5. fejezet

Hajnali 2-kor sikerült elaludnom, de reggel már 6-kor szólt az ébresztőm.

10 percre még sikerült visszaaludnom, de a telefon újra csörgött, és ezúttal kiverte az álmot a szememből.

Az ágyam mellett van egy egész alakos tükör, így minden reggel, amikor kikelek az ágyból, meg tudom csodálni kómás fejemet.

Ezúttal megijedtem ábrázatomtól. Fekete karikák éktelenkedtek szemem alatt, melyek még mindig pirosan be voltak duzzadva. Ezt talán annak köszönhetem, hogy az éjszaka folyamán is, tudat alatt elsírhattam magam.

A hajam kócos volt.

A lábaim pedig be voltak kötözve steril gézzel. Megpróbáltam rájuk állni, de a fájdalom elviselhetetlen volt.

- Be kell mennem akkor is dolgozni.

Rálestem az órámra, ami már fél hetet ütött. Van negyed órám, hogy elkészüljek.

Felkeltem az ágyról és a mosdó felé vettem az irányt. Elvégeztem 5 perc alatt minden ügyes-bajos dolgomat, és amilyen gyorsan csak tudtam (tehát lassan) elbicegtem a szekrényemhez.

Kivettem egy fehér inget és egy fekete skinny nadrágot. A legkényelmesebb topánkámba tuszkoltam bele lábaimat, de a kötés miatt még ez is elég kényelmetlen.

Hajamat lófarokba fogtam, a sminkel már nem is vesződtem.

Bepattantam a Veloster Turbomba és már tűztem is a kórházba.

- Jó reggelt – köszöntem a recepciósoknak.

Senki nem köszönt vissza, csak bámultak engem. Nem is értettem, de nem izgattam ezzel tovább magam, felkerestem a főorvost.

Az egyik betegnél tartózkodott, így bátorkodtam megzavarni tevékenységében.

- Jó reggelt Mr. Yoo.

- Magának is Lee kisasszony.

- Uram, lenne egy kérdésem. Tegnap este hoztak be ide két fiút…

Közbevág: - Attól tartok kisasszony, hogy ők már másik ápolónőt kaptak.

- De csak el tudná intézni, hogy bekerüljek hozzájuk.

- Magának most ott van Mrs. Park és a kis Eun hyun.

- Én szívesen elcserélem őket.

- Akkor viszont ezt ne velem beszélje meg, hanem a fiúkért felelős ápolóval.

- NEM BÍROM EZEKET A SRÁCOKAT! – tör be idegesen Eunjin.

- Melyikeket? – kérdezem.

- Akiket tegnap behoztak. Folyamat káromkodnak és az ebédet a falnak dobták, mert szerintük, elnézést a kifejezésért, az szar.

- Nos, Lee kisasszony, azt hiszem nincs akadálya annak, hogy megtörténjen a csere.

- Eunjin, átveszem tőled. Mrs. Park a 201-es kórteremben van. Kedves asszony, csak egy kicsit sokat beszél. Eun Hyun pedig a 10 éves kisfiú a 420-asban. Vele nem lesz gond.

- Átveszem tőled, csak ne kelljen még egyszer bemennem azokhoz a huligánokhoz! – szinte könyörög. – Nem is értem, miért kell neked az a két gyerek.

Megrántom a vállam. – Lényegtelen. Hányasban vannak?

- 110.

- Na, ki szerzett meg titeket? – nyitom be örömittasan a 110-es ajtaját.

- HÁLA AZ ÉGNEK!  Az az Eunjin kikészített. Hülye ribanc – mondja Kook.

- Hát, van benne valami.

Leülök a két ágy közti székre.

- Ti hogy vagytok? – kérdem.

- Szarul. Mármint… tudod miért – elszomorodik Jin.

- Igen. Szívem szerint még most is sírnék.

- Miért nem maradtál otthon? Szörnyen nézel ki, már bocsi – jegyzi meg Kook.

- Reggel megijedtem saját magamtól. Különben tudom, hogy hülyeség volt bejönnöm, de itt legalább elterelem a figyelmemet.

- Mi egész este nosztalgiáztunk. A régi szép időkre emlékeztünk.

- Hm. Az jó. Én is szívesen hallgattam volna.

- Hát, kábé a fél folyosó hallotta, mert Jung Kook az egyik sztorin annyira elkezdett nevetni, hogy félre nyelte a vizet és az orrán folyt ki, mire én is hangosan visítottam. Aztán egyre hangosabban meséltük a sztorikat is.

- És nem jött be senki szólni?

- De, az a hülye picsa. Azért van ennyire készen tőlünk. Egész este nem hagytuk. Szerintem vagy tízszer hívtuk fel, hogy hozzon nekünk már valami normális kaját, mert utáljuk a kórházi kosztot.

- És mostantól nekem is el kell járnom nektek kaját hozni?  

- Megköszönnénk.

- Hát, legyen.

Nem hagy nyugodni valami.

Nem merem a srácoknak említeni, mit tervezek, de mégis úgy érzem, meg kell osszam velük.

- Szeretnék mondani valamit, de kérlek, ne mondjátok el Suganak és Rap Monsternek. Nektek is csak azért mondom, mert nem tudtok megállítani, bárhogy is döntök. De mindegy is, hisz már eldöntöttem.

- Kicsit parázom az ötletedtől – mondja Kook.

- Vissza akarok ma menni a Gyárba.

- Te megörültél? Egyedül? – bukik ki Jinből.

- Igen. Több okom is van rá.

- Mi lenne az?

- Először is, meg kell keresnem a karkötőmet, ami még nem olyan nagydolog. A valós ok az teljesen egyértelmű. Meg akarom keresni V gyilkosát.

- Te kajak lökött vagy. A végén még visszakérem azt a pinát az ápolómnak – Kook teljesen kiakadt.

- Biztos vagyok benne, hogy miattam halt meg V. Miattam jött vissza az épületbe.

- Ugyan már, ezt ki mondta? Honnan szülted ezt a baromságot?

Nem akartam elárulni, hogy Suga ültette a fülembe, de minél többször eszembe jutott a furcsa beszélgetésünk, annál biztosabb lettem szavaiban.

- Én mondom.

- És mit akarsz csinálni a gyilkossal? Le akarod csukatni? Hidd el nekem, hogy az a srác egy eszelős. Két perc alatt meglóg, és úgy elbújik a világ elől, hogy a rendőröknek esélyük sem lesz megtalálni. Nem hiába nem találják már évek óta, pedig nem egy gyilkosságot hajtott végre.

- Akkor mit tegyek?

- Egyelőre szolgálj ki minket, aztán menj, és pihend otthon ki magad – legyint Kook. – Sokkal jobb program, nem de?

- Ja.

Természetesen titokban akkor is vissza fogok menni. Nem állíthat meg még az sem, hogy akár meg is ölhet a srác.

- Tényleg, szerintetek engem miért nem bántott?

- Ki?

- Hát a srác a gyárban.

- Kérdezz kettőt és könnyebbet. Tényleg nem tudom, hisz még csak azt sem mondhatom, hogy bejöttél neki, mert abba a korom sötétben nem láthatott. Az meg baromság, hogy nőket nem bánt, mert ölt már azt is – egy percig mindannyian csendben elmélkedünk, majd Jin még hozzáteszi mondókájához, hogy: - vagyis a hírekben volt szó egy női áldozatról is.

    Pár órával később Rap Monster, Suga, Dae, T-jo és H is megjelent. Az egész folyosó tőlünk zengett, amit sokan nem néztek jó szemmel, de képtelenek voltunk visszafojtani a nevetést, s sokszor el is némultunk, amikor szóba jött V. Akkor mindig valamelyikünk hullatott könnyeket, s káromkodott néhányat, de a többiek mindig megvigasztalták.

Ott bent, a 110-es szobában jöttem rá, hogy akármilyen rossz fiúk is ők, ilyen összetartó csapatot még nem láttam.

Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy észre se vettem, de besötétedett.

- Na, jó, ideje lesz hazaindulnom. Letusolom, meg ilyenek, és visszajövök, mert éjszakás is vagyok, csak muszáj hazamennem egy rövid időre. RapMon, Suga, H nektek viszont tényleg muszáj hazamennetek.

Dae és T-jo már régebben elmentek, mert indult a műszak.

- Jóóó, indulunk. Szasztok, majd holnap megint jövünk – intett RapMon és elhagyta a kórtermet Sugával és H-el.

- Ugye tényleg csak haza mész? – meg akar bizonyosodni Kook, hogy nem csinálok semmi rosszaságot.

- Igen, tényleg. Pár óra, és jövök vissza.

Vagyis remélem elég lesz pár óra.

Beülök a kocsimba. Egy mély levegőt veszek, és beindítom a motort.

Félórámba telt megtalálni a gyárat.

Az ugyanolyan rideg és sötét volt, mint tegnap este.

Elhagytam a járművet, majd beriasztóztam, mert legkevésbé sem bízok meg ebbe a környékbe.

A kardigánomat szorosan összehúzom, mert a hideg szél iszonyatosan fúj.

Nagyon lassan haladok. Szinte lépésenként megállok, és megbizonyosodom róla, hogy senki nem követ.

Miután átbújtam a kordonok közt, felgyorsult a tempóm, s két oszlop közt megálltam, és felnéztem a roskadozó épületre.

Ha még egy lépést teszek előre, teljesen elnyel a feketeség.

- Most, vagy soha.

Veszek még egy hatalmas levegőt, még mielőtt belépnék a dohos és büdös légkörbe. Lehunyom pilláimat és megteszem azt a lépést.