(Nem szokásom ehhez a ficihez zenét linkelni, de egyszer-kétszer meg fogom tenni ezt, de csak mert:
1. Vagy a zenéből/mvből kaptam ihletet.
2. Mert csak szimplán illik a fici hangulatához.
Nos, itt az utóbbi ;) )
Az egyik fegyvert elteszem, hogy kezembe vegyem a
zseblámpát, mert nem bizonyult a legjobb módszernek ez az övtartóba helyezés.
Körbevilágítom vele a terepet.
A poros földtől
egészen a magas mennyezetig dobozok vannak egymás hegyén-hátán. Némelyik elég
veszélyesnek tűnik már, mert az egerek kirágták, és sokat már a beszivárgó víz
is eláztatott.
H meghökken.
Hátratekintek ijedtemben.
- Mi az?
- Ja, semmi, csak rám csöppent egy vízcsepp – legyint.
Felszisszenek.
- Jó, ne haragudj.
- Menjünk tovább.
- A dobozok közt? Én nem megyek be oda. Kész labirintus!
- H, ha túl akarsz esni ezen az egészen, akkor szépen
bejössz velem, és kicseszettül végigmegyünk ezen az útvesztőn.
- És ha odabent vár ránk a gyerek?
- Nem fog – jelentem ki, de csak azért mondom ilyen
magabiztosan, mert legutóbb sem bántott. Ami mondjuk nem zárja ki azt, hogy
most nem történhet baj.
- Ha te mondod – megrántja vállát. – Szerinted a többiek
már találkoztak?
- H, nem tudom, de be tudnád fogni pár percre? – letorkolom.
– Ha kussban maradsz, talán nem fognak minket megölni.
- Jó, jó, jó, igazad van – végre befogja a kis lepcses száját.
A dobozok közt egyre szűkebb a rés, s valahol a közepén
járhattunk a rengetegnek, amikor már csak oldalazva tudtunk haladni.
- Kurvára remélem, hogy ez nem lesz még szűkebb – jegyzi meg
a mögöttem pánikoló H.
- Nem. Még pár lépés, és onnantól megint kiszélesedik az
egész.
- Huh, akkor jó, mert klausztrofóbiás vagyok.
- És ezt most kell mondanod?! – mondom a kelleténél
kicsit hangosabban.
- Mert most jöttem rá! –kiált fel.
- Hát basszameg… Neked kínszenvedés lesz ez az út.
- Most mit tegyek? Nem gondoltam volna én sem, hogy
berezelek!
- Nem tudom, de minél hamarabb ki kell jutnunk ebből a
kibaszott labirintusból, mert kezdek én is nagyon parázni.
Meg fogom a kezét és gyorsan futni kezdünk.
- Picsába! – ordít fel H, és hirtelen kicsúszik a keze az
enyémből.
Megfordulok.
A fiú egy lábán ugrál, míg a másikat szabad kezével
szorongatja.
- Mit csináltál? – kérdezem aggódva.
- Belerúgtam valami keménybe.
Lámpámmal megvilágítom az utat, melyről jöttünk, de semmi
extra kiálló cucc nem tartózkodott ott.
- Szerintem az
egyik dobozba rúgtam bele – állítja H. Leteszi a fájó lábát, egy kicsit
megtornáztatja.
- Tudsz futni tovább?
- Azt hiszem igen – bólint.
- Indulhatunk?
- Ühüm.
Karom után nyúl, én pedig megfogom puha kezét.
Nekiiramodunk, s újult erővel vágunk neki az útnak. Pár
perc múlva viszont egy elágazáshoz érünk.
- Szerinted? – torpanok meg a jobb elágazás előtt.
- Hm… Nem tudom. Ez a jobb oldali kicsit biztatóbban néz
ki, de szerintem ugyanoda fog vezetni.
- Lehet. Akkor próbáljuk meg ezt? Max visszajövünk ide,
ha zsákutca.
- Jó, legyen.
A közös megegyezésünk szerint a jobb oldali szárnyba
vetjük bele magunkat.
Megcsörren a
telefonom.
- Bazdmeg – suttogom.
- Nekem Suga azt mondta, hogy kivette az akkumulátort a
telefonodból – lepődik meg H.
- Amiről Suga nem tud, arról nem kell tudnia. Tehát az is
köztünk marad, hogy két telefonom van. És most kuss, mert felveszem.
- Okkkééé…
- Háló. Jimin? Te vagy az? – kérdezem.
- Csá, hallod. Te jézusom, most kurtam meg valami ribit a
kocsma női mosdójában, és véletlenül bevágta a fejét, erre meg itt elájult.
- Úristen, Jimin, ne haragudj, de most nagyon nincs időm
erre. Majd visszahívlak később.
- De segíts! Bazdmeg, itt van benne a faszom, és tartanom
kell, nehogy a fejére essen, de már kurvanehéz.
- Hát akkor vedd ki belőle a Jancsit és ültesd le a
vécére. Kicsit pofozgasd meg, DE NE NAGYON! – hangsúlyozom ki. – Vízzel is
fröcsköld le, meg ha felkel, adj is neki egy pohárral.
- Jó, jó, úgy lesz. Amúgy te hol vagy?
- Lényegtelen, de most le kell tennem. Majd hívj fel
holnap, vagy valami.
- Hát jó. Akkor, csumi.
- Szia – leteszem. – Ahj, istenem, ez is egy akkora
balfasz.
- Mi történt?
- Majd elmesélem, ha kijutottunk innen.
Éppen
indulásnak eredtem, amikor hátulról valaki a földre terített.
Majdnem egy percig tartott, mire láthattam is, hogy H van
felettem, mert a por teljesen felkavarodott.
- Au, szállj már le rólam!
- Örülj neki, hogy megmentettelek, te hálátlan – felkel
és segít a felállásban nekem is.
- Ezt hogy érted?
Egy dobócsillag állt bele az előttem lévő dobozba.
- Ez mögöttünk van – a rémülettől lekonyult száján alig
jön ki egy kis nyikkanás. Teljesen összeszűkült torka.
- Fussunk! – ordítom torkom szakadtából.
Megragadja a kötelet, és abba kapaszkodva fut velem egy
ütemben H.
Hallom, ahogy szitkozódva sír, s akkor megkérem, hogy
menjen előre, mert akkor nagyobb biztonságban van.
- Nem, Lyn. Téged kell megvédenünk elsősorban, nem engem!
- Kurvára ki lesz akadva Monster, ha valami bajod
történik, szóval most azonnal fuss! Menj! Keresd meg a többieket. Én majd jövök…
- lenyelem a felgyülemlett gombócot a torkomban.
Még vagy fél percet bámul rám. Tekintetében látom a
félelmet, és azt, hogy nem szívesen hagy itt.
- Nagyon vigyázz magadra Lyn – megint átölel és elszalad. Hátra se tekint, csak fut, ahogy lábai bírják.
A lámpám fényében megcsillan valami. Elöntenek a rémképek. Ugyanaz a csillogás, amit múltkor is láttam. De akkor mintha
erősebb lett volna.
- Ne játszadozz! Add fel magad, és esküszöm, nem
bántalak. Hidd el, sokkal egyszerűbb, ha most rendezzük le a dolgot kettesben,
mint hogyha a többiek is itt lennének.
És újra megvillan az a bizonyos tárgy, de ezúttal
folyamatosan, nem csak egy pillanatra.
Sokáig tart, míg hozzászokom ehhez az erős csillogáshoz.
S akkor
megtekintem.
Hosszúkás arc, hatalmas, fekete szemek, fekete borzos haj.
Orrától lefelé az egész arcát egy szegecses maszk védi. Vékony, magas, s fiatal
is. Körülbelül annyi lehet, mint Suga, vagy talán egy kicsit fiatalabb is.
Elakad a lélegzetem.
- Szó-szóval te lennél? - remegő ajkaim közül kipréselem a kérdést.
Felhúzza vállait.
- És-és-és ennyi? Csak így feladod magad? – meglep,
milyen egyszerűen megy az egész. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami fog
történni.
Bólint.
Félve megteszek
felé egy lépést. Még vissza van körülbelül 7 méter.
Egyre bátrabban közeledek hozzá, végül már csak pár
lépésnyire állok tőle.
Arcvonásai egyre jobban kiéleződtek.
Feje sápadt,
fehérebb a bőre, mint a hó. Ilyen szemeket, mint neki, még soha nem láttam.
Gyönyörűek. Sötétek, de a csillogás szinte kiveszett belőlük.
Egyszerűen elveszek bennük.
Elém nyújtja két
öklét, kéztájékát szorosan egymásnak nyomva.
Nézem a vékony csuklóit melyek most olyan védtelenek.
Újra íriszeire vándorol tekintetem.
- Kötözzelek meg?
Újra bólint.
Leveszem magamról a kötelet, melyet szétszedek, s
csuklója alá tartom azt.
Még ajkamat is beharapom, és vacillálok. Kössem meg? Ne?
Ez így nem mehet.
- Miért gyilkolsz? Miért ölsz meg embereket nap, mint
nap?
Lehajtja fejét. Csöndben ide-oda húzogatja a port
lábával.
- Mond már el! – kezdek bepöccenni.
Lemutat maga elé.
A földön ez állt: „Titok”
- Nem szeretem a titkokat.
Széttárja karjait.
- Jó, értem. Akkor sem mondhatod el. De miért?
Újra ír valamit a porba. Ezúttal már az ujjával, kisebb
hangulokkal.
„ Azt sem mondhatom
meg”
- Azt akarod, hogy elvigyelek a többiekhez?
Hevesen megrázza a fejét.
- Pedig ők kiszednek belőled mindent. Most még választhatsz.
Vagy elmondod nekem, vagy indulhatunk is akár a srácok után.
Leguggol megint, s gyorsan leír egy mondatot.
„ Ha elmondom,
meghalok”
- Ha nem, akkor is – előveszem a fegyverem. –
Amúgy is, nagyon idegesítő, hogy nem beszélsz. Vedd már le azt a maszkot.
„ Nem tehetem…” – írja
le az újabb szöveget.
- Néma vagy talán? – feltételezem.
Alig láthatóan előre biccenti a fejét.
Tehát az emberünk
egy néma gyilkos…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése