött.

- Úú, hát nem valami szép. Eléggé meg van duzzadva a térded. Nem lehet, hogy kiugrott? Ez teljesen meg van telve vízzel.

- Nem tudom, de kigáncsoltak. Engem támadt meg először az a valami.

Még mindig úgy beszél, mint akit most hoztak ki a kísértetházból. Bár van alapja…

 - Hívom a mentőket. Ezt minimum be kell fáslizni, de ha elszakadt a szalagod, még lehet műteni is kell. Várj egy percet, meglesem Kookot is.

Megint letérdeltem a fiú mellé.

A sebek valószínűleg mélyek, de nagyon aprók és rengeteg van egymás mellett.

- Mi a franc ez? – közelebbről is megvizsgálom, de nagyon szivárog belőle a vér, így nem látom rendesen a sebet. – Valaki adjon már egy papírzsepit.

- Nincsen.

- Kook. Vedd le a felsőd, ennek már úgyis mindegy.

Leveti és átadja nekem.

- Ne haragudj, de muszáj – letörlöm vele vérét, de szinte azonnal ki is buggyan a sebből a következő adag. – Istenem, ilyet még nem láttam. Ez nagyon mély seb. Valaki hívja fel a sürgősségit, ezt most azonnal ki kell tisztítani!

- El fogok vérezni? – utoljára akkor hallottam ugyanilyen gyermeki félelmet, amikor a kórházban az 5 éves kisfiút nyílt sebbel hozták be.

- Nem. Azt nem engedem.

Tárcsáztam a mentősöket.

- Na?

- Nyugodj meg. Azt mondták itt lesznek perceken belül, de addig is szorítsd nagyon erősen az oldaladhoz a felsőt. Nekem most vissza kell mennem a gyárba.

Mindenki meglepődötten nézett rám.

Suga volt a leggyorsabb: - De hát miért?

- Leesett a kedvenc karkötőm a kezemről. Biztos vagyok benne, hogy odabent van, mert amikor Jin ujjai közül kicsavartam a csuklómat, akkor még rajta volt.

- Menjek vissza veled? – ajánlotta fel Monster, ami nem kis meglepetésemre szolgált.

- Köszönöm, de nem kell.

Elindultam visszafelé zseblámpával a kezemben.

Újra megcsapott a dohos szag, de ezúttal erős vas szag is keveredett a levegőbe.

A földön pásztáztam a fénysugárral, és már majdnem ott voltam nagyjából, ahol megtámadtak minket, amikor egy hatalmas fekete folt jelent meg lámpám fényében.

A foltot okozó személyt nem kellett sokáig keresnem. Alig tíz centire volt, s a vér még mindig ömlött belőle, egyre terebélyesítve vele a fekete foltot.

Az arcára irányítottam a lámpát.

Felsikoltottam, majd összeroskadtak alattam a lábaim, és lezuhantam az üvegszilánkok közé. A sírás csak úgy kitört belőlem, akár a vulkán.

- Mi történt? – rohan be Rap Monster. Láttam az aggodalmat a fején.

A zseblámpát újra a test felé irányítottam, s Monster csak ennyit suttogott, még mielőtt Ő is elkezdett sírni: - Az nem lehet! V…