4. fejezet

 Több mint két órája bámulom a testet. Mind a fiúk, mind a rendőrök és mentősök próbáltak elmozdítani, de ellenálltam. Vérző talpamat ott helyben ellátták és kiszedegették belőle a szilánkokat.

Mikor leterítették V testét, újra rám tört a zokogás. S akkor is, amikor már a kocsiban volt.

Néztem a véres földet, a nyomozókat, akik megszemlélték V hűlt helyét, s annak környékét. Mind megbámultak, s láttam a szánalmat az arcukon. Talán úgy gondolják, hogy V a pasim volt, vagy valami hozzátartozóm. Persze egyik sem. Annál sokkal többet jelentett nekem. Ő volt az egyik megmentőm.

    De hogy ki az a másik, azt nem tudom.

Többször is eszembe jutott, miközben V-n elmélkedtem, de mindig csak a nagy villanás, illetve egy mérgesnek tűnő szem ugrik be.

   Valaki megtapintja a hátamat.

- Figyelj, ideje lenne elmenni innen.

Felpillantok Sugara, akinek szintén annyira piros a szeme, mint nekem.

Bólintok.

Suga felsegít, s kivisz a lámpához, ami alatt Rap Monster és egy rendőr állt, és nagyban tárgyalták az esetet.

- Téged is ki akarnak hallgatni, de a depressziód miatt úgy döntöttek, hogy inkább adnak egy időpontot a rendőrőrsre, és majd be kell menned – súgta oda Suga.

- Rendben. Kookot és Jint elvitték?

- Igen. Reméljük, ők jól vannak.

 - Holnap bemegyek hozzájuk. Megkérem a főnököt, hogy osszon be hozzájuk ápolónak.

- Tényleg, eddig meg sem kérdeztem, mi a neved.

Nem értettem, hogy kapcsolódik ide, de válaszoltam neki: - Lyn.

- Ó, aha. Szóval. Lyn, szerintem nem kéne holnap bemenned dolgozni.

- Muszáj. Túl kell tennem magam a látottakon, hisz… a kórházban szinte minden napos az elhalálozás.

- De… ez akkor is más.  

- Igen, én is tudom, csak azt nem tudom, miért. Megtámadtatok, le akartatok ütni. Most mégis itt társalgok veletek és együtt sírunk, mert elvesztettétek a barátotokat. Én meg még csak most ismertem meg, mégis úgy érzem, hogy egy közeli ismerősömet vesztettem el.

- Ez azért van, mert megmentett a maga módján.

- Suga? – hirtelen beugrott valami, ami nem tiszta számomra. – Hogy került vissza az épületbe V?

Döbbenten meredt maga elé. Lefagyott.

- Lehet el sem hagyta? – kérdezi.

- Lehet.

- Vagy téged akart megmenteni másodszorra is.

- Á, nem hiszem.

- Őszintén mondom, hogy bejöttél neki.

- Suga, elég lesz. Honnan veszed az ilyet?

- Ismerem 6 éves korom óta.

- Mindegy, ne beszéljünk ilyenekről, kérlek.

- És akkor… most mi lesz?

- Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokom.

- Beköpsz minket a rendőrségen?

Valójában eszembe se jutott ez a lehetőség. Túl jó lelkű vagyok, de egyértelműen az lenne a legjobb megoldás. Meg akartak ölni.

- Nem. De ezt V-nek köszönhetitek – hozzáteszem.

Suga bólint, s köszönetképpen átölel.

- Holnap RapMonnal bejövünk a kórházba.

- Én ott leszek.

- Most hazamész?

- Hát, elkérem a kihallgatás időpontját, és nagy valószínűséggel igen, haza megyek.

- Ne kísérjünk el?

- Meg kéne, hogy bízzak bennetek? Komolyan kérdezem.

- Én szeretnék bocsánatot kérni tőled, amiért megijesztettünk. Monster tuti nem bántott volna, s mi sem.

- De akkor mégis mi okból kifolyólag tettétek ezt?

- Úgy nézünk ki, mint akiknek olyan sok pénze lenne? Egy kibaszott albérletben élünk mind a 8-an… vagyis most már csak 7-en – legördült duzzadt szemgödrén a csillogó könnycsepp.

- Értem. De akkor miért nem kerestek állást?

- Szerinted egy általános iskolai végzettséggel hova vesznek fel? Még takarítónak se… Egyedül T-jonak és Daenek van állása. De ők is lopnak, hogy minél többet keressünk. Meleg vizünk már így sincs.

- Jó, oké, de ez akkor sem mentség.

- Lennél egyszer a helyzetünkben… - hátat fordít nekem, és elsétál.

Sosem gondoltam bele, milyen lehet a fenegyerekek élete, bár a látottak alapján nem fenékig tejfel.

V is élhetett volna tovább, ha nem kötött volna ki köztük. Vajon ő hogy csúszott le ennyire? Mit tett, hogy szülei kitagadták? És a többiek? – ezermillió kérdés kavargott agyamban. Szinte már megfájdult a fejem, és el is álmosodtam.

    Mégsem tudtam elaludni.

Otthon voltam, a meleg takaró alatt.

Én mégis keménynek éreztem a matracot, és idegennek. Minden olyan más most bennem.

Mintha a saját testem idegen lenne számomra.

Csakis V-re koncentrál az agyam, és a kérdésekre, melyre már nem biztos, hogy megkapom a választ.

Ha csak nem térek vissza a tett helyszínére…