- Nem, rohadjak meg, hogy csak megjátssza. Az nem lehet –
tiltakozik hevesen Suga.
- Én nem tudom. De ahhoz, hogy kihúzzunk belőle valamit,
el kell fognunk. Mindenképpen. És Suga, most meg kell keresnünk a többieket.
Mennünk kell – gyengéden megragadom a vállát, de ő aktívan ellenzi a gondolatomat.
- Nem, nem hagyhatjuk csak így itt! Ő a barátom – ráhull a
holtestre, s folytatja az egerek itatását.
Megszakad a szívem a látványtól.
- Yoongi, muszáj – suttogom kellemesen csengő hangon.
- De nem!
Pont úgy viselkedik, mint egy 7 éves kisfiú, aki
édesanyjának könyörög, hogy hadd maradjanak még egy órácskát a játszótéren.
Sajnos most nekem is meg kell tennem azt a lépést, amit
ilyenkor az édesanyák szoktak. Bevetik a makacsságot, és nem vesznek tudomást
fiuk érdekeiről. Ha menni kell, hát menni kell.
- Suga, most felállsz, és jössz, különben megszívjuk.
Visszajövünk Daeért, ígérem! – keményítek be.
Megszeppen határozottságomtól.
- Legyen.
Felkel erőtlenül a test mellől, egy utolsó pillantást
vetünk rá mindketten, majd elhagyjuk a hordók erdejét.
- Szerinted merre lehetnek? – kérdezem.
- Nem tudom. Talán a tartályoknál. Asszem azok arra
vannak – bök lámpájával egy pontra, mely pontosan előttünk van.
Elindulunk arra,
de Suga megáll.
- Mi az?
- Te nem hallod? – fülel.
- Mit? – de mire ezt kimondom, már én is meghallom.
- Ez Jin! – jelenti ki.
- Honnan tudod, hogy ő kiált?
- Megismerem. Siessünk.
Megragadja tenyeremet és futni kezdünk a hang irányába.
A kiáltás egyre
erősebbé válik.
Egyszer csak elsuhan mellettünk az a visongószemély, aki
minden bizonnyal Jin.
- Mi a jó élet? – figyeli a loholó haverját Suga.
És akkor megpillantom a többieket is, kik szintén ezerrel
futnak, és kiáltoznak, hogy mi is tegyük ugyanezt.
Mire kapcsolok, már Yoongi is eltűnt mellőlem, és előttem
szalad mindenki. Hátra pillantok, és egyszeriben megértem, miért is menekülnek
a fiúk.
Ő az. A srác. Kezében lángszóróval, mely hatalmas tűzcsóvákat
ereszt magából, körülötte minden fát, papírt lángra lobbantva.
Pár centin múlt, hogy ne kapja el a cipőmet a hatalmas
lángcsóva. Iszonyat gyorsasággal szedem lábaimat.
Pánikolva visítok és kapálózok. Amint elérem a vasajtót,
a kis résen átbújok, de a gyerek is könnyedén átslisszan a két fémajtó között.
Újra a
labirintusba találom magam, melynek az elejét lángba borította a gyilkos, s
rohamosan terjed felém a tűz.
Most nem szabad eltévednem, különben odaveszek.
Mégis balul sül el a dolog, s egy jobb kanyar helyett egy
balost vettem be, ami viszont zsákutca.
A fiú a nyomomban van, a lángszórója a legkevésbé sem
akar elállni, sőt, szinte vészjóslóbban köpi ki magából a forró szikrákat.
A dobozok,
melyek körbe vesznek, már égnek. Minden ég körülöttünk.
- Hagyj békén! – könyörgök négykézláb ereszkedve.
Hallom, ahogy elzárja a lángszórót. Könnyed lépteinek
halk puffanása követi ezt, majd megáll, pontosan előttem.
Feltekintek ijesztő létére.
Kesztyűs kezét kinyújtja felém.
- Én? – kérdezem.
Bólint.
Átadom remegő végtagomat neki.
Felsegít, s arra invitál, hogy menjek vele.
Kénytelen vagyok így tenni, mert karomat továbbra sem
engedte el, bár nagyon félek attól, hogy hova visz.
Egyszerűen
kivezet a hamukupacok, az égő, és az éppen megmaradt dobozok közül.
Ugyanott vagyok, ahonnan kezdtem az egész akciót H-val,
csak ezúttal a gyilkossal tartózkodom ezen a helyen. Kézen fogva!
Rám tekint sötét szemeivel, melyek íriszeimet fürkészik.
Lágy arcvonásai olyan szelíddé teszik egész lényét.
- Ki vagy te? – lehelem a dohos levegőbe.
Leguggol.
„ Egy golyóálló”
Nem erre számítottam. Egyáltalán milyen az? Ez mit
jelent?
- És hogy hívnak?
„ J-Hope”
- Ez biztos nem az igazi neved. Van az is?
Bólint.
- És elárulod?
Nem. Sejtettem, hogy nem fogja.
- És most mit tervezel velem? – gyanakodva lepillantok a
guggoló J-Hopera.
Felugrik álló helyzetbe.
Bal karját kinyújtja, rávilágosítva arra, hogy szabadon
enged. Mehetek.
- Ez most komoly? – kikerekedett szemekkel bámulom.
Újból bólint.
Nem hiszek neki. Továbbra is nagy szemekkel nézem.
Felnevet. Alig hallhatóan, szinte csak azt lehet hallani,
ahogy nagyobb mennyiségű levegő árad ki a tüdejéből s az susog. Ez is gondolom,
a némaság miatt van. Gesztusai azok, melyek elárulják, hogy nagyon nevetséges
lehetek jelenleg.
- De akkor mégis miért teszed ezt?
„Mondtam, hogy
titok”
A port elsimítja.
„De most eredj!”
- Biztosan?
Előre biccenti fejét.
„De ez a dolog
köztünk kell, hogy maradjon”
- Nem mondom el senkinek, ígérem.
„ Köszönöm”
Mire elolvasom utolsó üzenetét, ő már nincs ott velem.
Azt se láttam, merre megy. Még arra se volt időm, hogy megköszönjem neki,
amiért megmentett. Másodszorra is.
Teljes transzban hagyom el az épületet.
Valaki felkiált egy „Ott van!”-t, nekem csapódik egy
nálam nehezebb test, s meleg ölelésben üdvözöl.
De én még mindig a bent történteken gondolkozom.
MI VOLT EZ AZ
EGÉSZ?
- Hé, Lyn, jól vagy? – csettintget látószerveim előtt
Suga.
- Ha? Igen, minden oké.
- Biztos? Olyan sápadtnak tűnsz. Azt hittem, hogy esetleg
téged is…
- Ja, nem. Csak elbújtam egy rakás üveg mögé, és
megvártam ott, míg elmegy a srác.
- Hála az égnek – megcsókolja homlokomat.
- Akkor indulhatunk? – kérdezi Monster.
Látom a veszteséget az arcán. Tagadni sem tudná, mennyire
csalódott magában és a tervében.
Körbenézek, hogy
megtudjam, ki milyen kedélyállapotban van.
Letörtek, fáradtak, sápadtak. Kook, H és Jin sírtak.
Monsterről nem tudom megállapítani, bár ő is nagyon szipog. T-Jo csendben áll,
s a földre mered.
- Sajnálom Nam Joon – mondom a leadernek.
- Most hagyjál békén Lyn – hátat fordít nekem, s a
kocsihoz veszi az irányt.
- Mi ütött belé? – háborodik fel Jung Kook.
- Kook, maradj csendben, és próbáld meg átérezni Monster
helyzetét – szól rá T-Jo. – És most nyomás. Húzzunk innen!
- De hát Dae… - jut eszébe Sugának.
- Suga, ő már bent égett – szembesíti az igazsággal Tae
Jo.
Mindenki elindul a kocsi felé. Csak én és Suga állunk még
mindig ugyanott.
Elmondjam neki, mi
volt odabent? Vagy fogadjak szót J-Hopenak?
Jobban teszek, ha egyelőre befogom.
- Gyere – adok szájára egy cuppanós puszit, hogy egy kis
életet leheljek barátomba.
- Megyek – beadja a derekát, s kézen fogva elindulunk a
srácok után.
Ránézek a gyárra, s a Hold fényében valamit megcsillanni
látok az egyik oszlop mögül.
J-Hope az. Figyel minket.
- Mit nézel annyira? – fordul hátra Suga is.
- Áh, semmi. Menjünk.
A kocsinál illedelmesen kinyitja nekem az ajtót, s beül mellém, Dae helyére.
Ezúttal T-Jo
sokkal lassabbra vette a tempót. Többször elbambult, s néha rossz felé
kanyarodott. Az unalmas kocsikázás során mindenki csendben ült, én pedig Suga
ölében pihentettem nehézkes fejemet.
Majdnem elnyomott az álom, mire hazaértünk.
Betántorogtunk a lakásba, s mindenki azonnal elfoglalta
ágyát, kivétel Rap Monstert, aki a teraszon egyik cigi után gyújtott a másikra.
Én Suga mellé feküdtem be. Őt hamar elnyomta az álom, viszont engem nem hagyott
a gondolat, amiért Rap Monster ilyen hűvös velem.
Vártam még vagy fél órát, hogy Suga biztos ne ébredjen
fel rám, és akkor felkeltem.
A teraszhoz mentem.
- Te mit keresel itt? – fújja rám a füstöt Monster.
Megkínál egy szállal, amit azonnal el is fogadok.
- Beszélnünk kell – úgy döntök, mindent kitálalok.
- Na, mesélj kislány – leül a kis műanyag székre, majd
engem is hellyel kínál.
Elfogadom, és befoglalom a másik széket. Lepöccintem a
hamut, a kis dohányzóasztalon elhelyezkedő hamutálba, s elkezdem mondandómat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése