6. fejezet

Kinyitom látószervemet, bár a sötétség körülbelül ugyanolyan nagy, mintha becsukva lenne.

Előkeresem mobilomat, és megkeresem azt az alkalmazást, amivel reflektorfényt varázsolhatok elő a kis készülékből.

  A földre vetítem a fényét, s az üvegszilánkok, akár a gyémántok, csillogni kezdenek.

Így képtelenség lesz megtalálni a karkötőt.

Cipőm hegyével kicsit széjjelebb húzom a vastag szilánktengert, persze sejtem, hogy ez így nem elég, de túl fáradt vagyok már a kereséshez.

Van fontosabb dolgom is.

De hogy kéne megkeresnem egy gyilkost?

Se fegyverem, se semmim, amivel meg tudnám állítani. De még csak önvédelemre sincs nálam pisztoly.

Maximum csak a reflektorral tudom megvakítani, ami valljuk be, de elég nevetséges. Jin is megmondta, hogy ez a valaki egy eszelős gyilkos.

Még ma éjjel kinyírhatna könnyű szerrel.

Beljebb merészkedem. Sokkal beljebb, mint tegnap.

Körülbelül az épület közepén állhatok.

Nekiállok keresni az oszlopokon valami kapcsolót, hátha jó még valamelyik lámpa.

Persze egyet sem találok. Valószínűleg valamilyen fő kapcsolóról van irányítva az egész.

És az szinte biztos, hogy feljebb található. Csakhogy az összes lépcső instabilnak látszik, vagy éppen le is van omolva.

Így hát bolyongok tovább a kis reflektorral.

     Hirtelen megcsillan valamin a fény, és szinte azonnal hátra is hőkölök. De akkor meglátom, hogy az csak egy hatalmas hordó, amiben anno a szeszt főzték.

Hatalmas kő esik le a szívemről, de a pánik így sem múlik.

Úgy érzem, rossz döntés volt ide visszajönni. Sötétség mindenhol, és az oszlopok rengetegében olyan, mintha egy óriási labirintusban lennék. A por, pókhálók tömkelege pedig még fokozzák a félelemkeltést.

De talán a magány a legrosszabb. Olyan, mintha valaki figyelne, s folyamat a hátam mögött leselkedne, bár tudom, vagyis remélem, hogy egyedül vagyok idebent.

    Állok, és csak figyelem a hordók alatti irányító pultot, amikor zajt hallok. Mintha valami leesett volna valahonnan a fentebbi emeletről. Ami hamar kiderül számomra, hogy ez a dolog pontosan a fejem fölött eshetett le, mert a rácsos emeletről egy csomó törmelék és por potyogott körém és rám is.

    Teljesen elvesztem az eszem, csak azt veszem célul, hogy minél hamarabb kimeneküljek a helyről. Elindulok arra, amerről jöttem is, igaz, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az a helyes irány.

Loholok, bár talpamon valószínűleg felszakadtak a sebek, mert meleg nedvességet és szúró fájdalmat érzek minden egyes lépésnél.

Már megpillantom az üvegszilánkkupacokat, és megörülök. De az öröm túl korai volt.

Egy, az addig nem látott csőben hasra esem. Tenyeremet is felszaggatták az apró szilánkok.

Megpróbálok felkászálódni, de nem megy. Nagyon fáj a bokám is, amit a cső telibe talált.

Felülök, fejemet térdemre hajtom, miközben markommal erősen szorítom bokámat.

Kitör belőlem a könnyzuhatag. A hangomat se fogom vissza, egyre csak azt hajtogatom, hogy: - Kérlek, ne ölj meg!

    A szilánkok csörömpölésére leszek figyelmes. Valaki tapos rajtuk.

- Ne ölj me-he-he-h-eg – bömbölöm.

Az illető végre belép a látókörömbe.

Feltekintek rá.

Kisebb szívrohamot kapok, és az ideg kerülget.

- Rap Monster?

- Nem akartalak megijeszteni! Jung Kook és Jin küldött utánad. Tudták, hogy ide fogsz jönni. És elhiheted, én sem engedlek ide egyedül szívesen.

- Én már tényleg azt hittem, hogy a gyilkos az – könnyeimet törölgetem.

- Nyugodj meg, és lépjünk le innen. Ígérd meg, hogy többet nem jössz ide vissza!

- Kétszer se kell mondanod. Nekem egy életre elegem van ebből a helyből.

- Jézus, Lyn, folyik a tenyeredből a vér.

- Igen, amikor elvágódtam, belefúródott néhány éles szilánk. A bokám különben jobban fáj.

- Amúgy mi elől menekültél?

- Te nem voltál bent? – csodálkozom.

- Nem. Én most jöttem be innen – mutat az utca felé.

- De akkor… akkor ki…?

- Lyn, mi történt odabent? – kérdezi, miközben leveti felsőjét, majd szorosan körbe tekeri vele vágásaimat.

- A rácsos emeleten. Valami leesett. És… és rám hullott a törmelék.

- Nem olyan biztos, hogy volt bent ott valaki. Régi épület, régi tárgyak. Ezek is bomlanak, omladoznak. A természet műve is lehetett, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

- De mégis. Egy ilyen helyen az embernek nem ilyenek jutnak először eszébe.

- Igazad van. Na, gyere, felsegítelek.

Hónom alá nyúl, átveti karomat vállán.

- Na? Tudsz járni? –kérdi, miután megpróbáltam egy lépést megtenni.

Megrázom a fejem.

- Oké, akkor nem vesződünk ezzel.

Egyszeriben felvesz erős karjaiba és odakint letesz.

- A kordonokon akkor is muszáj átjönnöd. Két lépés az egész.

Nagy levegőt veszek és átcsusszanok a két rács közt, bár RapMon végig fogta az egyik kezem.

- Az a te kocsid? – bök a piros Hyundaira.

- Igen.

- Odáig már el tudsz bicegni?

- Ha esetleg mankóként egy picit segítenél.

      A kocsihoz elérve megkönnyebbülök. Beletúrok a zsebembe és kiveszem a kulcsot. Azonnal kinyitom, majd beülök a vezető ülésre.

- Elment az eszed? Még így akarsz vezetni? Csússz át az anyósra, én vezetek.

Átcsusszanok, de csak kényszerből.

- Egyáltalán van jogsid?

- Dehogy van. Kocsim sincs.

- Úristen, mire vállalkoztam. Jó, tudod mit? Vigyél inkább haza. Az közelebb van.

- Ó, igen? És nézzem végig, ahogy elvérzel?

- Ah, otthon két perc alatt leápolom magam, csak induljunk már.

- Hát, te tudod…

Elfordítja a kulcsot, beizzítja a motort, és ügyesen ráhajt az aszfaltos útra.

    Talán autóbalesetet nem kell szenvednem.