22. fejezet

  

 Nem érdekelnek az árgus tekintetek. Mindenkit otthagyok, és idegesen kicsörtetek Rap Monstehez a teraszra, majd rágyújtok egy 100-as Marlborora.

- Mi a faszt tegyek? – kérdezem tőle.

-  Én nem foglak kihúzni a szarból, az biztos. Lyn, kurvára de elszóltad magad, és ezek után még elvárod, hogy segítsek neked? Komolyan, kurvanagy bőr van a pofádon.

  A lábaim kicsúsznak alólam, a földön heverve W alakban ültem, és hagytam, hadd szökjenek ki a könnycseppek.

- Mi lenne, ha nem hisztiznél? Szeretnék kitalálni valamit, hogy kimossalak.

- Az előbb mondtad, hogy nem segítesz!

Kiakaszt ez a férfi logika.

- Meggondoltam magam. De csak egy feltétellel.

- Mi az? – állok fel.

- Hogy megpróbálod minél hamarabb kihúzni J-Hopeból a dolgokat.

- Legyen – vágom rá esztelenül.

- De egy hónapnál ne tartson tovább. Ja, és még valami. Még véletlenül se melegedj össze a sráccal, mert akkor nem csak a gyilkosnak fog fájni a szíve.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy ha megölöm, tudom, hogy te is sírni fogsz utána. Illetve vagy olyan balfasz, hogy még Yoongit is megsértsd. Na, tehát azt mondjuk szimplán, hogy nincs semmiféle program, ahova este el kéne mennünk, csak behallucináltad. A gyáras téma pedig az lesz, hogy elmondjuk, tudod a gyilkos nevét. Nem körítjük, ezt odavágjuk, és ha kérdezik honnan, annyit válaszolunk, hogy mindegy. Le fogják magasról szarni, ha ezt mondod.

- Király. Akkor bemegyünk?

- Menj előre, én maradok.

Elnyomom a cigit a földön és újra visszamegyek a társasághoz.

- Mi a jó édes faszom folyik már itt? – hangosan, és jó artikuláltan kérdezi H.

- Elmondom, csak higgadjatok le. A gyárban megtudtam a srác nevét. Ennyi az egész sztori.

- És hova mentek ma éjjel?

- Mellesleg honnan tudod?

- Na várj, ugye nem mentek megint a gyárba?

Hangzik el a sok kérdés.

Megint kezdem úgy érezni, mintha csapdába kerültem volna.

- Nem megyünk sehová – kínosan felnevetek. – Viszont kérhetnék egy korty whiskyt?

- Nem – válaszolja Suga.

Lebiggyesztem alsó ajkamat.

- Nem, még mindig. Ezt idd – nyom a kezembe egy üveg átlátszó folyadékot. Mohón kinyitom, hogy beleigyak. Az első korty után jövök rá, hogy ez csak csapi víz, és kiköpöm az asztalra.

- Istenem, te alkoholista – csóválja rosszallóan buksiját Jin.

- Mellesleg miért mennék vissza oda a dohos és undorító helyre? Pff…

- Hát én tudjam? Bármilyen szándékkal visszamehetsz oda – így H.

- Egy kérdésre még nem válaszoltál – jelenti ki dörmögő hangon Suga. Rápillantok. Maga elé mered, s mélyen gondolkodik valamin.

- J-Hope a neve, ha erre vagy kíváncsi.

- Honnan tudod?

- Az mindegy.

- Légy őszinte.

Elnémul az egész bagázs. Csak Monster zavarja meg az ajtónyikorgással a teljes csendet.

- Suga. Ne nyaggasd a lányt.

- Tudtommal ő a barátnőm, és valamit eltitkol előlem, szóval kibaszottul nem tetszik a viselkedése. Ha minden igaz, ki kéne öntenie nekem minden ügyes-bajos dolgát, és talán tudnék neki segíteni. És akkor talán nem neked kéne hallgatnod a siránkozását, hanem nekem!  

    Elszakadt a cérna. Sugát még soha nem láttam ennyire idegesnek. Még RapMon is megdöbbent.

Egy kis hebegés után végre megszólalt, hogy kiálljon értem: - Lyn csak az életedet védi azzal, ha nem mond el neked dolgokat, és ezért kurvára hálásnak kéne lenned neki. Most pedig húzz el, és addig ne gyere vissza, ameddig ki nem szellőztetted a fejedet.

Hatalmas léptekkel átszeli a lakást Yoongi és tényleg mindent hátra hagyva elmegy. Fogalmam sincs, hova.

- Ezzel most remélem tudod, hogy romba döntötted a tervünket – suttogom Monster fülébe.

- Ez az egész nem lett volna, ha nem szólod el magadat, tehát jobban teszed, ha te is befogod kislány.

Nyelek egy nagyot, és úgy döntök, Suga után eredek.

A ház előtt utol is érem. Áll, nekem háttal és bámulja a szemben lévő játszóteret.

Széttárt karokkal nekirohanok és átfonom has tájékát velük. Erősen magamhoz szorítom, arcomat hátának dörzsölöm.

- Miért jöttél utánam? – suttogja lehajtott fejjel.

- Mert szeretlek, és akit szeretek, azt óvom. Te pedig védtelen vagy most, és törékeny, tehát jöttem, hogy megvédjelek – mondókám végén egy apró puszit nyomok gerincére.

- Nagyon édes vagy, de mi elől akarsz megvédeni nyuszi? – megfordul tengelye körül a karomban, hogy letekinthessen kis termetemre.

Megsimogatja barna hajam.

- A világ elől.

Újra eszembe jut Suga története. Azóta se tudom kiheverni Rap Monster és a köztem lezajlott beszélgetést. Túl sok rosszat tudtam meg mindenkiről, és ez átrendezte teljességgel a nézeteimet. Hiába mondta Monster, hogy a múlt ellenére se tekintsek a fiúkra úgy, mint egy árva kutyára, de valahogy mégis mindenkit sokkal jobban féltek. Főleg Sugát. Ha tehetném, bezárnám egy széfbe, hogy élete végéig ne essen baja.

    A tiszta, kék égre szegezi fejét, s orrával szipog egyet a karjaimban szorongatott árva kiskutya.

A könnyeit akarja visszatartani. De egy kiszökik, mely végigcsordul sima bőrén, s formás álláról lecsöppen. A hajhagymáim közt veszik el a meleg csepp.

- Engem nem kell féltened – felemeli államat, hogy szemembe nézhessen.

- Nem tiltakozhatsz – már én is sírok. Könnyáztatta, sós számat ráhelyezem Suga puha ajkaira, hogy a finom, meleg csókja féken tartsa a további záporesőt. – Most pedig menjünk vissza, jó?

- Várj. El kell meséljek valamit. Eddig nem akartam, de… most úgy érzem el jött az ideje annak, hogy elmondjam neked. Tudom, hogy te vagy az egyetlen, akinek ha elárulom a teljes igazságot, akkor megnyugszik végre a lelkem, és nem fogok többet gondolni a múltbéli hibámra.

Megfogja kezemet és áthúz az út másik felére. Áttesz a játszó kerítésén, majd átmászik Ő is rajta.

- Üljünk le oda – mutat egy rozoga padra a göcsörtös fa alatt.

Leül, hogy én is helyet foglalhassak ölében. Vállára hajtom fejemet.

- Tudod, hogy miért vagyok most itt?

- Nem – hazudom.

- Gondolom már többször is felmerült benned a kérdés, csak féltél rákérdezni nálam.

Bólintok.

- 6 éves voltam, amikor egy forró nyári napon kimentem a konyhába, hogy kérjek apámtól egy pohár vizet. Ő viszont képtelen volt megérteni mit akarok. Még a lábára se tudott felállni. Amint megpróbálkozott, összeesett, és a csempén hevert, miközben hangosan sírt, és kiabált velem. Kérte, hogy menjek el, ne segítsek neki. Nem tudtam felfogni, mi zajlott le a szemem előtt. Az okot kerestem, amikor megláttam egy krétaszerű por maradványait az asztalon egy köpő csővel. Persze, akkor még csak azt hittem, hogy az játék, és hogy apa fura viselkedését nem ezek a tárgyak váltották ki. Mint később kiderült, mégis. Viszont addigra már tönkrement az egész családom. A nagyszüleim kitagadták anyámat, amiért képes volt összeszedni egy narkós pasit, és gyereket szülni neki, aki nem mellesleg borzalmas tanuló. Aput pontosan a 8. születésnapomon vitték el a rehabra. Még ajándékot se kaptam tőle, csak pár évvel később. Amikor végre visszakaptam őt, mint normális édesapát. Viszont az iskola még így sem ment a legfényesebben. Pénze nem volt a családomnak, mert anyám takarításából nem tudtunk megélni. Hm… ilyenkor mindig eszembe jut, hogy apa kurvás munkának tartotta a takarítást. Sokszor csesztette is vele anyut, hogy milyen ribancosan néz ki a ruhájában. De ő nem tehetett semmit. Ez a viselet volt a hotel szabályzatában. Na, tehát ott tartottam, hogy a suliban piszkáltak az osztálytársaim, amit mondjuk leszartam, mert hidegen hagyott mindig is az idegenek véleménye. Ők meg végképp idegeneknek számítottak nekem. Aztán kijártam végül a nyolc általánost, és felvettek egy középsuliba, mert nagyjából sikerült az utolsó évekre összekapnom magam. A középet nagyon szerettem. Végre tiszteltek az osztályomban, bár a tanárok kicsit ki voltak bukva rám, amiért egy Jayce nevű amerikai-koreai gyereknek megmostam a fejét a vécében, de a tanulmányi eredményeim kiegyenlítették ezt a kis affért, tehát nagyjából kedveltek.

- Rossz fiú – belecsípek arcába.

- Aztán apa visszaszokott a drogra. Nem tudom hogyan, és miért, de már kezdtünk volna egyenesbe jönni, erre meg a kis pénztöbblet láttán bekattant, és elugrott venni egy jó nagy adag kokót. Négy óránként tolta magába a cuccot a végstádiumában, amikor is teljesen elvesztette az eszét. Anyát molesztálta, szexuálisan bántalmazta, amit gyakorta hallottam is, és olyankor elhagytam a házat, majd pár óra múlva visszatértem. Már nagyban tartott a nyári szünet, amikor apa az éjszaka közepén felrángatta anyámat az ágyból, és a konyhába invitálta erőszakosan. Majdnem 3 órán keresztül veszekedtek. Éppen ott tartottam, hogy lelépek, amikor kimentem a kulcsokért a konyhába és akkor apa… Ott állt, kezében a nagy késsel és… és többször egymás után hason döfte őt. Először fel se fogtam. Apa rémült arca volt a legijesztőbb számomra. Amikor szembesült vele, hogy gyilkosságot követett el. A véres kést ledobta a földre, és menekülőre fogta volna, amikor felkaptam a vágó eszközt, s nekihajítottam apának. A hátába fúródott. Hangosan felnyögött, én pedig odasiettem és kihúztam a fegyvert. Ömlött a vér. Mindenem az ő vöröslő vérében úszott. Apa szenvedett a fájdalomtól, de valamiért mégis csak élveztem. Mindent visszakapott azért, amit velünk tett. Végül úgy döntöttem, mégsem ölöm meg, inkább felhívom a rendőrséget. Készen álltam arra, hogy engem is lecsukjanak, még ha fiatal is vagyok hozzá. De nem tették. Úgy könyvelték el a történteket, hogy én önvédelemből csináltam az egészet. Apa szavának nem hittek, pedig ő a színtiszta valóságot vallotta a rendőrségnek. Ő volt a narkós gyilkos. Aztán be akartak dugni valami nevelő intézetbe, de persze meglógtam, mert utáltam az embereket. Mindenki kedves akart lenni hozzám, de felfordult a nyomrom, amikor hallottam bármiféle „Sajnálom”, „Jaj, te szegény” féle sajnálkozást. Mindenki ismerte a sztorit, kivéve az utcán élők. Én is azzá váltam. Amikor találkoztam először a többiekkel, akkor úgy mesélhettem el a sztorit, ami még friss volt, hogy én nem tettem benne semmi rosszat. Végre egy kicsit megenyhült a szívem, hogy van egy kötegnyi fiú, akik úgy tudják, hogy én nem emeltem kést apámra.

- De Suga. Te nem tettél törvénybe ütközőt. Egy gyilkost állítottál meg.

- Akkor is az apám volt…

Átölelem nyakát.

- Aki képes lett volna rád fogni a gyilkosságot. Suga, ne legyél ennyire elvakult – lehelem puha bőrére a szavakat.

Puszikkal látom el füle tövét, és állkapcsát, hátha az valamelyest segít megnyugtatni hevesen dobogó szívét, ami a mesélés közbe mérgesen dörömbölni kezdett Suga mellkasában. Felizgatta őt az emlékképek, amik még engem is borzongásra késztettek. Emellett még magára is mérges ok nélkül.

- Életfogytiglant kapott apu – könnycsatornái újra aktívvá válnak.

- Gondolj arra, mit tett. Yoongi, ő nem az apád. Ő egy hidegvérű gyilkos.

- És ha minden igaz, talán egy nap a fia is azzá fogja kinőni magát.

- Ez hülyeség. Már miért lennél te gyilkos? Azért, mert meg akarod ölni a gyár „szellemét”? Tudod, azzal is csak jót tennél az emberiségnek. Ha megnyugtat, az én szememben te egy hős vagy.

Homlokomra nyomja párnácskáit. Egy apró, cuppanós hanggal elválik feszes bőrömtől, majd fekete, bogár szemeivel íriszeimbe tekint.

- Köszönöm – félmosolyt ereszt arcára. – Nem tudom, most milyen lenne nélküled az életem. Annyira jó volt valakinek elmondani végre az igazságot.

Én mégsem tehetem meg ugyanezt. Lehet én is felszabadultabb lennék? 

21. fejezet

Korán reggel kelt fel mindenki, így én sem tudtam tovább pihenni. A srácok nekiálltak reggelit készíteni, míg Monster, Suga, H és én a nappaliban ébredeztünk. Én Suga karjaiba zárva dörzsölgettem álmos szemeimet, s Monster közben nagyban újságolt a többieknek, túlharsogva a őket.

- Ma délután bulizunk!

- Mit ünneplünk? – kérdezi tőle Jung Kook a konyhából kikiáltva.

- Hivatalosan is csapattaggá avatjuk az egy szem leányunkat.

- Ez most komoly? – döbben meg Suga.

- Miért ne lenne az?

- Hát, tudtommal nem a szíved csücske Lyn, most mégis ez.

- Egy szóval nem mondtam, hogy nem kedvelem Lynt. Na, mindegy. T-Jo?

- Hm? – jön be a nappaliba kis köténykében.

- Hallod. Ma eljössz velem piát lopni?

- Honnan akarsz?

- Monoból. Az öreg már a kerekesszékéből se tud kikelni, tehát nyert ügyünk van. Mellesleg vak, mint a világ.

- Oké. Mikor menjünk?

- Induljunk most.

- De a reggeli…

- T-Jo, majd átadod Jinnek.

- Én nem tudok főzni.

- Átveszem – mondom.

- Nekem az is jó. Kook, segíts neki.

- Rendben.

- Én is mehetek? – néz rám Suga.

- Túl sokan leszünk a konyhában, maradj inkább.

- Hát jó.

Átveszem a kötényt Tae Jotól.

A konyhában kész felfordulás van. Egy-két lábos, melyből fortyog kifelé a víz, szemét mindenütt, megpucolt zöldségek maradéka a pulton.

- Ez elég undorító.

- Áh, ez még semmi. Egyszer ilyen állapotban egy hétig rohadt minden a munkalapon, mert keveset jártunk haza.

- Fúj.

- Igen, az volt. És mit akarsz készíteni nekünk?

- Nem tudom. Mivel én elég keveset eszek, és azt is egészségeset, így fogalmam sincs, hogy nektek mit tudnék készíteni.

- Nem sok alapanyagunk van – les be a hűtőbe Kookie.

- Akkor csinálok valami tojásos cuccot, mert ahogy elnézem, az van bőven – kinyitom a tojástartót.

Egy óra alatt egész jó kis kaját rittyentettem a többieknek. Monster és T-Jo is visszaértek négy megpakolt szatyorral, kissé ziláltan.

- Ez most jó menet volt. Az öregnek adtunk kábé 50 won-t és lassan elkezdte számolni az aprót, mi meg kihúztunk a picsába – újságolja Mon. – Hogy áll a kaja?

-  Kész – hozom ki a megpakolt tányérokat Kookkal.

- Fasza. Srácok, asztalhoz!

Elfoglalja mindenki a helyét a körben.

Monster kibont egy üveg pezsgőt is, melyet a magasba emel, még mielőtt hozzálátnánk a reggelihez.

- Ezt az üveg pezsgőt igyuk az elhunytak emlékére és Lynre. Ámen! – belekortyol, s továbbadja Jinnek.

        Rá kellett, hogy jöjjek, ezek a srácok még kaja közben se fogják be. És a pia még jobban megoldja a nyelvüket. Próbálok ügyelni arra, hogy kevés jusson a szervezetembe, de miután már az ötödik üveg vodkát nyitották meg, s szinte mindegyikből ittam egy pohárral, így az újabb üvegnél már szívesen fogadtam magamba a folyadékot, nem csak egy pohárkával.

- Na, igyál már meg még egyet! – nyújtja az üveget H, hogy töltsön nekem a tízedik alkalommal is.

- Különben szörnyű íze van ennek magában – nézem az átlátszó, víznek tűnő löttyöt. – De attól még jó – megrántom vállaimat és lehúzom. Elfintorodom, majd nyúlok a következő adagért, de Suga leállít.

- Elég lesz.

- Suga, inkább igyál te is. Én teljesen jól vagyok. Nézd! – hirtelen ötlettől vezérelve felkelek öléből, és megpróbálok kézen állni, ami nem igazán úgy jön össze, ahogy én terveztem. A hátamra estem a túllendülés során.

- Jól vagy? – segít fel Jin.

- Aha, persze. Annyira, hogy most egy bukfencet is nyomok.

És tényleg megteszem.

- Olyan fasza vagyok! Na, dobjon meg valaki egy szállal, mert a rákjaim már éhesek.

- Kijövök veled – fog egy doboz cigit Kook, és kimegyünk a teraszra, ahol rágyújtunk.

- Hány óra van? – kérdem tőle.

- Olyan kettő körül. Te már most készen vagy – nevet.

- Nem is igaz. Csak egy kicsit – mutatok egy parányi mértéket hüvelyk és mutatóujjammal Kookie szeme előtt.

- Pár óra és olyan rosszul leszel, mint a geci.

- Ez nem igaz! – ellenkezem.

- Tényleg?

- Igen. Meg fogom állni. Nem iszok tovább egy korttyal sem.

- Azt majd megnézem.

Jin kijön hozzánk egy pohár whiskyvel.

- Megkóstolhatom? – nézek az aranybarna folyadékra.

- Most mondtad, hogy nem iszol többet! – jutatja eszembe Kook.

- Az már régen volt – legyintek, s meghúzom a pohár tartalmát.

- Ez kurvaszar. Van még belőle? – kérdezem Jint.

- Nem tudom. Suga már egy fél üveggel bevedelt. Ez a kedvence.

- Suga édes! – kinyitom az ajtót, és bekiabálok neki.

- Mi az?

- Hozd ide azt az üveget.

- Te már nem ihatsz többet.

- De. Esküszöm, ha most idehozod, akkor baszhatunk.

Mindenki elhallgat, és várja Suga reakcióját.

- Ez most undi volt Lyn – nyögi be H.

- Ez a nagyok dolga kispöcs – oltom le H-t.

Suga a kezembe nyomja a piát. Mindenki megtapsolja.

- Azért kérlek, kulturáltan nyomjátok – szól be Jin.

- Lyn? Beszélhetnénk? – suttogja Suga, de a jelét se látom izgatottságnak, tehát nem az ajánlatom miatt akar velem félrevonulni.

- Persze. Baj van?

- Nem. Kook? Jin? Bemennétek egy percre.

- Ja, aha.

- Köszi.

Otthagynak kettesben minket.

- Rohadtul elegem van, hogy papucsként kezelsz ittasan és szexszel próbálsz manipulálni. Ez így kurvára nem helyes.

- Jó, ne haragudj, de tudom, hogy nem adtál volna piát.

- Most sem adtam szívesen. Elég lesz ennyi neked. Lyn, te nő vagy, és egyáltalán nem helyén való a viselkedésed, még ha elég alacsony rangú srácokkal is lógsz.

- Jóóó – iszok egy kortyot a whiskyből. – Na, befejezted a hisztit?

- Nem hisztiztem. Ezt az üveget meg kérem vissza. Te meg gyere be, és józanodj ki, mert még csak negyed három, de te már totál kiütötted magad.

- Suga. Nem vagyok berúgva.

- Múltkor is ezt mondtad. És mi lett a vége? Monsternek kellett feltakarítania a hányásodat.

- Az egyszeri alkalom volt. Most tényleg jól vagyok.

- Akkor most ne támaszkodj neki a falnak, és próbálj három lépést totál egyenesen menni.

A második lépésnél elvesztem egyensúlyomat. Suga megfogta a karomat, így elkerültem a seggre ülést.

- Ennyi. Most a kezedbe nyomok egy üveg vizet, és fél óra alatt üres legyen az egész. Regeneráld a testedet.

- Ne már – beszökök a nappaliba. – Hé, H! Mit iszol?

Bekancsalít, ahogy az üveget a fejéhez közel emeli. Elolvassa a leírást.

- Hát, nem tom. Ez azt írja, hogy 36%-os. Nem rossz.

Átnyújtja a teljes üveget. Megszagolom, egy nagy adagot legurítok belőle. Szinte szétmarja a nyelőcsövemet.

- Az igen. Ez már pia – dicsérem. – Adj még belőle.

- Hát igyál.

Éppen hogy csak a számhoz emelem, de Suga kitépi a kék üveget ujjaim közül.

- Mondom elég lesz!

- Nem! – ordítom.

- Hé, ne veszekedjetek. Lyn, tényleg állj le – szól rám Rap Monster.

- Minek? Úgyis csak este megyünk! – vágom vissza.

- Hova? – kérdezi Suga.

- Annyira tudod tartani a szádat kedves Lyn, hogy az valami eszméletlen. Miért nem meséled már el mindjárt a többieknek a kis kalandodat a gyárban? Az se semmi sztori.

- Ti miről beszéltek? – kérdezi Jin.

- Majd ez a lepcses szájú ribanc mindent elmond – belök a kör közepére Mon, ő maga pedig kisétál a teraszra, hogy rágyújtson.

- Mi történt Lyn? – csalódott pillantásokat vet rám Yoongi.

Most mit mondjak nekik? 

20. fejezet

- Én nem tudom. Ez veszélyes műszak lesz. Mi van akkor, ha csak azért kedves velem, mert nekem valamiféle kínnal teli halált tartogat, és magához akar csalogatni. Szerintem érzi rajtam, hogy kíváncsis típus vagyok. Sőt, meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem a titkokat. Monster, én ezt nem vállalom.

- Lyn, nem engedem, hogy bajod essen, ne félj. Minden egyes bevetéskor kint fogok rád várni egy eldugott helyen, és ha 10 perccel a megbeszélt időpontunk után sem jössz ki az épületből, behatolok, és kinyírom. Egy próbát megér.

- Hogy az életemmel játszadozzunk? – felháborodva felpattanok a székből.

- Nem. Lyn, ha nem lennék biztos abban, hogy nem bánt téged J-Hope, akkor nem küldenélek be. A fejemet teszem rá. Különben már rég elfogott volna téged.

- És ha csak játszik? Én kinézem belőle. Értsd már meg, hogy a gondolkodása üti a miénket!

- Lyn. Belemész vagy nem? – kérdezi már kicsit nyomatékosabban.

- Bele! – vágom rá gondolkodás nélkül. – Faszom már.

- Király. Akkor holnap, ha már a fiúk elaludtak, te, én és T-Jo visszamegyünk.

- T-Jo minek?

- Sofőrnek.

- Áhhh. Oké. De én magam is tudok vezetni.

- És mond, a jogsid nem égett bent a kocsidban?

- Basszameg. De.

- Na, látod. Hiába lopott a kocsi, azért arra még ügyelünk, hogy a sofőrnek legyen érvényes jogsija.

- De ezek után, hogy menjek el csináltatni? Hát a kórházba nem merem betenni a lábamat miattatok – siránkozom.

- Üdv a csavargók csapatában – széttárja karjait, s mosolyogva kitekint napszemüvege alól.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam a szemét. Még a gyárban se vette le.

- Ezek szerint már én is tag vagyok?

- Vegyük úgy, hogy elfogadtam az új csapattag csatlakozását. És most a terv. Holnap mindenkit részegre leitatunk. Te, T-Jo és én viszont egy kortyot nem iszunk. Nekünk teljesen józannak kell lennünk. Ha minden igaz, ezek már éjfélkor elérik a holtpontot. Tehát délután háromkor felavatjuk az új csapattagot, vagyis téged.

- Nem lesz ebből baj?

- Nem. Tudtommal mindenki nagy piás. Senki nem fogja felborítani az ütemtervet.

- De ez akkor is olyan nagy szemétség.

- Inkább megteszem ezt velük, minthogy kábítószert adjak nekik. Annak meg nagyon nem örülnék, ha bármelyikük is belekeveredne az ügybe. Kivéve T-Jot, mert benne maximálisan megbízok, és ő a rangidős… vagyis mostantól.

- Értem. Mon? Még lenne egy kérdésem.

- Hm?

- V-t mikor temessük?

- Nem tudjuk kivitelezni, de úgy döntöttünk a többiekkel, hogy T-Jo ellátogat a szüleihez.

- De a szülei…

- Igen, kidobták. De ha van bennük annyi önérzet, hogy megszánjanak minket egy kis pénzel, hogy a saját fiukat eltemessük, akkor megérte odamenni. Sajnos nem ismerem annyira a családját, de tőle sose hallottam róluk egy rossz szót se.

- Ez érdekes.

- Igen. Főleg mert Suga folyamat szidja az őseit, Ő meg olyan más volt mellette.

- Mon? – újra leülök a székre, és rágyújtok a harmadik cigarettára is.

- Igen?

- Elmeséled, hogy ki miért van itt? – teszem fel azt a kérdést, ami már a megismerkedésünk óta zaklat.

- Ha nagyon kíváncsi vagy rá… hát legyen. De egyeseké nem a legszebb sztori. Csak arra kérlek, hogy ezek után ne nézz rájuk úgy, mint akit sajnálni kéne ezért. Azt mindannyian rühelljük. És itt megint kiemelhetem a barátodat.

- Vele mi történt?

- Szerintem őt hagyom legutoljára. Kezdem Kookkal. Jung Kook került hozzánk a legkésőbb, és ő is a maknae ugye. Az egész ott kezdődött nála, hogy kirúgták a viselkedése miatt az általánosból. Elég sokat kószált az utcákon, rosszabbnál rosszabb társaságokba keveredett már 13 évesen. A szülei pedig fogták magukat, és be akarták dugni egy ilyen nevelő intézetbe, vagy mi a faszom az. Mikor közölték a fiukkal a hírt, aznap este meglógott otthonról, és összefutott velünk. Jin-t ismerte már egy régebbi affér miatt. Vagyis mindkettőjük haverja összeverekedett, és ők ketten szedték szét a srácokat. Jinnek mindent elmesélt privátban, és akkor Seok Jin megkért, hogy hadd csatlakozzon hozzánk a kölök, mert nem akar hazamenni. Ha jól tudom, azóta már találkozott néhányszor a szüleivel, akik elfogadták végül, hogy a srác közénk való már. Vagyis gondolom nem örülnek neki, de hát nem tudnak mit tenni.

- Jóformán ezt Cookie baszta el.

- Igen. Na, folytatom mondjuk H-val. Neki nem csak az eredeti neve a rejtély, hanem a családi háttere is, de ha jól tudom, gazdag család sarja. Hogy miért döntött úgy, hogy inkább csatlakozik hozzánk, az jó kérdés. Vele úgy találkoztunk, hogy tüzet kért tőlünk. Elég könnyen beilleszkedett aznap este, aztán észre se vettük, de konkrétan nap mint nap velünk lógott.

Egy kis szünetet tart, hogy rágyújtson.

- Kivel folytassam?

- Mondjuk T-Joval.

- Ah, az egyszerű. Itt van, tök idős már, ahhoz, hogy keressen magának feleséget, se gyereke, a családjának van egy kis étterme, de a csőd szélén állnak. Ő volt a legjobb haverom kiskorom óta, tehát nem volt kérdés, hogy mellém vágódik, amikor úgy döntöttem, egymagam folytatom utamat, és leszakadok a családomtól.

- De te mi indokból választottad ezt az életet?

- Szar jegyek, alkoholizmus, bandázás, lopás, kurvázás. De visszatekintve, ezek nélkül rohadt unalmas életem lenne. Na, mesélek Daeről. Ő volt a legérdekesebb. Alig múltam 16, amikor T-Joval és Jinnel kocsit loptunk. Életünk első Toyotája. Csakhogy a gazdája Dae volt. Majdnem halálra vert minket, amikor rátalált elveszett kocsijára fényes nappal a házunk előtt. Berontott, megvert minket, majd megijedt a sok vér láttán, és elkezdett minket leápolni, majd bocsánatot kért. Nem akart börtönbe menni, és minket sem akart lecsukatni. Aznap este részegre ittuk magunkat, és elmeséltük egymásnak az ügyes-bajos dolgainkat. Ő azért maradt velünk, mert úgy érezte, el kell nálunk a segítség, és mint egyedülálló ember, az unalmas életét ki akarta színezni izgalommal, amit megtalált az oldalunkon. Emlékszem, mikor részegen azt üvöltözte, hogy: - Köszönöm! Köszönöm, hogy elvittétek a kocsimat egy körre, de most már igyunk még egy rizspálinkát, mert szomjan döglök. És itt akarok élni veletek, míg a halál el nem választ, ámen. – Istenem, olyan lazán jelentette ki ezt, és fel se fogtuk miről beszél, de mi azt mondtuk neki, hogy maradhat, addig, ameddig akar. Hát így lett. Élete végéig velünk volt…

- Sajnálom.

- Nem kell. Szép élete volt. Jin kis meséje nem túl hosszú. Egyik este betértünk egy bárba, ahol Ő éppen azzal a haverjával lógott, akit Jung Kook barátja megvert. Őt Jiminnek hívják.

Elakad a lélegzetem.

- Monster. Ő a legjobb barátom.

- Komolyan? – még ő is megdöbben.

- Igen. Park Jiminnel születésünk óta ismerjük egymást, és anno tényleg sokat lógott egy Seok Jin nevű gyerekkel, de nekem sose mutatta be. Azt mondta nem akar rossz környezetbe vinni. Jimin is az a tipikus nagyszájú srác, és sokszor nekem kellett leápolnom már kiskorom óta. Ezért is választottam az ápolónői karriert, ami most rohamosan hanyatlani kezdett. Lehet elhagyom ezt a kórházat és átjelentkezem egy másikba, de elegem volt már ebből a bagázsból. Na, befogom, inkább folytasd.

- Tehát Jimint már én is ismertem, és Ő mutatta be nekünk Jint. Jin elég csendes személy volt, és nem tűnt kifejezetten rosszfiúnak sem, mégis olyan ésszel áldotta meg a sors… Szerencsés. Megismerkedésünk estéjén már nem akart haza menni, így felajánlottuk neki a kanapénkat. Hát, azóta is velünk van. Ritkán jár csak haza. V-t az utcán találtuk. Már három napja kint vacogott télen, és azzal a nézésével tényleg megsajnálta az ember. Daevel becipeltük, mert már teljesen át volt fagyva, és zsibbadtak a végtagjai. 1 hónapon keresztül szenvedtünk vele, hogy életben tartsuk, mert miután elmúlt a láza, rögtön megfázott, megint beteg lett, aztán nagy nehezen abból is kikúráltuk. Azért került utcára amúgy, mert a szülei elváltak, és az anyjához került, akinek az új pasiját ki nem állhatta. Az anyja egyik nap dolgozott, még karácsony előtt, és a pasi fogta a gyereket, elvitte kocsikázni és valahol a belváros közepén a nagy tömegben otthagyta.

- Úristen. Ez kegyetlen. V hogy viselte?

- Alig volt 15, szóval nagyon szarul. Sokáig sírt esténként, de előttünk tagadta.

- Nem ismertem V-t, de akkora veszteséget érzek az elvesztése miatt.

- Hát még én.

- És Suga? – kérdezem félénken.

- Uh… Hát talán 18 volt, amikor közénk került. Nagyon nehezen indult már a gyerekkora is, mert apja sokáig drogozott és néha arra kelt fel esténként, hogy az anyját veri. Ilyenkor persze visszazavarták aludni, de nem tudott a hangok miatt. 8 éves volt, amikor apja elment rehabra, és ki is gyógyult körülbelül 2 év alatt az egészből. Nem esett vissza. Egész jól teltek az évei, leszámítva, hogy a suliban piszkálták az öltözködése miatt, de nem volt a családnak pénze, hogy átírassák másik suliba Yoongit, ahol egyenruha van. Tehát a piszkálódások nem fejeződtek be. Felvették végül egy középiskolába, és egész jól ment neki. A gúnyolódások befejeződtek, sőt, átvette a kemény gyerek szerepét. Aztán az egyik nyári szünetben minden megváltozott. A szülei újra elkezdtek veszekedni, s már a válásnál tartottak, amikor egyik éjjel Suga apja megkéselte édesanyját egy több órás veszekedés közepette. Azonnal meghalt. Suga szeme láttára. Apját lecsukták a tettéért. Mivel Suga még nem töltötte be a felnőtt kort, így gyermekotthonba került volna, de meglógott onnan az első nap. Az utcán téblábolt, amikor a ház folyosóján letelepedett egy lépcsőre, és zokogott. Jin volt az első, aki kilesett a lakásból, hogy megnézze, mi ez a hangzavar. Azonnal bevezette a lakásba, és még aznap megbeszéltük, hogy nyugodtan maradhat velünk. Mi majd leszünk a családja. Azt hiszem aznap értettem meg, hogy lehet szörnyű sorsra jutottunk mindannyian, dehogy a mi sorsunknál is van rosszabb, abban biztos lehet az ember.

Könnyeimmel küszködöm. Nem is reagálok az egészre, csak mondok egy „Jó éjt”-et Monsternek. Fogom magamat és visszamegyek az alvó társasághoz. Leülök Suga ágyára, s megsimogatom arcát.

- Hol voltál? – suttogja kómásan.

- Csak beszélgettem Nam Joonnal.

Felemeli bal karjával együtt a takarót, hogy másszak be mellé. Fejemet ráhajtom a másik végtagjára, míg a baljával rám ereszti a paplant, s átkarol az oldalamnál. Megkeresem ajkát, hogy tudjak rá nyomni egy apró csókot.

- Szeretlek Yoongi – pillantok bele a Holdfényben csillogó szemeibe.

Széles mosolyt ereszt ragyogó arcára.

S elhiszem, hogy mostantól szebb lesz az élete. Mellettem. 

19. fejezet

- El kell, hogy mondjak neked több mindent is, de ahhoz az kell, hogy válaszolj nekem először egy kérdésre. Miért vagy velem mostanában ellenséges? Mióta nálam jártál, így viselkedsz.

- Figyelj Lyn, most a legkevésbé sincs kedvem erről tárgyalni. Kicsit nehéz napom volt.

- Tudod mit? Gyártsd még a kifogásokat! De Dae és V már nem fognak visszajönni, hiába őrlődsz azon, hogy mit tettünk rosszul, és mit nem. Ez az egész egy nagy rakás szar volt! Nem úgy történt, ahogy terveztük, és ez nem a te hibád, csak szimplán váratlan helyzet alakult ki, amikor J-Hope feltűnt a semmiből.

- Hogy kicsoda?

Rácsapok a számra.

 Hogy voltam képes elszólni magam?

- Akarom mondani a gyilkos.

- Lyn, J-Hopenak hívják a srácot?

- Nem, nem is tudom, honnan jött nekem ez a J-Hope – igyekszem kimagyarázni a dolgot.

- Honnan tudod?

- Ha válaszolsz a kérdésemre, mindent elmondok. Csak egyre kérlek. A beszélgetésünk egy szavát se halljam vissza a többiektől. Értettem?

- Ha ez az ára, hogy elmond a dolgot, hát legyen. Azért vagyok veled ilyen, mert egyszerűen nem szoktam meg, hogy egy lány került a csapatunkba, akit nem mellesleg mindenki kedvel, főleg ugye Suga… És az, hogy te nem vagy egyáltalán olyan helyzetben, mint mi. Nem szenvedtél kiskorod óta hiányt, sem szeretetben, sem ételben, meleg otthonban. Érted már? Nem vagy közénk való, mégis olyan egyszerűen befogadtak a többiek anélkül, hogy engem bárki is megkérdezett volna arról, hogy én engedélyezem-e az új csapattag csatlakozását.

- Értem. Teljesen korrekt, és el is fogadom válaszodat. Remélem, azért örökre nem fogsz fújni rám ez miatt.

- Most sem haragszom, ne értsd félre, csak még nem dolgoztam fel, hogy hirtelen minden egy nőről szól a bandában, és nem én vagyok a fontos. Elveszett a leader szerepem, mert te kerültél középpontba.

- Ez hülyeség. Ahogy mondtad, én csak egy gyenge láncszem vagyok. Engem csak azért ugrál körbe Suga, mert szeret és óvni akar mindentől, a többiekkel meg szimplán kijövök.

- Értem. Na, akkor elkezded mesélni nekem a kis sztoridat. Mi történt valójában odabent a gyárban?

- Amikor H-t és engem megtámadtak… H-nak mondtam, hogy meneküljön, majd én elintézem a srácot. Monster, ne haragudj – kérek tőle előre is elnézést. – Én tényleg elkövettem egy bazinagy hibát.

- Mi az?

- Ő feladta magát nekem. Egyszerűen csak elém állt, kinyújtotta a kezeit, és kérte, hogy kötözzem meg. Ehelyett nem tettem semmit. Szó szerint elengedtem! – idegesen beleszívok a cigimbe. – Én annyira hülye vagyok, istenem.

- Hát, a részedről tényleg elég nagy baromság volt.

- De leblokkoltam. Nem hittem el, hogy ez ilyen egyszerű volna. Éreztem, hogy lesz benne csavar. És lett is. Kérte, hogy lőjem főbe. Én megmondtam neki, hogy ez nem az én területem. Életemben nem öltem embert. Mégis meghúztam a ravaszt, de egyszerűen lepattant a golyó a maszkjáról. Én végig a homlokára céloztam, azt hiszem, de mégis a maszkjára tévedt. Aztán eltűnt a szemem elől. Futottam azért, hogy megtaláljalak titeket, és akkor összefutottam Sugával.  Azt mondta, Dae fedez minket a másik oldalról, amikor lövést hallottunk. Míg Yoongi átment, én a hordók tetején észrevettem a gyilkost. Ha… ha nem veszem észre… Talán már Suga se élne. J-Hope megijedt tőlem. Fogalmam sincs, hogy honnan talált lángszórót, és hogy hogyan ért olyan gyorsan mögétek, de miután üldözőbe vett, s én lemaradtam, a dobozok közt zsákutcába szaladtam. Lerogytam, hogy könyörögjek az életemért, mire a lángszórót kikapcsolta és letette. Felsegített. Végig fogta a kezemet, míg kivezetett az égő dobozok közül. És akkor megkérdeztem tőle, hogy ki ő.

- Mit válaszolt?

- Azt, hogy Ő a Golyóálló. Nem teljesen értettem… - vallom be figyelmes hallgatómnak.

- Ez azt jelenti, hogy ő sérthetetlen. Nem lehet megölni – magyarázza Monster két slukk közt.

- De azt hogy?

- Úgy, hogy fürge, eszes és sok fegyvere van. Elég erősnek képzeli magát ahhoz, hogy ilyen címmel tüntesse ki szerény személyét. Beképzelt pöcs – elnyomja a cigijét, és már nyúl is a következőért. Újból megkínál, s megint elfogadom.

- A nevét is megkérdeztem. Ekkor válaszolta a J-Hopeot. Aztán elengedett.

 Pár percig némán dohányozgatunk, majd Monster megszólal.

- Nem semmi.

- Le kellett volna lőnöm, de nem akartam. Kegyetlenségnek tartom akkor is, ha több ember életét oltotta már ki. Basszameg, akkor is néma. Fogyatékossággal élő. Persze, hogy nem mertem bántani. Olyan védtelen, amikor velem van.

- Hoppá! Eddig nem is említetted, hogy a kis barátunk nem rendelkezik beszélőkével.

- Én még mindig nem tudom felfogni a történteket.

- Egyelőre nem akarok újra visszatérni, de azt hiszem, kezd egy sokkal ütősebb terv kialakulni a fejemben.

- Te sem gondolod komolyan, hogy vissza akarsz oda menni, ugye?

- Lyn. 2 barátunkat ölte már meg – jelenti ki a tényt.

- Igen, tudom, de ez akkor sem mentség arra, hogy a többieket is kinyírassuk. Nam Joon, ez a srác egy időzített bomba. Akármikor képes lecsapni, és sosem tudod, hogyan fog megtámadni.

- De szerinted miért támadja meg az odatévedt embereket? – teszi fel az egyik legjobb kérdést RapMon.

- Passz. Amikor kérdeztem, hogy miért, csak annyit írt le a porba, hogy titok, és hogy nem mondhatja el.

- Hm. Különös.

- Eléggé.

       Monster töri valamin az agyát. Látom rajta.

- Lyn?

- Mondjad.

- Én nem akarlak csalinak használni, de úgy érzem, hogy ez a J-Hope megbízik benned, és valamilyen szálon kötődik hozzád. Nem bánt. És te vagy az első személy, akivel ezt csinálja. Te vagy a kulcsa a megoldásnak.

- Azt akarod, hogy térjek vissza hozzá?

- Igen. Addig, amíg ki nem húzol belőle mindent. A többiek erről a tervről ne tudjanak. Suga egyáltalán nem díjazná, tehát neki főleg ne említsd. Akkor, benne vagy, hogy minden nap meglátogasd a gyárat? – teszi fel a költői kérdést.

18. fejezet

- Nem, rohadjak meg, hogy csak megjátssza. Az nem lehet – tiltakozik hevesen Suga.

- Én nem tudom. De ahhoz, hogy kihúzzunk belőle valamit, el kell fognunk. Mindenképpen. És Suga, most meg kell keresnünk a többieket. Mennünk kell – gyengéden megragadom a vállát, de ő aktívan ellenzi a gondolatomat.

- Nem, nem hagyhatjuk csak így itt! Ő a barátom – ráhull a holtestre, s folytatja az egerek itatását.

Megszakad a szívem a látványtól.

- Yoongi, muszáj – suttogom kellemesen csengő hangon.

- De nem!

Pont úgy viselkedik, mint egy 7 éves kisfiú, aki édesanyjának könyörög, hogy hadd maradjanak még egy órácskát a játszótéren.

Sajnos most nekem is meg kell tennem azt a lépést, amit ilyenkor az édesanyák szoktak. Bevetik a makacsságot, és nem vesznek tudomást fiuk érdekeiről. Ha menni kell, hát menni kell.

- Suga, most felállsz, és jössz, különben megszívjuk. Visszajövünk Daeért, ígérem! – keményítek be.

Megszeppen határozottságomtól.

- Legyen.

Felkel erőtlenül a test mellől, egy utolsó pillantást vetünk rá mindketten, majd elhagyjuk a hordók erdejét.

- Szerinted merre lehetnek? – kérdezem.

- Nem tudom. Talán a tartályoknál. Asszem azok arra vannak – bök lámpájával egy pontra, mely pontosan előttünk van.

  Elindulunk arra, de Suga megáll.

- Mi az?

- Te nem hallod? – fülel.

- Mit? – de mire ezt kimondom, már én is meghallom.

- Ez Jin! – jelenti ki.

- Honnan tudod, hogy ő kiált?

- Megismerem. Siessünk.

Megragadja tenyeremet és futni kezdünk a hang irányába.

   A kiáltás egyre erősebbé válik.

Egyszer csak elsuhan mellettünk az a visongószemély, aki minden bizonnyal Jin.

- Mi a jó élet? – figyeli a loholó haverját Suga.

És akkor megpillantom a többieket is, kik szintén ezerrel futnak, és kiáltoznak, hogy mi is tegyük ugyanezt.

Mire kapcsolok, már Yoongi is eltűnt mellőlem, és előttem szalad mindenki. Hátra pillantok, és egyszeriben megértem, miért is menekülnek a fiúk.

Ő az. A srác. Kezében lángszóróval, mely hatalmas tűzcsóvákat ereszt magából, körülötte minden fát, papírt lángra lobbantva.

Pár centin múlt, hogy ne kapja el a cipőmet a hatalmas lángcsóva. Iszonyat gyorsasággal szedem lábaimat.

Pánikolva visítok és kapálózok. Amint elérem a vasajtót, a kis résen átbújok, de a gyerek is könnyedén átslisszan a két fémajtó között.

   Újra a labirintusba találom magam, melynek az elejét lángba borította a gyilkos, s rohamosan terjed felém a tűz.

Most nem szabad eltévednem, különben odaveszek.

Mégis balul sül el a dolog, s egy jobb kanyar helyett egy balost vettem be, ami viszont zsákutca.

A fiú a nyomomban van, a lángszórója a legkevésbé sem akar elállni, sőt, szinte vészjóslóbban köpi ki magából a forró szikrákat.

   A dobozok, melyek körbe vesznek, már égnek. Minden ég körülöttünk.

- Hagyj békén! – könyörgök négykézláb ereszkedve.

Hallom, ahogy elzárja a lángszórót. Könnyed lépteinek halk puffanása követi ezt, majd megáll, pontosan előttem.

Feltekintek ijesztő létére.

Kesztyűs kezét kinyújtja felém.

- Én? – kérdezem.

Bólint.

Átadom remegő végtagomat neki.

Felsegít, s arra invitál, hogy menjek vele.

Kénytelen vagyok így tenni, mert karomat továbbra sem engedte el, bár nagyon félek attól, hogy hova visz.

    Egyszerűen kivezet a hamukupacok, az égő, és az éppen megmaradt dobozok közül.  

Ugyanott vagyok, ahonnan kezdtem az egész akciót H-val, csak ezúttal a gyilkossal tartózkodom ezen a helyen. Kézen fogva!

Rám tekint sötét szemeivel, melyek íriszeimet fürkészik. Lágy arcvonásai olyan szelíddé teszik egész lényét.

- Ki vagy te? – lehelem a dohos levegőbe.

Leguggol.

„ Egy golyóálló”

Nem erre számítottam. Egyáltalán milyen az? Ez mit jelent?

- És hogy hívnak?

„ J-Hope”

- Ez biztos nem az igazi neved. Van az is?

Bólint.

- És elárulod?

Nem. Sejtettem, hogy nem fogja.

- És most mit tervezel velem? – gyanakodva lepillantok a guggoló J-Hopera.

Felugrik álló helyzetbe.

Bal karját kinyújtja, rávilágosítva arra, hogy szabadon enged. Mehetek.

- Ez most komoly? – kikerekedett szemekkel bámulom.

Újból bólint.

Nem hiszek neki. Továbbra is nagy szemekkel nézem.

Felnevet. Alig hallhatóan, szinte csak azt lehet hallani, ahogy nagyobb mennyiségű levegő árad ki a tüdejéből s az susog. Ez is gondolom, a némaság miatt van. Gesztusai azok, melyek elárulják, hogy nagyon nevetséges lehetek jelenleg.

- De akkor mégis miért teszed ezt?

„Mondtam, hogy titok”

A port elsimítja.

„De most eredj!”

- Biztosan?

Előre biccenti fejét.

„De ez a dolog köztünk kell, hogy maradjon”

- Nem mondom el senkinek, ígérem.

„ Köszönöm”

Mire elolvasom utolsó üzenetét, ő már nincs ott velem. Azt se láttam, merre megy. Még arra se volt időm, hogy megköszönjem neki, amiért megmentett. Másodszorra is.

Teljes transzban hagyom el az épületet.

Valaki felkiált egy „Ott van!”-t, nekem csapódik egy nálam nehezebb test, s meleg ölelésben üdvözöl.

De én még mindig a bent történteken gondolkozom.

MI VOLT EZ AZ EGÉSZ?

- Hé, Lyn, jól vagy? – csettintget látószerveim előtt Suga.

- Ha? Igen, minden oké.

- Biztos? Olyan sápadtnak tűnsz. Azt hittem, hogy esetleg téged is…

- Ja, nem. Csak elbújtam egy rakás üveg mögé, és megvártam ott, míg elmegy a srác.

- Hála az égnek – megcsókolja homlokomat.

- Akkor indulhatunk? – kérdezi Monster.

Látom a veszteséget az arcán. Tagadni sem tudná, mennyire csalódott magában és a tervében.

   Körbenézek, hogy megtudjam, ki milyen kedélyállapotban van.

Letörtek, fáradtak, sápadtak. Kook, H és Jin sírtak. Monsterről nem tudom megállapítani, bár ő is nagyon szipog. T-Jo csendben áll, s a földre mered.

- Sajnálom Nam Joon – mondom a leadernek.

- Most hagyjál békén Lyn – hátat fordít nekem, s a kocsihoz veszi az irányt.

- Mi ütött belé? – háborodik fel Jung Kook.

- Kook, maradj csendben, és próbáld meg átérezni Monster helyzetét – szól rá T-Jo. – És most nyomás. Húzzunk innen!

- De hát Dae… - jut eszébe Sugának.

- Suga, ő már bent égett – szembesíti az igazsággal Tae Jo.

Mindenki elindul a kocsi felé. Csak én és Suga állunk még mindig ugyanott.

Elmondjam neki, mi volt odabent? Vagy fogadjak szót J-Hopenak?

Jobban teszek, ha egyelőre befogom.

- Gyere – adok szájára egy cuppanós puszit, hogy egy kis életet leheljek barátomba.

- Megyek – beadja a derekát, s kézen fogva elindulunk a srácok után.

Ránézek a gyárra, s a Hold fényében valamit megcsillanni látok az egyik oszlop mögül.

J-Hope az. Figyel minket.

- Mit nézel annyira? – fordul hátra Suga is.

- Áh, semmi. Menjünk.

A kocsinál illedelmesen kinyitja nekem az ajtót, s beül mellém, Dae helyére.

   Ezúttal T-Jo sokkal lassabbra vette a tempót. Többször elbambult, s néha rossz felé kanyarodott. Az unalmas kocsikázás során mindenki csendben ült, én pedig Suga ölében pihentettem nehézkes fejemet.

Majdnem elnyomott az álom, mire hazaértünk.

Betántorogtunk a lakásba, s mindenki azonnal elfoglalta ágyát, kivétel Rap Monstert, aki a teraszon egyik cigi után gyújtott a másikra. Én Suga mellé feküdtem be. Őt hamar elnyomta az álom, viszont engem nem hagyott a gondolat, amiért Rap Monster ilyen hűvös velem.

Vártam még vagy fél órát, hogy Suga biztos ne ébredjen fel rám, és akkor felkeltem.

A teraszhoz mentem.

- Te mit keresel itt? – fújja rám a füstöt Monster.

Megkínál egy szállal, amit azonnal el is fogadok.

- Beszélnünk kell – úgy döntök, mindent kitálalok.

- Na, mesélj kislány – leül a kis műanyag székre, majd engem is hellyel kínál.

Elfogadom, és befoglalom a másik széket. Lepöccintem a hamut, a kis dohányzóasztalon elhelyezkedő hamutálba, s elkezdem mondandómat.

17. fejezet

- Basszus, most nem várhatom el tőled, hogy minden egyes kérdésemre lekörmölj valamit a porba… Erre nagyon nem számítottam – vallom be a gyereknek, aki továbbra is lehorgasztja fejét. – Na, jó, tudod mit? Van egy ajánlatom.

Ekkor feltekint.

- Most szépen felszívódsz, és eltűnsz, de nagyon gyorsan. A többiek arra vannak, – mutatok mögém – szóval még véletlenül se arra szaladj. Majd azt mondom, hogy megtámadtál, de meglőttelek, mire te elszaladtál.

Megrázza a fejét.

- Ez most miért nem tetszik?

Leguggol, s az előző írásait elsimítja, majd egy újabbat pingál ujjbegyével.

„ Nem hiteles”

- Akkor találj ki jobbat! - átadom neki a stafétabotot.

Nagyban gondolkodik, majd újra leír valamit.

„ Lőj meg”

Homlokráncolva elolvasom az üzenetét. – Minek?

„ Mert úgy már tényleg hiteles”

- De hát életemben nem lőttem… Félek – vallom be.

Feláll, a hátam mögé oson. Fegyveres kezemet kinyújtja, kicsit állít a szögön, s beáll a revolver elé.

- Neem, ezt te sem gondolod komolyan – nevetek kínomban.

Hevesen bólogatni kezd.

Tényleg képes vagyok meglőni egy szellemileg fogyatékos srácot? – kérdezem magamtól.

Nem, még egy rendest sem. Még ha az egy hidegvérű gyilkos.

- Felejtsd el, nem megy.

Megforgatja szemeit.

Türelmetlenül rugdossa tovább a port, zsebre tett kézzel, s közben a fegyvert szuggerálja.

Összeszedem minden bátorságomat. Két kézzel megragadom a pisztolyt, s egyenest a fiú fejére célzok. Felkiáltok: - Állj!

A srác egy helyben megáll, kihúzza magát, s akkor meghúzom a ravaszt.

Csukott szemmel hallgatózom, de a várva várt gusztustalan hanghatás elmarad. Egyszerűen egy fémes pattanás volt az egész, mely akkora szikrákkal járt, hogy még a karomat is megperzselte egy-két helyen.

Feltárom pilláimat, hogy megleshessem mi történt.

A fiú még mindig állt, éppen és egészségesen. Sehol sincs tátongó seb, melyből dőlne kifelé a sűrű, vöröses-fekete vér.

- Ezt hogy? – kérdezem tátott szájjal.

Egyik kezével megragadja a szájkosarát, s megigazítja. Elengedi azt, majd int, és alig egy pillanat alatt már ott sincs.

   Vagy fél percet állok, mire felfogom mi történt.

ÁTVERT!

Teljes kudarcot érzek legbelül.

- Hogy lehettem ennyire… áh – legyintek – szarok bele az egészbe, inkább megkeresem a többieket.

   Futásnak eredek, arra, amerre H is tartott.

Iszonyatos sebességgel száguldozom a dobozok közt. Nem is figyelem az utat, csak random rohanok az egyik elágazásból a másikba.

Már éppen kezdtem feladni, hogy valaha is kijutok a raktérből, amikor hirtelen elfogy a sok roskadozó doboz, s helyette újra az oszlopok veszik át a hatalmat. Egy óriási, rozsdás ajtó választ el az épület fő részétől, de kétlem, hogy ki tudnám nyitni.

Lenyomom a kilincset és egy kisebb erőt fejtek ki rá, de ahogy azt sejtettem, meg se moccan.

Teljes súlyomat vetem be, mire résnyire kinyílik. A rést már egy, a porban talált vasrúddal próbálom kifeszíteni.

Az ajtó szépen lassan megmozdul, mire éppen egy akkora rés keletkezik, amin behúzott hassal átférek.

- Halihó – tölcsért csinálva a kezemből kiáltok bele a dohos levegőbe.

Válaszként csak a visszhangom érkezik vissza. Még egyszer nekiesek az ordításnak, de valaki megakadályoz benne.

   Szorosan rátapasztja vastól bűzlő tenyerét számra, s magához ölelve beráncigál valami hordók közé, majd elenged.

Megfordulok, és szembe találom magamat Sugával.

Bazinagy kő esik le a szívemről.

- Tudod mennyire megijesztettél? – suttogva bár, de mérgesen kiosztom.

- Bocsánat. Hol voltál te ennyi ideig?

- Suga, láttam. H is ott volt velem. Majdnem megölt minket. Én le akartam lőni, de ő… ő eltűnt – csalódott vagyok, amiért nem tudtam elfogni, pedig lett volna rá lehetőségem.

- Semmi baj. A lényeg, hogy nem történt baj. H-val összefutottunk és lepasszoltuk Kookék mellé. Dae fedez engem és téged – megcsókol. – Hiányoztál.

Majd feldöntöm örömömben, hogy végre láthatom.

- Nagyon féltem.

- Elhiszem, de most már nem lesz baj. Itt vagyok én is és a többiek is.

- És most mi a követező lépés? – suttogom.

- Jinéket még nem találtuk meg. Monster már tiszta ideg.

- Biztos nincs gond, hisz a gyilkos velem volt végig.

- Igen, de most már nem. Ez otthonosan mozog itt. Hidd el, neki két perc se A pontból B-be jutnia. Már simán lehet Jinék közelében.

Egy nyögést hallunk meg a közelünkben, s az azt követő puffanás sem marad el.

Összenézünk Sugával.

- Mi volt ez? – suttogom remegve.

- Nem tudom, de most maradj csendben, és ne mozdulj innen – utasít, mire feláll.

Megragadom nadrágja szárát, hogy maradásra bírjam, de könnyedén leráz magáról.

   Kiólálkodik a hordók közül, s a sima terepen gyorsan átosonva bemegy a túlsó oldali hordókupacok rengetegébe.

A zseblámpámat a fémhengerek legtetejére irányítom, ahol megint feltűnik a srác. A pisztolyt azonnal rászegezem, s lőni készülök, mire ő hordóról hordóra ugrálva elmenekül. Egy laza mozdulattal több métert ugrik, s sértetlenül ér földet.

A sötétség elnyeli a srácot.

   Elhagyom a helyem, és én is Suga után eredek.

- Ezt nem hiszem el – suttogja. – Ez nem lehet. NEM! – kiált egyre hangosabban.

Suga a porba térdelt egy test mellé. A lámpa fényét a fekvő testre vezetem. Rémületemben eldobok mindent, ami a kezemben tartózkodott, és levetem magamat Suga mellé.

Először csak nézem a tátongó sebet a homlokon, melyből árad a vér, és nem tudom felfogni mi történt.

  Vagy 5 percembe telt, mire egyáltalán feldolgoztam a látottakat, s akkor sírva fakadok.

Yoongi magához ölel, és vállamon még talán keservesebben szenved, mint én.

- Hogy tehetted? – ordítja rekedten. – Csak találjalak meg, te faszfej, és akkor nagyon megbánod!

- Yoongi, már elment – csitítom, de tudom, hogy mélyen fortyogó dühén ez nem fog enyhíteni.

- Nem érdekel! Tudom, hogy hallja! – üvöltözik már velem is. – Igaz-e? Hallod ám, te kis gerinctelen!

- Nem fog válaszolni. Suga, a gyerek nem beszél.

- Majd én megoldom a nyelvét, ne félj.

- Nem, Yoongi. Nem értesz. A gyilkos… V és Dae gyilkosa néma.

16. fejezet

(Nem szokásom ehhez a ficihez zenét linkelni, de egyszer-kétszer meg fogom tenni ezt, de csak mert: 

1. Vagy a zenéből/mvből kaptam ihletet.

2. Mert csak szimplán illik a fici hangulatához.

Nos, itt az utóbbi ;) ) 

Az egyik fegyvert elteszem, hogy kezembe vegyem a zseblámpát, mert nem bizonyult a legjobb módszernek ez az övtartóba helyezés. Körbevilágítom vele a terepet.

  A poros földtől egészen a magas mennyezetig dobozok vannak egymás hegyén-hátán. Némelyik elég veszélyesnek tűnik már, mert az egerek kirágták, és sokat már a beszivárgó víz is eláztatott.

H meghökken.

Hátratekintek ijedtemben.

- Mi az?

- Ja, semmi, csak rám csöppent egy vízcsepp – legyint.

Felszisszenek.

- Jó, ne haragudj.

- Menjünk tovább.

- A dobozok közt? Én nem megyek be oda. Kész labirintus!

- H, ha túl akarsz esni ezen az egészen, akkor szépen bejössz velem, és kicseszettül végigmegyünk ezen az útvesztőn.

- És ha odabent vár ránk a gyerek?

- Nem fog – jelentem ki, de csak azért mondom ilyen magabiztosan, mert legutóbb sem bántott. Ami mondjuk nem zárja ki azt, hogy most nem történhet baj.

- Ha te mondod – megrántja vállát. – Szerinted a többiek már találkoztak?

- H, nem tudom, de be tudnád fogni pár percre? – letorkolom. – Ha kussban maradsz, talán nem fognak minket megölni.

- Jó, jó, jó, igazad van – végre befogja a kis lepcses száját.

A dobozok közt egyre szűkebb a rés, s valahol a közepén járhattunk a rengetegnek, amikor már csak oldalazva tudtunk haladni.

- Kurvára remélem, hogy ez nem lesz még szűkebb – jegyzi meg a mögöttem pánikoló H.

- Nem. Még pár lépés, és onnantól megint kiszélesedik az egész.

- Huh, akkor jó, mert klausztrofóbiás vagyok.

- És ezt most kell mondanod?! – mondom a kelleténél kicsit hangosabban.

- Mert most jöttem rá! –kiált fel.

- Hát basszameg… Neked kínszenvedés lesz ez az út.

- Most mit tegyek? Nem gondoltam volna én sem, hogy berezelek!

- Nem tudom, de minél hamarabb ki kell jutnunk ebből a kibaszott labirintusból, mert kezdek én is nagyon parázni.

Meg fogom a kezét és gyorsan futni kezdünk.

- Picsába! – ordít fel H, és hirtelen kicsúszik a keze az enyémből.

Megfordulok.

A fiú egy lábán ugrál, míg a másikat szabad kezével szorongatja.

- Mit csináltál? – kérdezem aggódva.

- Belerúgtam valami keménybe.

Lámpámmal megvilágítom az utat, melyről jöttünk, de semmi extra kiálló cucc nem tartózkodott ott.

 - Szerintem az egyik dobozba rúgtam bele – állítja H. Leteszi a fájó lábát, egy kicsit megtornáztatja.

- Tudsz futni tovább?

- Azt hiszem igen – bólint.

- Indulhatunk?

- Ühüm.

Karom után nyúl, én pedig megfogom puha kezét.

Nekiiramodunk, s újult erővel vágunk neki az útnak. Pár perc múlva viszont egy elágazáshoz érünk.

- Szerinted? – torpanok meg a jobb elágazás előtt.

- Hm… Nem tudom. Ez a jobb oldali kicsit biztatóbban néz ki, de szerintem ugyanoda fog vezetni.

- Lehet. Akkor próbáljuk meg ezt? Max visszajövünk ide, ha zsákutca.

- Jó, legyen.

A közös megegyezésünk szerint a jobb oldali szárnyba vetjük bele magunkat.

     Megcsörren a telefonom.

- Bazdmeg – suttogom.

- Nekem Suga azt mondta, hogy kivette az akkumulátort a telefonodból – lepődik meg H.

- Amiről Suga nem tud, arról nem kell tudnia. Tehát az is köztünk marad, hogy két telefonom van. És most kuss, mert felveszem.

- Okkkééé…

- Háló. Jimin? Te vagy az? – kérdezem.

- Csá, hallod. Te jézusom, most kurtam meg valami ribit a kocsma női mosdójában, és véletlenül bevágta a fejét, erre meg itt elájult.

- Úristen, Jimin, ne haragudj, de most nagyon nincs időm erre. Majd visszahívlak később.

- De segíts! Bazdmeg, itt van benne a faszom, és tartanom kell, nehogy a fejére essen, de már kurvanehéz.

- Hát akkor vedd ki belőle a Jancsit és ültesd le a vécére. Kicsit pofozgasd meg, DE NE NAGYON! – hangsúlyozom ki. – Vízzel is fröcsköld le, meg ha felkel, adj is neki egy pohárral.

- Jó, jó, úgy lesz. Amúgy te hol vagy?

- Lényegtelen, de most le kell tennem. Majd hívj fel holnap, vagy valami.

- Hát jó. Akkor, csumi.

- Szia – leteszem. – Ahj, istenem, ez is egy akkora balfasz.

- Mi történt?

- Majd elmesélem, ha kijutottunk innen.

     Éppen indulásnak eredtem, amikor hátulról valaki a földre terített.

Majdnem egy percig tartott, mire láthattam is, hogy H van felettem, mert a por teljesen felkavarodott.

- Au, szállj már le rólam!

- Örülj neki, hogy megmentettelek, te hálátlan – felkel és segít a felállásban nekem is.

- Ezt hogy érted?

Egy dobócsillag állt bele az előttem lévő dobozba.

- Ez mögöttünk van – a rémülettől lekonyult száján alig jön ki egy kis nyikkanás. Teljesen összeszűkült torka.

- Fussunk! – ordítom torkom szakadtából.

Megragadja a kötelet, és abba kapaszkodva fut velem egy ütemben H.

Hallom, ahogy szitkozódva sír, s akkor megkérem, hogy menjen előre, mert akkor nagyobb biztonságban van.

- Nem, Lyn. Téged kell megvédenünk elsősorban, nem engem!

- Kurvára ki lesz akadva Monster, ha valami bajod történik, szóval most azonnal fuss! Menj! Keresd meg a többieket. Én majd jövök… - lenyelem a felgyülemlett gombócot a torkomban.

Még vagy fél percet bámul rám. Tekintetében látom a félelmet, és azt, hogy nem szívesen hagy itt.

- Nagyon vigyázz magadra Lyn – megint átölel és elszalad. Hátra se tekint, csak fut, ahogy lábai bírják.

      - Gyere elő! – kiáltom arra, amerről jött az éles fegyver. – Hallod? Gyere elő, most meg fogsz dögölni!

A lámpám fényében megcsillan valami. Elöntenek a rémképek. Ugyanaz a csillogás, amit múltkor is láttam. De akkor mintha erősebb lett volna.

- Ne játszadozz! Add fel magad, és esküszöm, nem bántalak. Hidd el, sokkal egyszerűbb, ha most rendezzük le a dolgot kettesben, mint hogyha a többiek is itt lennének.

És újra megvillan az a bizonyos tárgy, de ezúttal folyamatosan, nem csak egy pillanatra.

Sokáig tart, míg hozzászokom ehhez az erős csillogáshoz.

   S akkor megtekintem.

 Hosszúkás arc, hatalmas, fekete szemek, fekete borzos haj. Orrától lefelé az egész arcát egy szegecses maszk védi. Vékony, magas, s fiatal is. Körülbelül annyi lehet, mint Suga, vagy talán egy kicsit fiatalabb is.

Elakad a lélegzetem.

- Szó-szóval te lennél? - remegő ajkaim közül kipréselem a kérdést. 

Felhúzza vállait.

- És-és-és ennyi? Csak így feladod magad? – meglep, milyen egyszerűen megy az egész. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami fog történni.

Bólint.

  Félve megteszek felé egy lépést. Még vissza van körülbelül 7 méter.

Egyre bátrabban közeledek hozzá, végül már csak pár lépésnyire állok tőle.

Arcvonásai egyre jobban kiéleződtek.

   Feje sápadt, fehérebb a bőre, mint a hó. Ilyen szemeket, mint neki, még soha nem láttam. Gyönyörűek. Sötétek, de a csillogás szinte kiveszett belőlük.

Egyszerűen elveszek bennük.  

   Elém nyújtja két öklét, kéztájékát szorosan egymásnak nyomva.

Nézem a vékony csuklóit melyek most olyan védtelenek. Újra íriszeire vándorol tekintetem.

- Kötözzelek meg?

Újra bólint.

Leveszem magamról a kötelet, melyet szétszedek, s csuklója alá tartom azt.

Még ajkamat is beharapom, és vacillálok. Kössem meg? Ne?

Ez így nem mehet.

- Miért gyilkolsz? Miért ölsz meg embereket nap, mint nap?

Lehajtja fejét. Csöndben ide-oda húzogatja a port lábával.

- Mond már el! – kezdek bepöccenni.

Lemutat maga elé.

A földön ez állt: „Titok”

- Nem szeretem a titkokat.

Széttárja karjait.

- Jó, értem. Akkor sem mondhatod el. De miért?

Újra ír valamit a porba. Ezúttal már az ujjával, kisebb hangulokkal.

„ Azt sem mondhatom meg”

- Azt akarod, hogy elvigyelek a többiekhez?

Hevesen megrázza a fejét.

- Pedig ők kiszednek belőled mindent. Most még választhatsz. Vagy elmondod nekem, vagy indulhatunk is akár a srácok után.

Leguggol megint, s gyorsan leír egy mondatot.

„ Ha elmondom, meghalok”

- Ha nem, akkor is – előveszem a fegyverem. – Amúgy is, nagyon idegesítő, hogy nem beszélsz. Vedd már le azt a maszkot.

„ Nem tehetem…” – írja le az újabb szöveget.

- Néma vagy talán? – feltételezem.

Alig láthatóan előre biccenti a fejét.

Tehát az emberünk egy néma gyilkos…