- Basszus, most nem várhatom el tőled, hogy minden egyes
kérdésemre lekörmölj valamit a porba… Erre nagyon nem számítottam – vallom be a
gyereknek, aki továbbra is lehorgasztja fejét. – Na, jó, tudod mit? Van egy
ajánlatom.
Ekkor feltekint.
- Most szépen felszívódsz, és eltűnsz, de nagyon gyorsan.
A többiek arra vannak, – mutatok mögém – szóval még véletlenül se arra szaladj.
Majd azt mondom, hogy megtámadtál, de meglőttelek, mire te elszaladtál.
Megrázza a fejét.
- Ez most miért nem tetszik?
Leguggol, s az előző írásait elsimítja, majd egy újabbat
pingál ujjbegyével.
„ Nem hiteles”
- Akkor találj ki jobbat! - átadom neki a stafétabotot.
Nagyban gondolkodik, majd újra leír valamit.
„ Lőj meg”
Homlokráncolva elolvasom az üzenetét. – Minek?
„ Mert úgy már
tényleg hiteles”
- De hát életemben nem lőttem… Félek – vallom be.
Feláll, a hátam mögé oson. Fegyveres kezemet kinyújtja, kicsit
állít a szögön, s beáll a revolver elé.
- Neem, ezt te sem gondolod komolyan – nevetek kínomban.
Hevesen bólogatni kezd.
Tényleg képes
vagyok meglőni egy szellemileg fogyatékos srácot? – kérdezem magamtól.
Nem, még egy
rendest sem. Még ha az egy hidegvérű gyilkos.
- Felejtsd el, nem megy.
Megforgatja szemeit.
Türelmetlenül rugdossa tovább a port, zsebre tett kézzel,
s közben a fegyvert szuggerálja.
Összeszedem minden bátorságomat. Két kézzel megragadom a
pisztolyt, s egyenest a fiú fejére célzok. Felkiáltok: - Állj!
A srác egy helyben megáll, kihúzza magát, s akkor
meghúzom a ravaszt.
Csukott szemmel hallgatózom, de a várva várt gusztustalan
hanghatás elmarad. Egyszerűen egy fémes pattanás volt az egész, mely akkora
szikrákkal járt, hogy még a karomat is megperzselte egy-két helyen.
Feltárom pilláimat, hogy megleshessem mi történt.
A fiú még mindig állt, éppen és egészségesen. Sehol sincs
tátongó seb, melyből dőlne kifelé a sűrű, vöröses-fekete vér.
- Ezt hogy? – kérdezem tátott szájjal.
Egyik kezével megragadja a szájkosarát, s megigazítja.
Elengedi azt, majd int, és alig egy pillanat alatt már ott sincs.
Vagy fél percet
állok, mire felfogom mi történt.
ÁTVERT!
Teljes kudarcot érzek legbelül.
- Hogy lehettem ennyire… áh – legyintek – szarok bele az
egészbe, inkább megkeresem a többieket.
Futásnak eredek,
arra, amerre H is tartott.
Iszonyatos sebességgel száguldozom a dobozok közt. Nem is
figyelem az utat, csak random rohanok az egyik elágazásból a másikba.
Már éppen kezdtem feladni, hogy valaha is kijutok a
raktérből, amikor hirtelen elfogy a sok roskadozó doboz, s helyette újra az
oszlopok veszik át a hatalmat. Egy óriási, rozsdás ajtó választ el az épület fő
részétől, de kétlem, hogy ki tudnám nyitni.
Lenyomom a kilincset és egy kisebb erőt fejtek ki rá, de
ahogy azt sejtettem, meg se moccan.
Teljes súlyomat vetem be, mire résnyire kinyílik. A rést
már egy, a porban talált vasrúddal próbálom kifeszíteni.
Az ajtó szépen lassan megmozdul, mire éppen egy akkora
rés keletkezik, amin behúzott hassal átférek.
- Halihó – tölcsért csinálva a kezemből kiáltok bele a
dohos levegőbe.
Válaszként csak a visszhangom érkezik vissza. Még egyszer
nekiesek az ordításnak, de valaki megakadályoz benne.
Szorosan
rátapasztja vastól bűzlő tenyerét számra, s magához ölelve beráncigál
valami hordók közé, majd elenged.
Megfordulok, és szembe találom magamat Sugával.
Bazinagy kő esik le a szívemről.
- Tudod mennyire megijesztettél? – suttogva bár, de
mérgesen kiosztom.
- Bocsánat. Hol voltál te ennyi ideig?
- Suga, láttam. H is ott volt velem. Majdnem megölt
minket. Én le akartam lőni, de ő… ő eltűnt – csalódott vagyok, amiért nem
tudtam elfogni, pedig lett volna rá lehetőségem.
- Semmi baj. A lényeg, hogy nem történt baj. H-val
összefutottunk és lepasszoltuk Kookék mellé. Dae fedez engem és téged –
megcsókol. – Hiányoztál.
Majd feldöntöm örömömben, hogy végre láthatom.
- Nagyon féltem.
- Elhiszem, de most már nem lesz baj. Itt vagyok én is és
a többiek is.
- És most mi a követező lépés? – suttogom.
- Jinéket még nem találtuk meg. Monster már tiszta ideg.
- Biztos nincs gond, hisz a gyilkos velem volt végig.
- Igen, de most már nem. Ez otthonosan mozog itt. Hidd
el, neki két perc se A pontból B-be jutnia. Már simán lehet Jinék közelében.
Egy nyögést hallunk meg a közelünkben, s az azt követő
puffanás sem marad el.
Összenézünk Sugával.
- Mi volt ez? – suttogom remegve.
- Nem tudom, de most maradj csendben, és ne mozdulj innen
– utasít, mire feláll.
Megragadom nadrágja szárát, hogy maradásra bírjam, de
könnyedén leráz magáról.
Kiólálkodik a
hordók közül, s a sima terepen gyorsan átosonva bemegy a túlsó oldali
hordókupacok rengetegébe.
A zseblámpámat a fémhengerek legtetejére irányítom, ahol
megint feltűnik a srác. A pisztolyt azonnal rászegezem, s lőni készülök, mire ő
hordóról hordóra ugrálva elmenekül. Egy laza mozdulattal több métert ugrik, s
sértetlenül ér földet.
A sötétség elnyeli a srácot.
Elhagyom a helyem, és én is Suga után eredek.
- Ezt nem hiszem el – suttogja. – Ez nem lehet. NEM! –
kiált egyre hangosabban.
Suga a porba térdelt egy test mellé. A lámpa fényét a
fekvő testre vezetem. Rémületemben eldobok mindent, ami a kezemben tartózkodott,
és levetem magamat Suga mellé.
Először csak nézem a tátongó sebet a homlokon, melyből
árad a vér, és nem tudom felfogni mi történt.
Vagy 5 percembe
telt, mire egyáltalán feldolgoztam a látottakat, s akkor sírva fakadok.
Yoongi magához ölel, és vállamon még talán keservesebben
szenved, mint én.
- Hogy tehetted? – ordítja rekedten. – Csak találjalak
meg, te faszfej, és akkor nagyon megbánod!
- Yoongi, már elment – csitítom, de tudom, hogy mélyen
fortyogó dühén ez nem fog enyhíteni.
- Nem érdekel! Tudom, hogy hallja! – üvöltözik már velem
is. – Igaz-e? Hallod ám, te kis gerinctelen!
- Nem fog válaszolni. Suga, a gyerek nem beszél.
- Majd én megoldom a nyelvét, ne félj.
- Nem, Yoongi. Nem értesz. A gyilkos… V és Dae gyilkosa
néma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése