3. fejezet

Kook felkapcsolt egy elemlámpát és egy fekete hátizsákra irányította fényét, melybe Jin elkezdett kutatni.

Valami megreccsent.

Azt hittem Jin az, de amikor láttam a fiú szemeiben a félelmet tükrözni, tudtam, hogy nem Ő volt.

- Mi volt ez? – kérdezem.

- Jin, te voltál? – kérdezi ijedten a 16 éves.

- Nem, dehogy. Ebbe nem volt semmi törékeny.

- RapMon?

- Nem. Maradjatok kussban.

Mindenki elhallgatott.

Mozdulatlanná vált az egész épület, a sötétséget csak Kook gyenge lámpája oszlatja el egy kis sugárban. A levegő dohos, állott, és hűvös.

Megint megreccsent valami.

Az arcokra ijedtség ült ki.

- Dae, T-Jo, H, V? Ti vagytok azok?

- Suga, ezek biztos nem ők – mondja Jin.

Hirtelen megcsillant valami a lámpa fényében, s már csak azt hallottam, hogy valaki a földre csapta tenyereit. Majd pár ütéshangot, amit megint a csattanás követett. Aztán a zseblámpa került valahogy a földre, s fénye egyenest az ismeretlen arcára vetült. De a csillogás olyan erős volt, hogy teljesen elvakított, így egyáltalán nem láttam ki az. S mire pislogtam egyet, a lámpa már a legközelebbi oszlopra irányult.

Fájdalmas nyögéseket hallottam.

- Basszameg, mi volt ez? – kérdezte Suga nyögdécselve.

- Mindenki jól van? – hallottam kicsit távolabbról RapMon hangját.

- Nekem megvágták a lábam! – kiáltotta Jin. – De ezt leszámítva megvagyok.

- Jung Kook?

- Jelen. Nagyon fáj a csípőm, de még élek! Azt hiszem felhorzsolta a sok üvegszilánk, amikor elestem.

A legfurább mégis az, hogy bárki is támadt meg minket, engem nem bántott…

Felálltam, kezembe vettem a zseblámpát és megkerestem vele Kookot. Felhúztam felsőjét azon a részen, ahol véres foltok tarkították a fehér anyagot.

Ahogy megláttam, eszembe jutott V története.

- Kook. Ez nem üvegszilánk volt – szívem dobogása felgyorsult.

Felálltam mellőle és elkiáltottam magam: - Most azonnal húzzunk el innen!

A lámpával gyorsan megkerestem mindenkit és felsegítettem őket, majd Jinnek és Kooknak támasztékot biztosítottunk hónuk alá.

Kiloholtunk a friss levegőre és letáboroztunk a legközelebbi utcalámpánál.

- Ápolónő vagyok, szóval most hagyjatok magamra. Jin, nyújtsd a lábad – utasítottam.

- De nagyon fáj.

- Épp azért- megfogtam és kinyújtottam helyette, mire a srác felüvöltött.

- Úú, hát nem valami szép. Eléggé meg van duzzadva a térded. Nem lehet, hogy kiugrott? Ez teljesen meg van telve vízzel.

- Nem tudom, de kigáncsoltak. Engem támadt meg először az a valami.

Még mindig úgy beszél, mint akit most hoztak ki a kísértetházból. Bár van alapja…

 - Hívom a mentőket. Ezt minimum be kell fáslizni, de ha elszakadt a szalagod, még lehet műteni is kell. Várj egy percet, meglesem Kookot is.

Megint letérdeltem a fiú mellé.

A sebek valószínűleg mélyek, de nagyon aprók és rengeteg van egymás mellett.

- Mi a franc ez? – közelebbről is megvizsgálom, de nagyon szivárog belőle a vér, így nem látom rendesen a sebet. – Valaki adjon már egy papírzsepit.

- Nincsen.

- Kook. Vedd le a felsőd, ennek már úgyis mindegy.

Leveti és átadja nekem.

- Ne haragudj, de muszáj – letörlöm vele vérét, de szinte azonnal ki is buggyan a sebből a következő adag. – Istenem, ilyet még nem láttam. Ez nagyon mély seb. Valaki hívja fel a sürgősségit, ezt most azonnal ki kell tisztítani!

- El fogok vérezni? – utoljára akkor hallottam ugyanilyen gyermeki félelmet, amikor a kórházban az 5 éves kisfiút nyílt sebbel hozták be.

- Nem. Azt nem engedem.

Tárcsáztam a mentősöket.

- Na?

- Nyugodj meg. Azt mondták itt lesznek perceken belül, de addig is szorítsd nagyon erősen az oldaladhoz a felsőt. Nekem most vissza kell mennem a gyárba.

Mindenki meglepődötten nézett rám.

Suga volt a leggyorsabb: - De hát miért?

- Leesett a kedvenc karkötőm a kezemről. Biztos vagyok benne, hogy odabent van, mert amikor Jin ujjai közül kicsavartam a csuklómat, akkor még rajta volt.

- Menjek vissza veled? – ajánlotta fel Monster, ami nem kis meglepetésemre szolgált.

- Köszönöm, de nem kell.

Elindultam visszafelé zseblámpával a kezemben.

Újra megcsapott a dohos szag, de ezúttal erős vas szag is keveredett a levegőbe.

A földön pásztáztam a fénysugárral, és már majdnem ott voltam nagyjából, ahol megtámadtak minket, amikor egy hatalmas fekete folt jelent meg lámpám fényében.

A foltot okozó személyt nem kellett sokáig keresnem. Alig tíz centire volt, s a vér még mindig ömlött belőle, egyre terebélyesítve vele a fekete foltot.

Az arcára irányítottam a lámpát.

Felsikoltottam, majd összeroskadtak alattam a lábaim, és lezuhantam az üvegszilánkok közé. A sírás csak úgy kitört belőlem, akár a vulkán.

- Mi történt? – rohan be Rap Monster. Láttam az aggodalmat a fején.

A zseblámpát újra a test felé irányítottam, s Monster csak ennyit suttogott, még mielőtt Ő is elkezdett sírni: - Az nem lehet! V…