31. fejezet

„Akarod, hogy hazamenjünk?”

- Otthon csak minden rosszabb. Itt legalább egy fél órára sikerült elfelejtenem minden gondom – gondterhelt sóhaj hagyja el ajkam közét.

„De nem maradhatunk itt túl sokáig.”

- Pedig az egész éjszakát itt tölteném veled.

„És a gyárban?”

- Ott is, de nem tehetem meg. Suga otthon van és alszik. Bármikor felkelhet és akkor nekem annyi. Megint magyarázkodhatok és elhiszed, hogy semmi kedvem hozzá? Elég rosszul tudok kamuzni.

„Hm… Kár.”

- Múltkor is arra hivatkoztam, hogy nem volt bátorságom hazamenni, miután visszafutottam a gyárba és inkább Jiminnél aludtam. Ő a legjobb barátom. Nem tudom, meddig leszek képes hazudni neki. Rossz érzés is, illetve bármikor elszólhatom magam. Az jellemző rám.

„Akkor mi legyen?”

- Passz. Szeretnék jönni… - rálesek a telefonkijelzőre. Az óra már bőven üti a hajnali kettőt – ma is. Vagyis remélem, hogy el tudom intézni a dolgaimat úgy, hogy még éjfél előtt meg tudjalak látogatni.

Bólint.

„Én várok.”

- Azt gondoltam – vigyorral a képemen nyakába borulok ezzel feldöntve őt.

A levegő megfagy köztünk. Pislogás nélkül figyeljük egymás tekintetét. Megmozdulni se merek, nehogy elrontsam ezt a tökéletes pillanatot. Végül Hope lett az, aki elsőként megmoccant, de ahelyett, hogy elrontotta volna, csak megkoronázta a helyzetet.

Ajkaimra emelte puhaságát, hogy újra megízlelhesse azt. Csak gyengéd franciacsókkal jutalmazott, de nekem az is bőven elég volt. Több szenvedély volt benne, mint az elmúlt éveimbe bármiben is. Ragadós párnáink úgy válnak szét, mint egy tépőzár. Csendben lihegünk egymás szájába, becsukott szemmel. Levegővételeink oly szaporák, hogy még egy szeretkező pár is megirigyelhetné azt.

- Most már jobb lesz, ha indulunk – jelentem ki.

Bólogat.

Gyorsan feláll, hogy fel tudjon segíteni engem is.

     A kerítésen mindketten átmászunk, s kézen fogva – pont úgy, mint amikor idejöttünk – visszasétálunk a motorhoz.

Elszomorodva pillantok a csillogó vízfelszínre. Nem akarok elmenni.

   Elmélázásomból Hope ébreszt fel, amikor fejemre húzza a bukósisakot. Összecsatolja, majd visszahelyezi magára a maszkot. Sajnálattal figyelem, ahogy eltűnik a szív alakú szája, az édes orra, álla, fehér bőre. Nem akarom, hogy hordja. Annyival jobb nélküle.

   Felül a mocira, majd én is helyet foglalok háta mögött. Újra szorosan átkarolom, ahogy a motort beizzítja, s kigurulunk a parkolóból.

Az út mentén még sokáig figyelem, ahogy a Hold fénye táncol a víz fodros felszínén. Egyre távolodva tőle egészen összeszűköl a tó mérete, míg végül teljesen eltűnik a látókörömből. Ekkor előre fordulok és minden gátlást hátrahagyva magasba emelem karjaimat. Ujjongva kiáltozom. J-Hope ráhúz a gázra. A hajam hátamnak verődik, s olyan erősen csapkodja a kabátomat, mintha egy ostort vágnának hozzám gyengédebben. A szememet összeszorítom, mert az arcomba csapódó szelet nem bírja.

Egy váratlan bukkanó során kicsit megugrott a motor, és ijedtemben azonnal Hope nyakába találtam magam.

   Urrá lesz rajtam a félelem, és rossz gondolatok suhannak át az agyamon, hogy mi lenne akkor, ha az egyik kanyarban kisodródnánk, vagy hasonló balesetet szenvednénk. Én megbízom Hoseokban, de a motorban nem.

   Mégis épségben értünk célt. Hope egyenest a gyárba gurult, és letette a motort oda, ahol volt is.

Mindketten leszálltunk, ő visszahelyezte rá a ponyvát, míg én próbáltam megszokni újra a sötétséget.

- Nem látok semmit – pislogok nagyokat.

Beletelik két percembe, mire megint látom Hopeot.

„Hazamész?” – nyomja orrom alá a telefont.

- Nem tudom. Haza kéne…

„Elkísérnélek, de nem tehetem.”

- Aranyos vagy, de biciklivel jöttem.

„Ah, értem. Nem maradsz inkább? Féltelek a sötétben.”

- Én sem szívesen vágok neki az útnak, de… ha nem akarok balhét.

„Azt mondod boltba voltál. Korán felkeltél, hogy elmehess bevásárolni.”

- És hazatérek szatyrok nélkül?

„Vagy bemész és bevásárolsz valahol.”

- Mondjuk ez nem hülyeség. Jó, oké. Meggyőztél. Maradok.

Megkönnyebbülten sóhajt fel. Átöleli derekam, fejét kócos hajamba temeti.

- Ez csikál! – vigyorodok el.

Hope egy hatalmasat ásít maszkjába.

- Menjünk aludni. Én is álmos vagyok.

„Lusta vagyok elmenni a szobámig.”

- Pedig muszáj lesz. Itt nem aludhatunk.

Megint ásít.

„Jó, de akkor siessünk.”

Hope átvezet a labirintuson, és lebaktatunk a lépcsőkön, ahol a szobája található. Ahogy benyit, már veti is le fáradt testét a matracra. Úgy rogyik rá, mint egy babzsák.

- Ennyire megviselt az utazás?

Válaszra se méltat.

Közelebb lépek hozzá, hogy jobban megszemléljem a fiút. Lehunyt pillák fogadnak.

- Hope? Még ébren vagy?

- Ühm – nyögi ki. Talán ez volt élete egyetlen olyan válasza, amit még roncsolt hangszálak mellett is ki tud ereszteni ajkai közül.

- Csusszanj arrébb és akkor befekszek melléd.

Átgurul a másik oldalra. Lefekszem mellé.

Arcát bámulom, de Ő nem néz vissza rám. Hopeot már elsodorta az álmok folyója.

Nincs szívem felébreszteni, de nekem valahogy nem megy ilyen egyszerűen az alvás, és hiába próbálom lehunyni pilláimat, azok kipattannak. A sokadik nekiesésre sem jön össze, s szépen lassan rádöbbenek, hogy én nem is vagyok álmos és ennek tetejébe még unatkozok is.

   Hoseok felé fordulok. Ő csendben szuszog a maszkjába. Néha-néha összeráncolja a homlokát, ami arra a következtetésre juttat, hogy nem lehet valami jó álma.

Pár izzadságcsepp csillan meg sima bőrén. Végül úgy döntök jobb lesz, ha leveszem róla a maszkot. Nagyon melege lehet.

Bátorkodom kicsatolni. Lassú, apró mozdulatokkal szétszedem a tépőzárat, s leszedem róla.

Felhümmög párat, de nem különösebben érzékelte a változást.

Lehet addig jó, mert tudom, hogy így is, úgy is kapni fogok érte.

Kardigánján is lehúzom a cipzárt.

Ajkaira tapasztom sajátomat, mire kipattannak pillái. Tágult szemekkel bámul a váratlan csók miatt. Meglepődöttségét végül a kellemes arckifejezés váltja fel.

Beleharap magabiztosan puha alsó párnámba, mire szakadozott lélegzetem elhagyja számat összeszorított fogaim résein. Nyelvével megpöccinti vérző ajkamat, s már kitártam neki a szám is, hogy végre eljátszadozhassanak ízlelőbimbóink egymáson, de nem teszi meg ezt a lépést. Nyelve visszacsusszan a helyére, még egyszer bekapja felső ajkamat és egy hangos cuppanással elválik tőlem.

Mosolyogva vetődik vissza a vánkosok közé.

„Tudtam, hogy nem fogod kibírni.”

Nekidobom az egyik párnám. – Kibírtam volna!

„Akkor mégis miért tetted?”

- Mert izzadtál. Gondoltam leszerelem rólad azt a vackot.

„De Lyn, megmondtam, hogy nem vehetem le!”

- Ugyan már, hiszen most alszol. Ennyi neked is kijár.

„Elég nagy bűnt követtem el azzal is, hogy elmentem veled motorozni.”

Fogalmam sincs, ki tartja fogva Hoseokot, de félek attól az embertől. Lehet most is figyel minket.

Beleborzongom a gondolatába is.

- Nem tudok aludni.

„Én nagyon fáradt vagyok. Ne haragudj.”

- Nem, dehogy. Aludj csak tovább. Nem zavarlak többet.

„Köszönöm. Jó éjszakát! És szeretlek.”

Megint összerándul a gyomrom. Pedig most csak leírva látom a szavakat. Mégis… Annyira boldoggá tesz.

- Én is szeretlek – közelebb csusszanok hozzá, hogy teste melegébe zárjon. Rám teríti pokrócát, s folytatja ott az alvást, ahol abbahagyta, de ezúttal szebb álmokkal.

Nyöszörgések sokasága cseng fülembe. Nem tudom hova tenni, ezért ráveszem magam, hogy felkeljek.

Hope az.

Rálesek a telefonkijelzőre, ami hajnali ötöt mutat. Alig aludtunk 2 órát.

Felrázom Hoseokot.

- Hope. Hope! Hope! Mi a baj? – kérdezem aggódva.

A fiú falfehér és csurog róla a verejték.

A telefon után kapkodja kezeit. Belenyomom markába, és elkezd pötyögni.

„nm rzem jol magm.”

Sokadszorra értem csak meg, mit akar ezzel mondani.

Homlokára helyezem kézfejem.

- Te lázas vagy – jelentem ki rémülten, ugyanis nem kicsit forró a feje.

Köhint párat, s a negyedik hangosabb, erőteljesebb után megcsapja fülemet a hang, amit iszonyatosan utálok ápolónő létemre is.

Hoseok gyomortartalma az ágy mellett kötött ki. 

30. fejezet

Leereszti kezeit a maszkkal együtt.

   A látvány lenyűgöz.

Bőrén egy apró karcolás sincs, vagy heg, se kelések, pattanások se fedik. Szája apró, mégis mindkét ajka vastag, húsos. Nem is hiszem, hogy láttam még ehhez fogható szív alakú párnákat. Halványrózsaszín az alsó fele, míg a felső inkább barnás árnyalatú. Íve kissé lefelé görbül, de ez csak azért lehet, mert ideges. Fél attól, hogy mi lesz a véleményem.

   Orra hosszúkás és egy kicsit hegyes. Nagyon aranyos.

Az összkép pont olyan, mint amilyet elképzeltem. Nem változtak meg az érzéseim. Már amúgy sem számítana a külső. Ebben a kapcsolatban sose számított. Sőt, még a fogyatékossága se tántorított vissza.

„Na?”

Szólásra tárom ajkaim, de nem jönnek a szavak. Kivesztek belőlem. Nem találom a megfelelő mondatot, amivel ki tudnám fejezni, hogy ez a hófehér bőrű, fekete fürtös, markáns arcú férfiú mennyire tökéletes számomra.

- J-Hope – ennyi hagyja csak el a számat.

Beharapom ajkaimat és szélsebesen nekilendülök Hoseoknak. Megragadom puha bőrét állkapcsánál, felágaskodom és gondolkodás nélkül rábélyegzem csókom nyomát az övére.

Hope meglepetten fogadta váratlan lépésemet, mégis, miután feleszmélt a mámorból, megragadott csípőmnél, és arra késztetett, hogy lépjek bele teste intim zónájába. Lassan letettem a faburkolatra sarkaimat is, mert Hoseok szeretett volna irányítani, és azt jobban tud akkor, ha az irányított személy, vagyis az áldozatot úgy veszi birtokba, hogy Ő maga felül helyezkedik el.

Óvatosan kezdi el szopogatni puhaságom nedves ajkaival. Selymes nyelvét kidugja fogai közül, hogy nyálát rámázolja alsó párnámra, majd folytatja a csipkedését saját szájával.

Szíveink eszeveszettül kalapálnak, és majd kiszakadnak a helyükről, amikor J-Hope úgy dönt, elszakad tőlem.

Fejembe szökött a vér, s hideg kézfejemmel próbálom lehűteni orcámat, míg Hope mosolyogva figyeli reakciómat.

Életemben először látom a mosolyát. Elragadó.

A ínye és fehér fogai kicsit kivillannak ilyenkor, szájának szív alakú formája pedig elveszik.

- Ne, ez nem vicces! – csapok rá a vállára.

„Ne légy zavarba.”

- De. Mindig abba vagyok ilyen szituációkban.

Fogja magát és lefekszik a kemény fára.

Megveregeti maga mellett a helyet.

- Üljek le?

Bólint.

Hát jó, megteszem.

Ahogy csípője mellé helyezem a fenekem, ő hátradől és kinyújtja a felém közelebbi karját. Szemeivel kérlel, hogy feküdjek rá.

Ráhelyezem kótyagos fejem. Még mindig nem fogta fel eszmém az előbb történteket. Képtelen feldolgozni. Ajkaimon még mindig érzem az ízét, a nyomást, amit kifejtett rájuk.

   Hoseok felmutat az égre.

- Eddig észre se vettem, hogy ennyire csillagos az ég. Gyönyörű – ámuldozom. – Az ott a Kis Göncöl?

Igen a válasz.

- Ah. Úgy néz ki, mint egy lábos.

Halkan kuncog egyet, mire ránézek.

Pironkodva tolerálja magát, s elkomolyodik.

- Baj van? – kérdem hirtelen hangulatváltása miatt.

„Azt hittem nem tetszik, hogy nevetek rajtad.” – gépeli be egy kézzel.

- Nem. Nagyon édes vagy. Csak… ritkán hallom a hangod. Mármint a nevetésed. A maszk nélkül viszont olyan… tiszta volt.

„Értem.”

- Mostantól többször leveszed majd ezt a vackot? – veszem kezembe az anyagot.

„Nem. Nekem ezt muszáj hordanom.”

- Miért? – közben arcom elé emelem azt a bizonyos maszkot.

Felszerelem magamra, mire Hope fej rázva mosolyog rajtam.

- Hogy áll?

Hangom szinte elveszik a fekete anyagban.

„Csodásan. De komolyan.”

-  Lehet többször kéne ilyet hordanom. Legalább szűri a levegőt, de valami iszonyat meleg. Nem rossz?

„Hozzászoktam már.”

Leveszem magamról és rárakom Hope hasára.

Közelebb csúszok hozzá, hogy vállára tudjam tenni a fejem, és közelebbről is meg tudjam szemlélni a fedetlen arcát.

Még most se találok benne hibát.

Hátradönti fejét, s ezzel nyakán kidudorodik ádámcsutkája. Annyira vonz, hogy rácuppanjak, de visszafogom magam. Hopeal nem szabad ilyenekre gondolnom. Már az is rossz, hogy egyáltalán adtam a szájára egy csókot. Bár elmélyítésről szó se volt, mégis. Ez már csalásnak számít.

  Végül nem bírok magammal. Állkapcsára nyomom a puszit, amire felfigyel.

Kicsit megemeli törzsét, hogy letekinthessen rám. Összegömbölyödve, felhúzott lábakkal fekszem, és bámulom őt.

- Feküdj vissza.

Úgy tesz, de oldalára fordul, s ennek eredményeképpen orrunk hegye összeér. Hope egy tapodtat se tágít, pedig ez a mozdulata újabb vörös árnyalatot varázsol pofimra.

Látom, hogy szájával valamit ki akar mondani. Komótosan formálja a szótagokat, de egy hang se jön ki mellé. Nagy koncentráció szükséges a kiolvasásához. Többször kérem, hogy ismételje el, mire sikerül kivennem.

Első próbálkozásnál csak a –lek részét értettem.

A következő nekiindulásnál már az eleje is megvolt, így szépen lassan összeállt a kép.

Szeretlek.

Elakad a lélegzetem is.

Sejtettem, hogy ezt akarja mondani. Egyszerűen nem tudom, mit feleljek rá. Nem azért, mert fogalmam sincs a válaszról, hanem mert bűn lenne kimondanom. Bűn lenne a szeretőmnek szerelmet vallanom.

- Én is szeretlek Hope – megsimogatom selymes bőrét.

Megtettem. Kimondtam. Ketyegőm egy része pedig megsemmisült. Mégis életben tart az a fele, amiben Hopeot tartom.

- Szörnyen érzem most magam – kelek fel. Ő azonnal utánam lendül. Meleg ujjait felkaromra helyezi.

„Miért?”

- Suga. Én akkora egy barom vagyok – arcomat beletemetem a felhúzott lábaim és a testem által kialakított sötét lyukba. – Én nem vagyok ember, hogy képes voltam ezt megtenni vele! – mérgesen kalapálom homlokomat a térdemnek.

Hoseok megállít a folyamatban és államnál fogva felemeli a fejem. Feléje fordítja, hogy kitörölje első könnyemet íriszemből. Tekintetet parancsol magának, de közbe muszáj lefelé is tekintenie, mert írja az üzenetet.

 „Nem parancsolhatsz a szívednek, ahogy én sem. Lyn, én szeretlek az első pillantás óta. Amikor elveszetten betévedtél. Az illatod megcsapta orromat, és kész. Végem volt. Követtelek, figyeltem minden egyes óvatos lépésed. Aznap este megöltem egy fiút, de csak azért, hogy eltereljem a többiek figyelmét rólad. Az már más, hogy nem úgy jött össze, ahogy én szerettem volna, de nagyon sajnálom. Téged akartalak védeni. Féltettelek, ahogy most is bármitől és bárkitől. Igaz, nem ismerem Sugát, de érzem, hogy ott nem vagy olyan kezekben, mint mellettem. És igen, féltékeny vagyok rá, de bízom benne, hogy végül engem választasz. Nem fogom magam erőltetni azért, hogy befolyásoljam a választásod, mert szíved joga. Azt sem akarom, hogy sürgesd. Neked ehhez még idő kell. Én örökidőkig képes leszek rád várni.”

Megríkat.

 Hiába mondja, hogy nem akar manipulálni, mégis megnehezíti a dolgom. Sugát is szeretem és Hopeot is, de valamelyiknek csak egy nagy csalódás leszek az életében.

    Sejtésem sincs, ki szánta nekem ezt a sorsot, de az rohadjon meg a Pokol kénköves mélyén. Kegyetlenül tombolnak bennem az érzések, és ha ez így folytatódik, egyre rosszabb lesz.

 A halál szélére fognak kergetni…

29. fejezet

Ránézek Hoseokra, akinek táskás szemei gyönyörű szép félkörívet alkotnak, ahogyan arccsontján kiduzzad ezer wattos mosolyától az izma.  

    Vajon milyen lehet maszk nélkül? Akkor is ilyen csodás lenne az összkép? Utálom, amiért ennyire rejtélyes, de mégis ez a mágnese, amivel úgy vonz, mint a vasat. Egyre türelmetlenebb vagyok. Látni akarom ajkait, az állkapcsát, az orrát, az állát, a bőrét.

„Van egy ötletem, amivel elüthetnénk az időt”

Lélegzetvételem felénél megakadok, és az a kis levegő, amit beszívtam a tüdőmbe reked. Párnáim 2 centire vannak egymástól, szemeim nagyra tágulnak.

Sejtem mire céloz, de én most a legkevésbé sem szeretném ezzel kitölteni a szabad perceinket.

- Figyelj Hope, én nem szeretném siettetni… Tudod…

Homlokráncolva valamit villámgyorsan leír az üzenetküldőbe.

„Te most miről beszélsz?”

Újratervez agyam.

- Akkor most mi van? Te miről beszélsz? – összezavarodott képemet a még nálam is zavarosabb Hope felé kapom.

„Van egy meglepetésem. Vagyis még egy.”

Szívverésem visszatér az eredeti állapotába. Tehát Hoseok mégsem akar ma éjjel megpakolni.

- Mit találtál ki?

„Nem mondok sokat. Viszont előre szólok, hogy én most súlyos szabályt fogok megszegni. Ha lebukok, kemény büntetést is kaphatok érte. Már párszor amúgy használtam a dolgot, de már terveztem, hogy veled is kipróbálom.”

- J-Hope, ne legyél már ilyen. Bökd ki, mi az, mert megesz a kíváncsiság!

„Majd meglátod” – alkaromra fonódtak ujjai, s éreztem a nyomást, ahogy arra késztet Hoseok, hogy induljak el vele a sötétség bugyraiba.

Igaz, szemem már hozzászokott a feketeséghez, s nagyjából kiveszem Hope létét is, mégis ijesztő ez a hely, akárhogyan is tekintünk rá. Még ha egy ilyen édes fiú is lakja éppenséggel.

A por, melyet felverünk tüsszentést vált ki belőlem. Hirtelen rohamaim egyre hangosabbak és hangosabbak lettek.

Ő viszont egy percre se állt meg, csak vitt tovább az ismeretlenbe. Pedig már azt hittem, bejártam a teljes gyárat széltében-hosszában, de tévednem kellett ezúttal is. A lábam alatt hirtelen váltott át a talaj. A könnyed porszemcséket egy szúrósabb, keményebb anyag váltotta fel. Sokkal vastagabb takarót képzett a földön, mint a por.

    Egyik lépésnél Hope magasabbra emelte lábait, de a miértjét nem láttam, ezért én a szokásos kis távomat tettem meg, aminek eredménye az lett, hogy lábamat bevertem valami hegyesbe, ami végig sértette a sípcsontomon a bőrt.

Felszisszenek.

- Mi a franc van itt? – megtapogatom a kiálló valamit. Egy léc. Jobb oldalamra tekintek. Toronymagasan emelkednek az égig a fadarabok minden méretben. E láttán akaratlanul is egy óriásit nyelek. Bennem van az a rossz érzés, hogy ez a fa halom bármikor képes ledőlni. Az egész olyan instabil szerkezetű. Csak egymás hegyére-hátára vannak dobálva, és ha egyet is megmozdítasz az alapokból, biztos vagyok benne, hogy az egész borul. És én nem akarok idő előtt távozni az élők sorából.

- Siessünk. Nem tetszik ez a hely – suttogom Hopenak, miközben nagyon óvatosan átlépem azt az ominózus lécet, amibe sikeresen beletiportam.

Amint mindkét lábammal azon az oldalon vagyok, ahol Hope is, Ő kicsit megrogy, s már csak azt veszem észre, hogy a kezeiben tart. Mintha csak egy 2 kilós csomagot cipelne. Az erőlködés jelei sem mutatkoznak meg arcvonásain.

- Letehetsz nyugodtan. Annyira már nem fáj, csak tudod, kicsit megijedtem. Különben nem vészes a sebem.

Megrázza a fejét.

- Nem akarsz letenni?

Nemleges választ kapok.

- Még sokáig viszel?

Harmadszorra is csak jobbra-balra ingatja kútfőjét.

- Ah, oké – feladom a küzdelmet vele, és inkább cipeltetem magam. Bár lehet ez így biztonságosabb mindkettőnk szempontjából. Ő már a hazai utakon kering, én viszont még mindig zöldfülűként járom a terepet.

    Átkarolom nyakát, orromat pedig puha hajába túrom. Mélyet szippantok bele. Frissítő illata van, mint Hoseoknak általában. Egyik kezemmel tarkójánál kezdve széttárt ujjakkal belekapok szénfekete, fényes tincseimbe, s felfelé simítva a szálakat kisebb káoszt okoztam frizurájában. Sietősen visszasimítottam, majd adtam egy csókot állkapcsára. Bár a maszk miatt bőrünk nem ért össze, mégis mindkettőnket kirázott a hideg. Hope még meg is állt egy kósza pillanatra.

Mellkasom az övéhez nyomódik, így tökéletesen érezzük egymás aortapumpájának verését. Egy ütemben jár a két ketyegő. Egy másodpercnyi különbség sincs a kettő között.

    Letesz.

Mindketten a másik lényét bámulja néma csendben.

Ő könyökeimnél fogva tart közel magához, míg én ökölbe szorított kézzel szorongatom felsőjének anyagát kulcscsontjánál.

- Vedd le a maszkod – utasítom nyugodt hangvétellel.

Megint csak ingatja a fejét.

Ajkamba harapok. Már kezdtem reménykedni, hogy megérinthetem arcát, hogy hozzáérhet a szám az övéhez, de nem. Ezúttal sem tágít a maszk mellől.

Eleresztem, s elfordulok. Mellem előtt összefonom a két végtagomat, lábaimat szorosan összezárom.

Hoseok tétlenül áll mellettem.

Majd eltűnik, mint a köd.

Kétségbeesetten körültekintek a rémisztő helyen. Sehol se látom őt. Csak hallom. Megtorpanok, lehunyom pilláimat, és érzékeimre hagyatkozom. A könnyed léptek zaja mellőlem szólnak. Egy lépés, kettő, három, csend, egy sátorszerű anyag érintkezése más felülettel. Mintha most rántották le volna a leplet a legújabb Ferrari modellről.

A törmelékek súrlódása a talajjal, kövek és egyéb dolgok pattogása a cipő alatt. A hang egyre közeledik. Pontosan a hátam mögött áll meg és arcomba nyom valami világítást. Az erős fény hatására kinyitom egy pillanatra a látószervem, de muszáj hunyorognom, különben megvakulok. Fél percbe telik, mire kiveszem az üzenetet.

„Készen állok”

- Mire?

Válasz helyett csak egy selymes kezet kaptam sajátomba. Összefontuk ujjainkat és együtt elindultunk arra, ahol Hoseok valamit tevékenykedett.

Pár lépés után az egyik rozsdás fémoszlop mögül végül előbújt a meglepetés.

A Hold beszűrődő fényében krómozott fogantyúi csillogtak, a fekete csiszolt festés pedig tökéletesen sima volt. Az ülések jól kipárnázottak, szénfekete bőr fedte a szivacsokat.

- Hope, ez komoly? – ámulatba ejtett a látvány.

Bólintott.

- És ez azt jelenti, hogy ma éjszaka elhagyjuk a gyárat?

A válasza pedig egy igen volt.

„Lyn. Viszont óvatosnak kell lennünk. Nem mondhatom el miért, de ha…ha valakik rájönnek arra, hogy én elhagytam az épületet, annak nem lesz jó vége. Maximum egy órát vehetjük igénybe. Se több, se kevesebb.”

- Ki figyel téged? – aggódó tekintetekkel közelítek felé.

„Nem lényeg. Senki.”

- Hoseok! – szólok rá kicsit erényesebben.

„Induljunk.”

   Lezártnak tartja az ügyet. A fejemre nyom egy bukósisakot, amit felcsatol nekem. Ő maga csak a kapucniját emeli főjére. Ráül a motorra, a standert felhajtja egy rúgással, s fejével arra invitál, hogy mozduljak már. Nem egyszerű földbe gyökerezett lábaimat lépésre bírni, de egy fejrázással kisegítem magam. Elkalandozott agyam kitisztult, s végre felszállhattam Hope háta mögé.

Az ülés magasabban helyezkedett el, mint Hoseoké, de még így is pont akkora voltam, mint ő.

A motort beizzította, én pedig automatikusan átfogtam szorosan a hasánál, s fejemet gerincére helyeztem.

Ahogy kihajtott a gyárból, ráhúzott a gázra, és olyan sebességgel száguldoztunk a házak között, hogy azok összemosódtak szemem előtt. A fények, az emberek, a házak, a boltok. Mind csak egy összemosódott paca vagy fénycsík.

   Nem tudom, hova fog vinni, de hiszem, hogy olyan helyre, ami számára is kedves.

Lehunyom pilláim, és nem gondolok semmire. Az ég egy adta világon semmire. Csak a szívem egyenletesen gyors ütemét érzem, és ez bőven elég.

   Tíz perc múlva megcsap a hideg. Kinyitom csipám, hogy saját íriszeimmel is láthassam a környéket.

Fák. Fák mindenütt. És egy felfelé tekergő kacifántos út. Minden egyes kanyarnál szorosabbra fogtam az ölelésemet és egyszerűen figyelni is képtelen voltam, csak azt éreztem, hogy dőlünk jobbra, majd balra, aztán megint jobbra.

Az egyik intenzív szorításnál Hoseok lelassított, ami jobban hatott a közérzetemnek.

A fákat végül kis faluházak, viskók váltották fel. Az út kiegyenesedett, és már lefelé kezdett el lejteni.

Elhaladtunk egy búzamező mellett. A gyenge szél ringatta a búzát, ami a holdfényben olyan volt, mintha a tenger hullámozna.

Hope még egy kicsit lassított. Ekkor merészkedtem előrébb csúszni. Vállára tettem állam, tenyereimet feljebb csúsztattam melleire.

A szél ekkor belekapott fényes hajamba, amit egyből hátrasöpört, s lebegtette a levegőben, mint egy zászlót. A kis domb tetejére érve, megkerülve a mezőt egy gyenge kanyarral újra lefelé gurultunk a dombon kicsit gyorsabban. Amint a búzamező tengert elhagytuk, feltárult előttem a kis falú ékszere. A község csillogó, tiszta vizű tója. A Hold visszamosolygott rám a felszínéről, s melegséggel töltött el a látvány.

Amint leértünk teljesen a tó mellé, egy újabb kanyar várt minket. Az első házban nagy mulatság folyik. Öltönyös férfik itallal a kezükben, csinos lányok szebbnél szebb ruhákban.

- Nézd Hope! Itt esküvő volt! – kiáltom, bár tudom, ha halkabban is mondtam volna, úgyis meghallja, mert végig füle mellett pihentettem fejem.

A ház ajtajában ott állt a menyasszony is. Bár csak egy pillanatra láttam, ámulatba ejtett szépsége. A ruha habos, és fehér, ami rikított így, éjnek éjjelén. Mesébe illő.

- Woah! Nagyon szép volt a menyasszony – újságolom a sofőrömnek.

Ő csak bólint egyet.

    Letérünk az útról, s egy parkolóba gurítja a járgányt. Ahogy leáll a motor, lepattanok a szerkezetről. Hoseok kibiztosítja, hogy ne dőljön el, s a sisakot elkéri tőlem, hogy be tudja tenni az ülés alá.

    Előveszi a mobilt zsebéből.

„Te szebb lennél.”

- Ezt nem értem.

„… Menyasszonyként.”

- Jaaa! Hogy úgy!

  Eszembe jut, mit ígért nekem Suga. Ha túléljük, feleségül vesz… Elszorul a szívem.

„Valami baj van?”

- Nem, nem, semmi – elhessegetem gondolataimat, hogy legalább az ilyen szép pillanatokat ne rontsam már el.

„Akkor fogd meg a kezem. ” – s egyúttal tenyerét is adja nekem, amibe örömmel helyezem bele sajátomat.

Kisétálunk a tópartig. Szebbnél szebb stégek sorakoznak fel, s ajánlgatják magukat. Mintha csak azt kiáltanák: - Rajtam napozz nappal, este pedig rám terítsd le a kockás pokrócot, és lesd a csillagokat.

Az egyetlen lehangoló dolog, hogy a legtöbbjük magántulajdonban vannak, ezért lezárták őket.

Egy vörös falapokból lerakott felé veszi az irányt Hope. A kerítése fehér, és csigaszerű mintázatok tekeregnek rajta.

Egyszerűen átmászik rajta, s nyújtja a kezét, hogy segítsen nekem is. Elfogadtam segítőkésségét, s le se kellett ugranom már a keskeny hídra, mert megragadott csípőmnél és leemelt.

 - Köszönöm.

A nád néhol belógott a rövidke hídon, ezért azokat félretoltam, és megvártam, míg Hoseok is megfogja, nehogy fejbe csapjam véletlen.

A stégen egy pad van és egy lejáró, mely egyenest a vízbe vezet.

- Szerinted milyen a víz? – megyek a legszélére, és előre hajolok.

„Szerintem még jó. Nem lehet olyan hideg.”

- Mindegy. Úgysem megyünk bele – elintézem egy legyintéssel. – Úristen, meseszép helyre hoztál. Komolyan – a nagy nézelődésben véletlen nekikoccantam. Ő megragadta felső karomat és kicsit maga felé rántott.

Majdnem beleestem a vízbe.

- Ah, köszönöm – magamhoz öleltem. – Nem is tudom, mi lenne nélküled.

Elengedem, de ő még mindig ugyanúgy szorít a karomnál.

- Mi az? Már nincs baj, elengedhetsz.

Nem ereszt.

- Hope.

Szemei nagyra tágulnak. Felsóhajt, s leveszi tekintetét rólam. Elengedi karomat is. Sőt, még hátat is fordít.

Leül a stég szélére és elkezdi lábait lóbálni úgy, mint a kisgyerekek, akiknek még nem ér le a lábuk a székről.

Helyet foglalok mellette.

- Valami történt?

Legyint.

- Mond el nekem.

„ De mindegy. Nem fontos.”

- Hope. Mindenre ezt mondod. Kérlek. Oszd meg velem is. Mert te elvárod, hogy én megbízzak benned, de ha mindent eltitkolsz előlem… elveszik majd a bizalom. Érted már?

„Igen. Eddig is értettem, de nem Lyn. Vannak dolgok, amiket nem szeretném, hogy megtudj a saját és az én biztonságom érdekében.”

Ezúttal is vereséget szenvedtem. Úgy érzem, sose fogja elmondani…

„De…”

Arcára pillantok. Ő is rám néz.

- Folytasd.

„De azt elmondom, hogy az előbb mi volt.”

Haladunk. Újra valami, amibe beavat.

„Az előbb a Hold fényében kimondhatatlanul szép voltál, és eszembe jutott, hogy…”

Felállok. Kinyújtom kezem, hogy felsegítsem őt is. Sokáig bámulja apró tenyerem, mire elfogadja.

Nehézkesen felkel, megragadom mindkét kezét és a stég közepére húzom. A szemkontaktust végig tartottuk.

- Itt álltam, igaz?

Bólint.

- Jung Ho Seok. Vedd le a maszkot – suttogom.

Lehajtja fejét. Ujjai megremegnek, de nagyon lassan elindítja felfelé őket. Egyre közeledik tarkójához. Megérinti a tépőzárat hátul. Hallom minden egyes lassú kattanását, ahogyan válik ketté a két anyag.

Idegtépő a várakozás.

Végre láthatom teljes arcát.

28. fejezet

A nap további részében azon agyaltam, hogyan is tudnék meglógni itthonról úgy, hogy se Suga, se RapMon ne fogjon szagot, mert ezúttal ki akarom hagyni őt is az akcióból.

   T-Jo az egyetlen, akit könnyűszerrel ki tudok cselezni, és még csak észre se venné. Elég figyelmetlen fickó olykor.

   

- Szerintem mi most elmegyünk – nyitott be egy halk kopogás után RapMon a hálómba.

- Hogyhogy? – kérdezte kómásan Yoongi.

- Nem akarunk titeket zavarni – köhintett egyet mondata végén, s egyúttal be is csukta az ajtót.

  Istenem Monster, ha tudnád, most mennyivel könnyebbítetted meg a helyzetem!

Rápillantottam Sugára, aki csukott szemmel pihent tovább a párnarengetegben.

- Mi az cica?

Nem tudom mi úton, de észrevette, hogy figyelem.

- Semmi – hazudom.

- Pedig valamin nagyon törheted az agyad, mert még pislogni is elfejeltettél.

- Csak pillanatnyi eszmefuttatást végeztem.

Szörnyű, hogy mikre gondolok, miközben őt nézem. Görcsösen keresem a kijutat, hogy este Hoseokkal lehessek. Undorító, hogy már ezt nem csak azért teszem, mert RapMon rám erőltette. Itt van nekem Yoongi, aki talán még több szeretet ad nekem, én mégis egy olyan fiúhoz menekülök, aki két ismerősömet is megölt és kitudja, hogy még hány embert.

Megcsókolom Yoongi homlokát bocsánat kérően.

- Ühm. Ezt folytathatnád – kacéran beletúr a hajamba.

- Yoongi, most nincs kedvem, ne haragudj.

- Na, csak egy kicsit – mutat egy incifinci mértéket hüvelyk- s mutatóujjával.

- Nee. Most megvan. Nem akarok mindent összevérezni – füllentek.

- Ahj, jó. Te győztél. Akkor mégis mit akarsz ma csinálni? Én unatkozom.

Megrántom vállam.

- Nincs kedvem semmihez.

Mert lélekben már a gyárban vagyok. Úgy érzem, nem akarok mást, csak azt, hogy az óra elérje végre azt a kibaszott éjfélt, mire Suga már biztos aludni fog, vagyis titkon azt remélem, hogy talán előbb is.

- Én most aludni szeretnék – hátat fordítva neki felhúztam lábaimat így felvettem a magzatpózt.

Suga beletörődve sorsába visszafeküdt.

Tizenegykor kipattantak szemeim. Rálestem a mellettem fekvő fiúra, aki teljesen mélyen aludt. Megnyugtatott ez a tudat.

Nagyon lassan felálltam az ágyról és lábujjhegyen elhagytam a szobát.

Összeszedtem mindenemet, amire szükségem lehet. Körbenéztem a lakáson, majd kisétáltam a hideg éjszakába.

   Az utcára érve jutott csak eszembe, hogy semmi járművem sincs, amivel megkönnyíteném az odajutásom. Átgondolva a lehetőségeimet eszembe jut, hogy a tárolóban található egy bicikli, ami már jó régen látott napfényt.

  Lemegyek a lépcsőház alagsorába, hogy szemügyre vehessem a kerékpárt. A zárba helyezem a kulcsot és feltárom a pókhálós rácsos ajtót.

A bicikli pontosan ott volt, ahova pár évvel ezelőtt raktam.

A vázánál fogva megragadtam és kiráncigáltam a tárolóból. A lépcsőkön felvittem és már végre az utcán voltam vele, mikor szembesültem vele, hogy a kereke kurvára le van eresztve.

  A pumpa a biciklire van szerelve, aminek most rendkívül örültem. Öt perc alatt pumpáltam mindkettőbe levegőt, visszaraktam a tárgyat a helyére, s felültem a kétkerekűre.

Furcsa érzés ennyi év után ráülni, de pár tekerés után belejövök úgyis.

   Eleinte elég csalingázva ment a dolog, de valóban hamar egyenesbe tudtam tenni a kormányt és a tekerés sem okozott problémát.

  

Az egy órás távot ezúttal fél óra alatt teljesítettem, és ez boldogsággal töltött el. Lehet ezek után többször fogom használni a kerékpárt, legalábbis addig, míg nem lesz újra autóm.

  A biciklit a kordonoknál teszem le. Izgatottan bújok át a rácsok közt, és már szaladok is a gyárba.

Hihetetlen lendülettel vetem bele testem a sötétségbe, s azonnal neki is ütődöm egy testnek.

Karjai testem köré fonódnak, állát fejem búbjára teszi.

- Hope – karolom át derekát. – Hogy vagy?

„Megvagyok” – gépeli le. – „Mi volt otthon?”

- Inkább nem részletezem. Nincs hozzá türelmem se kedvem. Inkább csináljunk valami izgalmasat.

Megcsípi pofimat.

„Mire gondolsz?”

- Hát biztos van ötleted.

„Erről jut eszembe!” – átadja a mobilt, mert mindkét kezére szüksége van. Kutatni kezd nadrágjának zsebében, mire megtalálja a keresett tárgyat. Öklébe zárja, s a másik kezével csuklómért nyúl. Elfordítja fejem, hogy ne lessek.

Egy hideg fémes anyagot csúsztatott karomra, mire elengedte és én is végre odanézhettem.

- Ezt hol? – lepődötten felemeltem csuklómat, hogy szemügyre vehessem a karkötőt.

„Az első találkozásunkkor esett le.”

- Igen, emlékszem. Nagyon köszönöm. Azt hittem, elveszett.

„Másnap akadtam rá a porban.”

- Értem. Még egyszer köszönöm – meghajolok előtte.

„Ugyan, nincs mit. Amúgy gyönyörű.”

- Édesanyámé volt, és ő is az édesanyjától kapta.

„És majd tovább fogod adni te is a lányodnak?” – szégyenlősen behúzta a nyakát,így még jobban elrejtette arcát a maszk mögé, s megmutatta az üzenetet.

- Igen, gondolom. Már ha lányom lesz.

„Én lányt szeretnék…”

A legvörösebb rózsánál is erősebb színre vált orcám. Erre nem számítottam… Egyáltalán nem.  

27. fejezet

     Dermedten álltam, a konyhában a pultnak nekitámaszkodva. Ajkaim széléről folyt le a frissítő víz, amit egy mozdulattal el is távolítottam.

- Én? – nyögöm ki a sok gondolkodás után.

- Igen, te. Merre jártál?

- A fiúkhoz mentem vissza.

- Gyenge hazugság. Voltam náluk.  

  Elbuktam. Ezúttal már nem fog hinni nekem, bármit is mondok. Rögtönözve rávágom végül, hogy: - Jiminnél voltam.

- Őt honnan ismered? – lepődötten von kérdőre.

- A legjobb barátom.

- A-ha. Ezt jó tudni. És ha most felhívom, akkor szerinted mit fog válaszolni a kérdésemre?

- Azt, hogy ott voltam – a szemkontaktust tartom továbbra is Sugával. Ez talán jobban elhiteti vele a füllentést.

- Mondjuk úgy, hogy hiszek neked. Akkor válaszolj a következő kérdésemre. Mit kerestél a gyárban?

- Rap Monsterrel nem beszélted még meg?

- De, csak akarom hallani a te verziódat is.

Csapda. Ha most valami is el fog térni Monster mondókájától, akkor bukta van, és fogalmam sincs, hogy RapMon mit hazudott Sugának. Az is lehet, hogy elárulta neki az igazságot, bár az egyikünkre se vetne jó fényt.

- Lyn, te visszajöttél? – jelenik meg Mon Yoongi háta mögött.

- Igen – kisebb kő esik le szívemről NamJoon láttán.

- Yoongi, szeretnék beszélni Lynnel.

- Ne haragudj, de én is éppen azt teszem. Örülnék, ha nem zavarnád meg a társalgást. Van pár dolog, amiről tudni szeretnék.

- Egyelőre én vagyok itt a leader, tehát húzás kifelé – keményít be Monster.

Suga megforgatja szemeit, de beadja derekát.

- Rohadj meg! – rácsap RapMon hátára, mire a fiú átesik a küszöbön, aztán jól becsapja maga mögött az ajtót.

- Idióta – rázza meg fejét Mon.

- Mit mondtál neki tegnap este.

- Hát nem az igazságot. Az akció folytatódhat, ha szeretnéd, de mostantól sokkal óvatosabbnak kell lennünk. T-Joval már konzultáltunk, és megvan az új haditerv, viszont…

- Mi az?

- Kevesebbet fogod látni Sugát, mivel most Ő jelenti számunkra a legnagyobb veszélyt. Ha újra lebukunk, még a végén kinyírják.

- Nem fogják. J-Hope tudja, hogy Yoongival együtt vagyunk, ha még él ez a dolog.

- Miért ne járnátok? Suga most csak mérges, mert kurvára félt, de te is tudod, hogy szeret.

- Igen, tudom! Na, de lökd már, mit hazudtál neki?

- Azt, hogy nem akartunk senkit belekeverni a dologba, de ma éjjel csak hárman visszamentünk, hogy megöljük J-Hopeot. Viszont egy dolgot baszottul elbasztál, és az az volt, hogy visszaszaladtál a gyárba. Komolyan Lyn, hogy a mocskos életbe jutott eszedbe ez? Meg voltál húzatva?

- Nem, de… ah, akkor azt láttam a legjobbnak.

- Pedig ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettél.

- Most már mindegy.

- Hát nem. Na, mindegy. Ezt a reakciódat annak tituláltuk, hogy túlságosan össze voltál zavarodva. Yoongi is egyetértett vele. És Lyn, – közelebb hajol és suttogóra fogja hangját – te az este hol aludtál?

- Ne mond el senkinek, kérlek. T-Jonak se. Yoongi úgy tudja, hogy Jiminnél, de…

- De J-Hopeal aludtál, igaz?

Bólintok.

- Nem is tudom, mit mondhatnék erre… Egyszerűen… Meglep az, hogy hogyan lehetsz ennyire felelőtlen magadra nézve is. Nem gondoltál arra, hogy este megölhet?

- Nem. Eszembe se jutott. Monster, mi teljesen félreismertük Őt...

- És ezért ölte meg a többieket? Komolyan, áh… Faszom! Játszik velünk. Érzem – rácsap két öklével a hűtőajtóra.

- Nem. Nem erről van szó. Mon?

- Mi van? – néz rám.

- Ő udvarol nekem – lepillantok a padlóra. Újra elpirulok, ahogy eszembe jut az este. Az érintése, a kedvessége, az üzenetei, a mosolygó mandula szemei.

Monster a pultra helyezi mindkét tenyerét, megtámaszkodik velük és egy kicsit hátrébb lép a munkaasztaltól, oldalra fordítva fejét bámulja rózsás arcomat.

- Lyn, ugye nem? – suttogja mély hanglejtéssel.

- Bizonytalan vagyok. Totál K.O. Fikarcnyi fogalmam sincs, hogy most mit tegyek, de ha minél többet járok vissza oda, akkor meglehet.

- Válaszolj egyenesen és ne hablatyolj. Kedveled J-Hopeot?

- Én… - elhal a hangom.

- Lyn. Tetszik neked?

- FEJEZD BE! – üvöltök rá.

Idegesen füleimre tapasztom kezeimet és lehunyom pilláimat. Erősen koncentrálok arra, hogy elfelejtsem Hoseokot, és csak Yoongira gondoljak.

Akármennyire is erőltetem, nem megy.

Ellazítom izmaimat. Karjaim visszaesnek mellém, látószervem széttárul.

- Na?

Könnycsatornámból kiszökik egy csepp, amit gyorsan eltűntetek.

- Adj egy cigit.

Kikeresi zsebéből a dobozt, kivesz két szálat és az öngyújtóját, amit szintén benne hord, majd számba helyezi a cigarettát.

Meggyújtja mindkettőnkét.

- Nyugodtan hamuzz a mosogatóba.

- Válaszolj a kérdésemre.

Hangos sóhaj szökik ki párnáim közül.

- Jó, igen, igazad van. Most örülsz? – mérgesen egy jó nagy slukkot szívok.

- Magamtól is már tudtam a választ. Viszont felmerül ilyenkor, azaz eshetőség, hogy szeretnéd-e még folytatni az akciót?

- Igen – gondolkodnom se kellett a válaszon.

- De te is átérzed, hogy ez milyen következményekkel járhat?

- IGEN! Nem is sejted, hányszor rágtam már el magamban, hogy mi lesz akkor, ha bármelyiküket is kell elveszítenem.

-  Nem, Lyn. J-Hope lesz az a személy, akit te maximum elveszíthetsz. Ha Yoongit mered elhagyni azért a mocskos kezű faszfejért, én esküszöm, elintézem magam, hogy megöljék.

- De NamJoon, te nem ismered őt.

- Addig jó. Nem is tervezem. Mellesleg emlékezz csak vissza kiket veszítettünk el miatta!

- Tippem sincs, miért teszi azt, amit, de érzem, tudom, hogy van valami a háttérben. Ő nem bántana senkit.

- Akkor derítsd ki! Már nem tudok jobbat mondani…

- Azon vagyok, de Ő nem a szavak embere.

- Mivel néma – nevet fel Monster.

- Ez kicseszettül nem vicces!

- De ha nem beszélgettetek, akkor mit csináltatok egész este?

    Minden bizonnyal arra gondol NamJoon, amire én is. Perverz alak.

- Nem! Nem feküdtünk le! – ellenkezem.

- Helyes. Nem szeretném, ha ez megtörténne.

- Nem fog.

- Na, akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk – csapja össze tenyerét. – A barátodat meg nyugtasd meg, mert egész este pipa volt, és ezt a csodaszép foltot neki köszönhetem a lábamon – mutatja a lila zúzódást lábszárán.

- Ahj, istenem Yoongi. Azt az agresszív formáját – elnyomom a cigim, ráeresztem a hideg vizet és megvárom, míg szépen lefolyik a lukakon a csikk és a hamu.

Kimegyek a nappaliba, ahol T-Jo a kanapén szétterülve fekszik, s az igazak álmát alussza.

   Bekopogok a szobámba, ahonnan egy erőtlen „Igen” szűrődik ki válaszként.

Belépek.

Yoongi fehér arcbőrét piros csíkok tarkítják, s a könnyeit a kendőjébe itatja.

Megesik a szívem rajta. Szörnyű őt így látni.

- Ne haragudj. Én szeretlek – átölelem.

Egy puszit nyomok orra hegyére.

Végre meglátom a felfelé görbülő gyönyörű mosolyát. Megnyugszom, hogy újra így ragyog, bár még mindig megviseltnek tűnik. Szemei alatt táskák éktelenkednek, amit talán annak köszönhet, hogy miattam egy szemhunyásnyit sem aludt.

- Többet ne ijessz meg így, jó?

Biccentek.

- Amúgy meg én is szeretlek – adja vissza a puszit a pofimra.

   Ezúttal viszont nem úgy dobban meg a szívem a világ legszebb szójára. Már nem…

26. fejezet

Képtelen voltam megcsiklandozni J-Hopeot, mert túl erős és fürge hozzám képest. Feladom a dolgot, és visszaesek a párnák közé. Lehunyom pilláimat, hogy megpróbálkozzak a visszaalvással. Egy kissé kótyagosnak érzem magam, ezért döntöttem úgy, hogy még visszafekszem egy órácskára.

   Viszont Hoseok ebben is megakadályoz. Oldalára fordult, hogy engem fürkészhessen, ami meglehetősen idegesít akkor, amikor az ember szeretne aludni.

- Oké, én így nem tudok pihenni – ülök fel.

„Akkor ne nézzelek?”

- Mindegy, nem lényeg.

Kiveszem a kezéből a telefont, hogy megnézhessem, mennyi az idő. – Úristen, már dél is elmúlt! – felállok sietősen és elkezdem felhúzni a cipőmet.

      Csalódottan nyújtja át nekem a készüléket, hogy olvassam el a kérdését, amely pontosan így hangzott: „Hova mész? : (”

- Haza – megállok minden folyamattal és dermedten ránézek kölyökkutya képére. – De ne tedd már velem ezt Hope. Nem maradhatok. Suga… - egyszerre tekintünk el más-más irányba. – Szóval Ő már vár rám.

„Megértem…”

- De ma éjjel visszajövök, ha minden igaz. Valahogy meglógok, ha nem sikerül egyességre jutnom vele.

„Siess vissza!”

- Igyekszem. Na, én tényleg megyek. Köszönöm, hogy itt aludhattam, és még egyszer szeretnék elnézést kérni Suga miatt. Többet nem fog előfordulni.

   Rámarkolok a kilincsre, kinyitom az ajtót, és átlépem a küszöböt. Visszatekintek a csábítóan fekvő fiúra, aki teljesen megtörve figyeli lényemet. Intek neki, de Ő csak egy hangosabb lélegzetvételt tudott kiadni magából, és mintha félmosolyt eresztett volna eközben a maszkja alatt.

 Magam mögött hagyom az egyke, szomorú kölyköt, akinek az arckifejezését nem tudom kitörölni emlékezetemből. Annyira csábít, hogy visszamenjek hozzá és elköszönjek tőle normálisan.

Kikelek ábrándozásomból, s még mindig a kilincset szorongatva állok az ajtó előtt, amit becsuktam magam után. Feltekintek a lépcsőre, amit még életemben nem láttam, de arra a következtetésre jutottam, hogy Hoseok kis szobája egy eldugott alagsorban található. A legnagyobb probléma az, hogy tegnap este nem szabadott lesnem, tehát fogalmam sincs, hogy most mégis hol vagyok.

Megkocogtatom az ajtót mutatóujjam ízületével. Alig telik bele fél percbe, és már tárva nyitva előttem az ajtó, amit maga Hoseok nyitott ki nekem. Ott állt még mindig mélabúsan, én pedig akarva, akaratlanul is, de szorosan csípője köré fontam karjaimat. Álmos fejemet beledörzsöltem fekete pólójába, aminek kifejezetten J-Hope illata volt egy kis alvós aromával.

- Hogy kell kimenni innen? – kérdem tőle.

Leszedi magáról kezeimet és leguggol előttem.

Hezitálva bár, de újra rávetem magamat a hátára. Ő könnyedén feláll velem, miután bebiztosított, hogy még véletlenül se történjen valamiféle baleset.

  Nem tudom eldönteni, hogy vállába kapaszkodjak, vagy esetleg legyek oly bátor, és kulcsoljam össze kezeimet nyaka körül. Végül az első mellett döntök, de Hoseok maga kényszerít arra, hogy legyek hozzá közelebb.

  Arra kér, hogy nyakába kapaszkodjak. Eleget teszek neki, és valljuk be, én is jobban élvezem így az utaztatást, akármennyire is érzem magam kényelmetlenül. Hiába aludtunk együtt, és ölelgettük egymást, mégis még mindig zavarba ejt, ha hozzámér gyengéden, vagy éppen fordítva.

- Most jegyezzem meg az utat?

Bólint.

- Nem biztos ám, hogy visszatalálok ide elsőre. Este várjál rám valahol. Jó?

Előre biccenti buksiját.

       Végre ismerős helyre érünk, és innentől már magam is jól ismerem a terepet. J-Hope így sem akar letenni, csak battyog velem tovább.

Elég hamar kiérünk. Az oszlopok közt átsüt a nap és rácsokat képez árnyékuk a poros földön. A nem napsütötte részen rak le Hope. Sejtésem szerint azért, mert nem nagyon bírja a napot.

- Köszönöm, hogy kikísértél.

Legyint.

- Akkor este tényleg itt legyél. Pontosan itt várj. Sietek, ahogy csak tudok.

„Rendben. Én nagyon várlak!”

- Ah, ne tedd már ilyen nehézzé az elválást Hope!

Egy szempillantás alatt karjaiban találom magamat.

- Mondom. Hoseok! Eressz el.

Megrázza hevesen fejét.

- Na, kérlek. Mennem kell. Suga így is ki lehet rám akadva. Nem is tudom, mit mondjak neki.

Vállat von.

- Ne már. Most komolyan kérdezem.

Elenged, hogy begépeljen valamit a mobilba.

„Hazudd azt, hogy megerőszakoltalak”

- Kurva vicces vagy, tényleg… - poénját sajnos nem sikerült értékelnem túl kedvesen.

„Hát, én sem tudom”

- Azt mondom, hazamentem miután ők is elhagyták a gyárat.

„Ők?”

- Akarom mondani Ő – ez most egy hajszálon múlott.

Szerencsére Hope nem az a követelőző típus, így nem nagyon firtatja tovább a „nyelvbotlásomat”.

- Na, én most tényleg elmegyek. Vigyázz magadra és senkit ne bánts! – mutatóujjammal fenyítem.

Bólogat.

Megragadja csuklóimat és közelebb húz testéhez.

Nem tudom ezzel mit akart, de nagyon fürkészi fekete bogárszemeivel lélektükrömet. Ezúttal nagyon csillogott a szivárványhártyája és a pupillája. Fogalmam sincs, minek köszönheti ezt a ragyogást, de még szebbé váltak szempárjai, mint eddig voltak. Még mindig képtelenség belőle bármit is kiolvasni. Olyan, mint egy duplazáras széfajtó, ami csak arra vár, hogy feltörje valaki, és kiszedjen belőle minden jóságot.  

Érzem, hogy én leszek az a valaki, csak időt kell adnom mindkettőnknek. Viszont ha egyszer Hoseoknak megerednek az ujjai és mindent leír, amiért Ő most olyan, amilyen, akkor az azt is jelenti, hogy ki kell tálalnom Rap Monsternek is. De azok után, hogy J-Hope ennyire megbízik bennem… Nem leszek képes elárulni őt.

     Kocsi híján gyalog keltem útnak, miután elbúcsúztam a „gyár szellemétől”.

A tűző napon sétálás nem fog a kedvenc időtöltéseim közé tartozni, abban biztos voltam már az első 5 percben is. Pedig annyi idő alatt alig mentem valamennyit, de nagyon kivert a víz. Ki is van száradva a szám és pénzem sincs, hogy betérjek egy kisboltba vízért.

Így folyadék és árnyék hiányában inkább megtempóztam lépteimet, hogy legalább előbb érjek haza, ha már ennyi gonddal kell szembesülnöm.

    Több órás bolyongás után megpillantottam a házat a kisbolttal együtt, és majd kicsordult a könnyem örömömben. Az utolsó pár métert futva tettem meg. A lépcsőházban kettesével szedtem a fokokat, és az ajtót szinte betörtem.

Első adandó alkalommal a konyhába rohantam és megeresztettem a csapot, ami alá bedugtam a fejem és kortyolni kezdtem a hideg és selymes vizet.

 - Csak nem hazataláltál? – mély, dörmögő hang csapja meg fülem.

Most mit mondjak neki? Hogy került egyáltalán hozzám Suga?

25. fejezet

Összeszorítom szemeimet.

    Vajon most fogja széjjelszaggatni a szívemet a golyó, vagy máshová fog becsapódni?

Érzem, ahogy elsuhan mellettem, s a karomról a bőrt elég sok rétegben leszántja róla.

Felordítok az égető fájdalomtól.

       Könnyek csordulnak le arcomon, melyek végiggördülnek rajta, s a porba vetik magukat.

Megérzem, ahogy Suga hátamnak simul, s ki akarja nyújtani karomat, hogy láthassa a sérülést.

Ellenkezem, mert valami iszonyatosan sajog a felkarom, és nincs annyi munícióm, hogy bármerre is megmozdítsam.

 Másképp helyezkedik Suga, hogy végre hozzáférhessen és tanulmányozhassa a sebet.

        Engem mégsem Ő érdekel. Sokkal inkább egy másik fiú, aki történetesen még mindig ott áll rémült fejjel. Üveges tekintete és sápadt arca arra a következtetésre juttat, hogy nem engem akart célba venni.

Félve bár, de rám tekint. Bűnbánóan.

Egy lépést tesz felém, de ezt Suga is érzékelte.

- Te még itt vagy? Húzz el innen, értetted? De egyszer kurvára el lesz verve a picsád, addig éljek! - szólt Suga.

Hoseok csendben letette a fegyvert a porba, hátat fordított és elment. Pár lépés után elnyelte a sötétség egész alakját.

- Nagyon fáj? - kérdezi Yoongi.

- Hát, nem a legkellemesebb. Talán ha lenne valami, amivel bekötözhetnénk.

- Ahhoz ki kell mennünk a kocsihoz. Fel tudsz még mindig a hátamra mászni?

- Egy kézzel nem hiszem, hogy tudok kapaszkodni.

- Ahj, faszom. Gyere, felveszlek. Ígérem, szorosan foglak.

- Én megbízok benned.

Homlokon csókol.

- Na, induljunk haza. Ma nálad alszunk.

- De hát miért? – kérdezem, miközben megpróbálok Suga hátára mászni.

- Mert van egy-két megbeszélni valónk. A többieket meg nem akarjuk zargatni. Megeshet, hogy kicsit hangosabb lesz a beszélgetés köztem és Monster között, mert gecire kezd elegem lenni az ötleteiből.

- Higgadj le Suga. Nem esett bajom!

    Vagyis de, igenis esett, s ezek után nem tudom, hogyan fogom Sugát meggyőzni arról, hogy nem fog történni semmi rossz velem a gyárban, akkor, ha továbbra is visszajárok.

Majdnem húsz percet töltöttünk bent, mire kitaláltunk. Yoongi meggörnyedten ledob magáról, és hátát fájlalva letelepedik egy nagyobb darab kőre.

- Ne haragudj.

- Áh, nem, dehogy. Könnyű vagy, csak hosszú volt az út idáig.

- Lyn? Mi volt bent? - szalad felénk Monster.

- Bazdmeg, még jó, hogy nem ölték meg! NEM TUDOM MI A JÓ ÉDES KURVA ANYÁMNAK KELLETT KITALÁLNI EZT AZ EGÉSZET!!! Annyira hülye ötleteid vannak, hogy az egyszerűen hihetetlen! Hogy voltál képes beküldeni egy lányt? HOGY? - leüvölti Yoongi RapMon fejét. Nekitámad.

- Hé, hé, hé, álljatok le - vág közbe T-Jo. - Ezt majd megbeszéljük szépen, nyugodtan otthon.

- Lynhez megyünk - ezúton fel is állt, s a kocsihoz gyalogolt.

- Mi a faszom volt? - ragadja meg lüktető karomat Monster.

- Ne, úristen, eressz el, ez nagyon fáj! - kihúzom végtagomat markából.

- Mond el, mi volt?

- Én... komolyan semmi! Felejtsük el az egészet. Holnap visszajövök, bármi is lesz - nyöszörögve a gyár felé lestem, hátha meglátom Hoseokot.

- Lyn, te vérzel. Mit tett az a szörnyeteg?

- Értsd meg, nem tehet róla! - kiáltom hisztisen.

- LYN! MI TÖRTÉNT A GYÁRBAN? - minden egyes szót jól artikuláltan, hangosan üvölt. Közben kezével hadonászik, hogy jobban átadja a kérdését.

- Mondom, hogy semmi! Hagyjatok békén!

      Gondolkodás nélkül elfutok. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy visszaszaladjak a sötétségbe, de úgy éreztem ez lesz számomra a legjobb megoldás. Itt nem bánthat senki. A gyár nem olyan veszélyes, mint amilyennek azt hiszik.

     Hallom, ahogy Monster és T-Jo szaladnak utánam, de az első oszlopnál megállnak. Nem futnak tovább.

-Gyere vissza! - visszhangzik Monster hangja.

Nem válaszolok, csak futok céltalanul a vak sötétben.

Váratlanul nekiütődöm egy szilárd testnek.

Hátrahőkölök ijedtemben, de az alak magához húz.

- Hoseok?

Hideg, hosszú ujjaival beletúr hajamba, s végig simít rajta.

       Szorosan magamhoz ölelem vékony derekát. Könnyáztatta arcomat belevetem sötét ruhájába, s beledörzsölöm képemet. Hoseok illata olyan, mint a friss menta és az üde eső egyvelege, mely valamiért a hegyi levegőt juttatja eszembe.

     Elengedem J-Hopeot, hogy levegőhöz tudjon jutni.

- Jaj, ne haragudj, nem akartalak így megijeszteni - törlöm ki a maradék cseppeket szemeimből.

Megrázza fejét.

    Egy pillanatig kínos csend áll közénk, s csak a szipogásom hallatszik és a szakadozott lélegzetem.

Hoseok benyúl a zsebembe és kiveszi belőle a telefont.

`Nagyon sajnálom Lyn`

- Mit?

”Én nem akartalak meglőni...”

- Nem, semmi gond. Tényleg. Annyira nem vészes. Mondjuk jó nagy szerencsém volt, az már egyszer biztos.

`Lyn?`

- Mond.

„Ki volt az a fiú?”

Pár másodpercig elgondolkodom, hogy mit válaszoljak kérdésére. Végül rávágom az igazságot: - A barátom.

„Ah, értem. :/”

Újra hozzábújok Hoseokhoz, mert úgy érzem, a hír hallatán kicsit megtört.

- J-Hope? Te miért támadsz meg mindenkit, aki erre téved?

„Már mondtam, hogy titok. Sajnálom, de tényleg nem mondhatom el. Az életembe kerülne. Már nem mintha oly fontos lenne számomra a sajátom.”

- Ne is mondj ilyeneket! - rácsapok mellkasára mérgesen.

„Amúgy szeretnék bocsánatot kérni azért is, hogy megtámadtam a barátod.”

- Én meg azért, hogy így elküldött téged.

„Teljesen igaza volt.”

- Hope, nem. Nem volt igaza. Te is megijedtél és ezt látta is rajtad. És kétszer se mondom, hogy segítettél volna nekem a seb bekötésében. Ó, erről jut eszembe, lehet le kéne kicsit fertőtleníteni - nézek a sebemre. A vér már elkezdett rajta alvadni, tehát az elvérzést is megúsztam.

„Akkor most olyan helyre viszlek, amit még senki más nem látott.”

      Érdekesen hangzik. Izgatottan rátekintek kisfiús arcára, ami csak úgy ragyog, még a koromfeketeségben is.

      Úgy dönt, karjaiban fog elvinni arra a bizonyos helyre. Fejemet vállára hajtotta úgy, hogy pilláimat belenyomta felsőjébe.

Egy utolsó üzenetet még gyorsan belepötyögött a készülékbe nagy nehezen, majd átadta azt nekem.

„Ne less, kérlek.”

    Hát szavainak megfelelően visszahajtom nehézkes kútfőmet vállára és nyaka felé fordítom arcomat, hogy közbe azt tanulmányozhassam.

     Bőre rikítóan fehér ezen a területen is. A súlytól, mely ez esetben az én teljes alakom, kicsit jobban kiduzzasztja ereit. Férfias illata itt a legerősebb. Szinte mámoros érzést kelt bennem az aromája.

Több perces gyaloglás után végre megáll, és letesz valami puhára, ami majdnem a földel egyenlő mélységben van.

    Felnyitom pilláim, hogy körültekinthessek.

Egyetlen egy lámpa ég az egész szobában. Az is csak éppen hogy pislákol, de még ez is megvakít ennyi sötét után.

- Hol vagyunk?

„Ez itt a szobám! :)”

Ezután alaposabban is vizsgálat alá veszem a helységet.

     Maga a szoba nem túl nagy és eléggé ijesztő. Az egészben van egy matrac, melyre Hoseok letett. Még lepedő sincs rajta, csak egy vékony paplan, mely gombócba van összegyűrve, és egy nagypárna, amin kék színű huzat van.

      Az egyik fal csak fegyverekkel van tele. Mindenfélével. Puskától kezdve kisebb pisztolyokig egészen a rakétavetőig minden. Ámulva lesem a kopott eszközöket.

Hoseok krákog egyet, mire ránézek.

- Ez... Ez mind a tied?

Bólint.

- De hát... Hogyan? És minek?

„Találtam őket itt.”

- Hát, de ez egy szeszgyár! Hogy kerül ide ennyi fegyver?

„Te nem ismered a gyár sztoriját? :O”

- Hát nem igazán.

„Dolgozott itt egy Lee Cha Woon nevű férfi, aki szesz mellett mást is szállított a vevőinek.”

- Vagyis?

„Vagyis fegyvercsempész volt. A legtöbb holmiját a gyár egyik alagsorában rejtette el, csak nem számolt azzal, hogy ez milyen veszélyes az itt dolgozókra nézve. A gyár azért ment csődbe, mert az igazgatót beperelték, miután több munkaereje is felrobbant az egyik működő kézigránáttól. Még az volt a nagy mákjuk, hogy eléggé elszigetelve volt tárolva, tehát nem volt nagy a robbanás ahhoz, hogy tűz üssön ki az egész épületben, csak az egyik szinten. Ha jól emlékszem, egy széfbe volt elzárva a kicsike. De nem a legerősebbe.”

- Az szép. Ugye neked nincs gránátod?

„Dehogy van.”

- Huh, akkor jó - nyugszom meg.

     J-Hope kinyitja a kis szekrényét és előkap egy kis, piros dobozt, amin a vöröskereszt jele díszeleg.

Leül mellém. Nekiáll kibontani a fémdobozt, ami már kissé be van rozsdásodva, így nehezen akarja megadni magát.

Végül Hoseoknak mégis csak sikerül.

     Előkutatja belőle a gézt és a jódot. Kibontja a fiolát, s ráfolyatja a sebre a hideg, sárgás-barnás löttyöt.

Az végig folyik a könyökömön, de Hope gyorsan letörli egy darabka gézzel.

Aztán egy hosszabbal körbe tekeri a sebet. Köt rá egy masnit a végére, s elégedetten megcsodálja munkáját.

- Nagyon szép lett. Köszönöm - rávigyorgom.

„Én tehetek róla, így csak természetes, hogy meg is gyógyítalak.”

     Felkel mellőlem. Az íróasztalához battyog, amin több maszk is hever. A tüskés díszeleg így is a legjobban mind közül. A jelenleg viselt volt rajta akkor is, amikor a Holdat lestük.

     Valami után matat, de úgy veszem észre, hogy meg is találta azt, amit keresett. Háta mögé dugja, míg visszajön mellém. Helyet foglal, és akkor felmutatja a piros kis filcét.

- Mit akarsz ezzel?

Megragadja a kötést. A masnit feljebb csúsztatja és firkant valamit a gézre, majd visszaereszti rá a csomót.

- Mit rajzoltál rám, te?

Kíváncsian meglesem alkotását.

     A masnit eltolom, és akkor felfedezem az apró, piros szívet az anyagon. Pont akkora, hogy a masni tökéletesen elfedje.

     Első gondolatom az egy hatalmas szivárvány volt, amit most legszívesebben kihánynék, mert egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet valaki ennyire édes, aztán pedig eszembe jutott, hogy ezt a takarásos dolgot mind Suga miatt csinálta...

      És elkeseredem.

Egyre inkább kezdek rádöbbenni, hogy ez a fiú itt mellettem maga mellett szeretne tudni úgy, hogy közben tudja, nekem van már barátom.

        És talán a legrosszabb, hogy bár Hoseok egy hidegvérű gyilkos, a maga módján egy jószívű, kedves, s szelíd fiúcska. Suga pedig védelmez, és szeret teljes szívéből, hisz szíve csakis egy emberért dobog. Néha talán kicsit agresszív, de erről csak a féltés tehet.

- Nagyon aranyos szív lett - jegyzem meg.

„Biztos? Nem tudok szépen rajzolni.”

- Nekem nagyon bejön.

„Akkor jó.”

Ledőlök az ágyra pihenés gyanánt. A lábaim rohadtul fájnak.

„Aludni szeretnél?”

Bólintok.

   Izmaim remegnek a kimerültségtől.

    Hoseok lekapcsolja a villanyt, de a Hold így is beragyog elég erősen.

Hope leül a poros földre és már dőlne hátra, hogy lefeküdjön, amikor megállítom: - Most nehogy már ott aludj. Ne kínozd magad Hope!

Rémült nyuszi tekintetét rám szegezi.

- Aludj velem. Nem harapok - nevetem.

„Biztos?”

-              Igen, csak no, indulj meg! - invitálom a matracra.

Felkúszik, s a falnak nyomódva lefekszik.

- Hát Hope, ne már! Nem vagy te faliszőnyeg. Gyere közelebb. Amúgy is csak egy párna van meg takaró.

Lassacskán közelebb araszol. Talán éppen hogy csak rajta van a feje a párnán. A takarót rám teríti rendesen, de saját magának alig hagy egy kis helyet.

- Seokiii! Ne csináld, komolyan. Tessék, itt a fele - adok még neki a paplanból.

Mindketten egyszerre fordultunk meg, s akkor találkoznak íriszeink.

     Tetőtől talpig pír lepi el testem, s ezzel Hoseok se lehet másképp.

Finom ujjai gyengéden megcirógatják első hajtincseimet, majd fülem mögé tűri a szálakat.

- Jó éjszakát - suttogom lecsukott szemhéjjakkal.

     Pár percig várok, míg leesik, hogy bizony Hoseoktól talán sose fogom visszahallani ugyanezt. De tudom, hogy Ő maga is ezt kívánja nekem.

      Félálomban jártam, amikor apró nyomás érte homlokom.

Sejtettem mi lehetett az, de nem akartam elhinni. J-Hope talán levette volna a maszkját? Vagy csak én álmodtam?

     A poros ablakon beszivárgó fény olyannyira sütötte testem, hogy már nem bírtam tovább. Kinyitottam szememet, de rögtön vissza is zártam.

    J-Hope fényes cipzárjával találtam szembe magam, de irtó közelről. Feltekintettem a személyre, akivel valahogy az éjszaka közepén csaknem teljesen egymásra másztunk. Keze a csípőmön pihent, én magam pedig pulcsiját gyűrve kapaszkodtam belé egész éjszaka folyamán.

     Arcán kis mosoly ült, izzadtságcseppek gördültek le homlokán, mert őt is sütötte a nap, és egyenletesen vette a levegőt. Egyszerűen gyönyörű volt.

Lehúztam neki a cipzárt, hogy ne legyen annyira melege, de kinyitotta rá a látószervét.

    Lepislantott rám, mire kuncogott egyet, s megsimogatta oldalamat.

- Jó reggelt - suttogtam rekedten, szemeimet dörzsölgetve.

      Mindkét keze segítségével egy szívecskét formált velük, amolyan neked is visszajelzésként.

Szégyenlősen bebújtam a kis résbe, melyet az én testem és az övé képzett, s eltakartam takaróval pirospozsgás arcomat.

        Hoseok lerángatta rólam a pokrócot, s addig harcolt, míg ki nem szedett a résből. Mutatóujjával felemelte állam, hogy pupillámba nézhessen, de megint vér szökött az arcomba, ezért inkább a mellkasába bújtam.

      Nevetve hátára feküdt, én pedig dőltem vele együtt. Keze hátamat szeretgette, amitől áramütés szerűen kirázott a hideg.

- Jól van, most már fejezd be a nevetgélést. Tényleg nem vicces.

Valahonnan előkerül a mobil.

„Nem, valóban nem az, de olyan aranyos vagy, amikor így bújsz. És ilyenkor mindig csikál a hajad.”

- Ó, hogy csiklandós is vagy? - örömteli vigyorral feltápászkodom kezeimre, hogy lenézhessek áldozatomra, akin végre bosszút állhatok. – Neked most véged Hoseok!

24. fejezet

- Amint már mondtam, nem kedvelem a titkokat. Nem lehetne esetleg hogy megoszd velem?

Fejrázás a válasz.

- Ühm, pedig kíváncsi vagyok.

Félénken ráhelyezi közelebbi kezét a hajtövemre, s megsimogatja gyengéden. Annyira belepirul a saját kedvességébe, hogy inkább befejezi a cselekedetet és visszatér a telefonom nyomkodásához. Megnyitja a SELCA TIME mappámat, a fotótárból. Először megijedek, hogy vajon milyen ocsmány képek lehetnek benne rólam, aztán rájövök, hogy pontosan ebben az almappában található, azaz ominózus kép, amit rühellek másnak megmutatni, de néhanapján olyan jókat röhögök rajta. A barátaimmal együtt hülyültünk, amikor készült a kép, és rajtuk kívül még senki nem látta, tehát most sem szeretném felfedni az én kis titkomat.

   Nagy erőkkel próbálom kivenni Hope kezéből a tárgyat, de ő kitartja karját, amivel egészen az ablakpárkány széléig eltol, Ő maga pedig mosolyogva (vagyis azt szűrtem le apróra összeszűkült szemeiből, hogy vigyorog) lapozgatja a képeket. Tudom, hogy már csak pár csodás selca, és bizony elérkezik ahhoz a bizonyos borzadályhoz.

- J-HOPE! Állj le! Ne nézd tovább, kérlek! – könyörgöm neki feleslegesen.

És akkor megnyitja a képet. (link)

Hangtalanul, csapkodva nevet. Ijesztő ezt látni, mert ha nem tudnám, hogy Hope néma, azt hinném, fuldoklik.

- Nem nevetséges! – sértődötten kikapom kezéből a telefont és kilépek a képekből.

Hevesen bólogatva vinnyog és tapsikál tovább.

Elfordulok.

Hope pedig hirtelen eltűnik mellőlem.

Hangtalanul, mint valami szellem.

Talán öt percbe se tellett, mire visszajött a rácsoknál. Leült.

Valami különös változást észlelek rajta, de nem tudom, mi a furcsa.

Sokáig bámulom arcát, mire rádöbbenek. Hope maszkot váltott. Sehol egy tüske, fémes csillogás. Ezúttal csak egy fekete anyag takarta markáns fejének felét. Egy kis fém pánt helyezkedett el az orránál, és össz-vissz ennyi volt rajta a fémes anyag, ami már valamivel jobb.

    Bambulás közben teljesen megfeledkeztem róla, hogy én most haragszom J-Hope viselkedése miatt, ezért újra elfordulok előle haragos fejjel, összekulcsolt karokkal.

   Érzem, ahogy közelebb csúszik hozzám. Lassan és óvatosan derekamra téved mindkét keze. Alig mer hozzámérni; szinte meg se érzem kezeinek jelenlétét testemen.

Egyszer csak valami nyomást fejt ki vállamra. Fülemet megcsiklandozza a selymes haja, ahogy elhalad mellette. Megáll, s nekidönti fejét arcomnak.

- Hope? – meglepődve tekintek lecsukott, hosszú pilláira.

Egy papírt nyom a kezembe.

„Sajnálom, nagyon aranyos vagy azon a képen”.

Akaratlanul is elmosolyodom.  

- Ne hazudj.

Széttárja előttem ujjait.

Egy pillanatig elgondolkodom, mit akar tőlem, aztán rádöbbenek, hogy a telefont.

Felsóhajtok.

- Jó, visszakapod – a kezébe nyomom.

Örvendezve megkeresi rajta az SMS írót,és bepötyögi, hogy: „Nem hazudok”

Újra bemegy a fotómappába, s felkeresi a képet. Ezúttal nem nevet. Megnyitja az opciókat, és kiválasztja a Használata, mint-ben a Háttérképet.

- Hope, ne már! – féloldalasan felhúzom számat és összeráncolom homlokomat.

„De”

- Nagyon csúnya vagyok rajta.

„ Szerintem meg NEM. Édes vagy, és kész ! :)”

A smiley láttán újra visszaváltok vidám mosolyra.

- J-Hope? – töröm meg a hosszas perceket, melyekben csak a szél süvítését és egymás sóhajait hallgattuk.

„Hm?”

- Mi az eredeti neved?

Csendben nézi a világító telefont, ami az ölemben pihent Hope mancsai közt.

„Nem mondhatom meg”

Pedig már reménykedtem, hogy megbízik bennem annyira, hogy elmondja.

- Kár – lebiggyesztem ajkamat.

„Jung Hoseok” – gépeli be iszonyat lassan. Betűkként megállt úgy egy percre.

Belenézek csillogó, koromfekete szemébe, ami arcomat fürkészi.

- Szép név – jegyzem meg.

„Dehogy szép”

„A tiéd biztos szebb…”

- Én nem szeretem.

„Miért?”

- Mert nem. Valaki más jut róla eszembe, és őt nem igazán kedvelem.

„Elárulod a neved?”

- Te sem akartad. Most megérdemelnéd, hogy ne mondjam el, de nem vagyok az a fajta. Lee Yoo Na. Vagyis LYN az első kezdőbetűket összetéve.

„A-ha, így már értem. Különben nem értem, mi a bajod ezzel a csodás névvel.”

- Már mondtam.

Hoseok végül újra a képek közt találja magát, s folytatja onnan, ahonnan abbahagyta. Mindegyikről meséltem neki pár sort. Ő csak bólogatott vagy mosolygott.

     Éppen a családomról készült kép volt soron, amikor valami csörömpölést hallottam odabentről. Hoseok is felkapta fejét rá.

„ Maradj itt!” – irtó gyorsan begépelte ezt a két szót és a kezembe nyomta a telefont. Egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség.

Rálestem az órára, de az még csak most érte el a 2-őt, tehát ezek nem lehetnek Rap Monsterék. Akkor mégis ki ólálkodik a gyárban?

Hallgatnom kéne J-Hopera, és itt kéne maradnom, de annyira kíváncsi vagyok. Rossz előérzetem van, s ez nem hagy nyugodni.

Hoseok után nem eredhetek, mert fogalmam sincs, hogy merre lehet. A lépcsőt viszont megtalálom, amin feljöttünk, és gyorsan le is futok rajta.

   Hevesen dobogó szívem azt diktálja, hogy a tartályokhoz kell mennem, így nekiiramodok, s elég hamar meg is érkezem a két hatalmas tárgy elé.

De ott senki sincs.

Csendben hallgatózom, de szívverésemtől semmit se hallok. Mély lélegzeteket veszek dohos levegőből, hátha az segít lenyugtatni.

Kifújom magam, s folytatom a fülelést.

A csörömpölést újra meghallom. Ezúttal, ha jól sejtem onnan, ahol Daet megölték.

Szedtem lábaimat, ahogy csak bírtam.

Futás közben a por belement szemembe, s könnyeket fakasztott.

Alig láttam valamit, így fel sem tűnt az előttem lévő vastag cső.

   Meglepetésszerűen ért, a bokám nekiütődött, s hasra estem. A deja vu érzés még sose volt ennyire erős nálam. Szinte dettóra ugyanaz történt, mint első alkalommal.

Nyöszörgések közepette feltápászkodtam, s meglestem lehorzsolt tenyereimet. Annyira most nem véreztek, mint azelőtt, bár ezúttal sem szebb a látvány.

Bokámon érezhető, hogy kicsit meg van duzzadva, és holnapra talán egy bazinagy kék-zöld folt fog éktelenkedni rajta.

- Remek! – sóhajtok fel szerencsétlenségemben.

- Lyn? – ismerős, mély hang zengi át a környező területet.

Aortapumpám hevesen nekikezd dörömbölni mellkasomban.

- S-S-Suga? – dadogva,s  talán kicsit halkabban, mint a másik illető kiáltom a nevet.

Kijön az árnyékból az alak.

- Te mit keresel itt? – tátott szájjal, teljes ledöbbenéssel ülök a földön bokámat szorongatva.

- Én is pontosan ugyanezt kérdezhetném tőled! Most kurvára de elmegyünk innen. Te kajakra nem vagy normális! Soha, de soha a jó büdös életbe nem jöhetsz ide vissza. MEGÉRTETTED? – üvölt rám.

- M-meg – makogom vissza.

- Helyes. És most gyere. Felveszlek a hátamra.

Leguggol elém, én pedig már nyúlnék, hogy átkarolhassam nyakát, amikor megpillantom Hoseokot. Előttünk.

   Újra a tüskés maszk díszeleg rajta, kezében pedig egy fegyvert szorongat.

A pisztolyt kitartja, s Sugára céloz.

Összeszűkült pupillákkal, minden porcikámat bevetve ellököm Sugát magam elől, s kivetődöm teste elé. Hangosan felkiáltom, hogy: - Neeee!

De addigra már elsült a fegyver. 

23. fejezet

- Yoongi?

- Hm?

- Most már visszamennénk?

- Miért ennyire sietős?

- Ühm, hát nem az, csak melegem van idekint. Amúgy hány óra?

- Olyan 5 körül lehet talán.

Több mint 7 óránk van még az akcióig. Addig le kell, hogy itassam a többieket. Hogyan oldjam meg?

- Szerintem menjünk vissza.

- De Monster totál ki van bukva rám. Nincs kedvem a képéhez.

- Hát kérj tőle bocsánatot.

- Biztos nem.

- Suga. Tedd meg, és hidd el, minden rendben lesz.

- Áh, most egy darabig pikkelni fog rám a leader, de leszarom. Akkor menjünk fel?

- Kérlek. Beszélnem kell Monsterrel.

- Miről? Mostanában annyi mindenről dumáltok.

- Mindegy. Erről-arról.

- Még mindig nem szeretnél róla beszélni?

Dehogynem. Szívem szerint elmondanám… de megint én lennék a picsa, aki nem tudta tartani a száját.

   Megrázom a fejemet.

- Akkor nem nyaggatlak tovább. Na, gyere nyuszi. Azt a whiskyt még meg kell innunk kettesben.

- De nem azt mondtad, hogy nem ihatok többet?

- Most megengedem – kacsint. – De csak akkor, ha mértékkel.

    A 4. üveg Soju körül tarthatok. Ezúttal csak vihorászok a többiekkel, és figyelem őket, illetve hallgatom figyelmesen a jobbnál jobb sztorijaikat. Minél részegebbek, annál undorítóbb témák kerülnek az asztalra. 10 óra körül a buli a tetőfokára hágott. Monster, Suga és Jung Kook freestyleoztak, Jin néha-néha beleénekelt, T-Jo és H nyomták alá a beatboxot, én pedig mosolyogva tapsikoltam.

   És pontosan 12 előtt 5 perccel befejeztük a bulit. Hirtelen mindenki elvonult aludni. Suga volt az utolsó, aki kint maradt a nappaliban velem, T-Joval és Monsterrel. Kérdezte, hogy nem-e megyek be vele, de gyorsan leráztam egy nemmel.

- Akkor indulhat az igazi buli? – kérdezi tőlem RapMon.

- Hát, ha nagyon muszáj. Amúgy nincs fájdalomcsillapítótok? Szétrobban a fejem – masszírozom halántékomnál fájó végtagomat.

- Nincs, sajnálom. Viszont tényleg el kell induljunk.

- Hát legyen – nehézkesen felállok, megtornáztatom elgémberedett testemet, és felhúzom a cipőmet.

    Fegyverekkel a kezünkben vágtunk neki a sötét éjszakának. T-Jo beindította a lopott kocsit, s alig 15 perc alatt már a gyár előtt álltunk mind a hárman, s hallgattuk a süvítő szelet.

- Lyn. Beszéljük meg. Most pontosan hajnali 1 van. Bemész és maximum fél 3-kor kijössz. Tehát van egy és fél órád. Elég lesz?

- Bőven. Még sok is.

- Telefon gondolom nincs nálad.

Felmutatom a kicsikét.

- Ezt honnan?

- Suga nem tudott róla, hogy van egy tarcsi mobil is.

- Rafinált vagy. Ha gond van, itt a számom – bepötyögi gyorsan a készülékembe – vagy 911. De szerintem te is tudod, hogy ésszerűbb engem hívnod.

- Igen. Még valami?

- Jó legyél. A késedet pedig tedd el, és csak nagy vészhelyzetben vedd elő. Nem foghat szimatot.

- Jó. Indulhatok?

- Menj. Mi itt leszünk a kocsiban.

Útnak eredek. Az első akadályt könnyedén veszem. Átcsusszanok a kordonok közt, s az oszlopok rengetege felé megyek tovább.

A hasamban megjelennek a pillangók, és izgatottan verdesni kezdenek a gyomromban. A fejem viszont már kevésbé fáj, ami talán a friss levegő miatt van.

   Pár lépés után viszont újra megcsap a jól ismert dohos szag.

- Jól van. És most belépek – nyugtázom el magamnak. Egy mély levegőt veszek, s a bal lábamat beteszem feketeségbe.

Még egy mozzanat, s teljesen elnyelődöm a fojtogató, hideg és büdös levegőben.

Állok, csukott szemmel és várok. Várok az ismeretlenre, aki meg is érkezik.

Hűvös, vékony ujjai befogják számat, fejemet mellkasához szorítja, s valami fémes, szúrós tárgy felsérti a nagy rántástól fejbőrömet. Másik keze nadrágom zsebébe csúszik, ahonnan kiemeli a kést, és messzire elhajítja. Halk csörömpöléssel éri el a földet valahol a távolban.

A hideg ujjak lecsúsznak ajkaimról, körbefonják csuklómat, és arra késztet, hogy forduljak meg.

Szénfekete szemek, hűvös tekintet, ébenfekete haj, tüskés maszk.

      Vonásai meglágyulnak, ahogy felismeri arcomat. Elenged, s szerényen hátrébb lép, miközben tarkóját vakargatja.

- Bocsánat, hogy betolakodtam a gyárba.

Megrázza fejét, amolyan „Semmi baj” jelleggel.

- Biztos nem baj? Nem zavarlak?

Nemleges választ ad.

- Akkor jó.

Leguggol, hogy újra a porba írhasson.

„Miért jöttél?”

- Hogy legyen társaságod. Gondolom, elég magányos lehetsz itt.

„Már hozzászoktam”

- De akkor is. Volt már valaha legjobb barátod?

Elmélázik egy pár perc erejéig, majd nekiesik a poros padló kidekorálásának.

„Nem”

- És ez nem rossz? Úgy értem nincs olyan dolog, amit szívesen megosztanál valakivel? Biztos van. Nekem is van olyan dolog, amit csak egy embernek mondtam el. Bár ő nem a legjobb barátom. Na, mindegy.

„Kicsit sokat beszélsz” – mosolygó szemekkel körmöli le a mondatot.

- Igen, valóban. Ne haragudj.

„Semmi”

„ De most tényleg azért jöttél, hogy itt beszélgess velem?”

- Ühm, igen. Baj?

„Nem, de ez olyan fura”

Csapdának érzi.

- Bennem megbízhatsz – odanyújtom jobb kezemet neki.

Megfogja.

Árulónak érzem már most magam. Hát mi lesz velem 1 hónapon belül…

- J-Hope?

Rám tekint.

- Olyan szépek a szemeid.

Tudom, hogy a maszk alatt egy hatalmas mosoly rejtőzködik. Talán még egy kis pír is.

     Feláll. Megragadja kesztyűs kezével a csuklómat, s elindul velem együtt a gyár sötétebb zugai felé.

- Hova viszel már megint?

Természetesen nem válaszol.

     Újra a hatalmas tartályoknál vagyunk.

- Minek hoztál ide? – nézek körül.

Rám pillant, de hiába várok tőle választ, azt nem kapok.

- Bocsánat. Szoknom kell még, hogy… hogy nem beszélsz.

Megrántja vállát.

„Van egy meglepetésem” – írja. – „De ahhoz a hátamon kell, hogy vigyelek”

Meglepődöm. Első alkalommal rávágtam volna az égbe kiáltó NEM-et, de most mégis csak átgondolom a helyzetet. J-Hope kedves, és nekem ki kell belőle húznom mindent. Most nem szabad elrontanom, mert jó irányba halad a beszélgetésünk.

- Hát legyen.

Karomat átkulcsolom nyakánál, lábaimat beteszem a karjai által kialakított kengyelbe és guggoló helyzetből feláll velem együtt.

Hátra tekint.

- Jól vagyok.

Bólint.

Könnyedén lépked velem, mintha nem is lennék a hátán. Nem tudom, minek köszönheti izmos karjait, de minden esetre örülök, hogy nem egy nyurga gyerekhez van szerencsém.

J-Hope egy rácsos lépcsőn kezd el felmenni, amit eddig még nem is láttam. Elég hosszasan megyünk, mire elérjük a legtetejét, vagyis azt a felfüggesztést, amin múltkor megmozdult az egyik doboz. Pár lépés után egy üveg nélküli ablak előtt megáll Hope.

Letesz.

Ő kilép az ablakpárkányra, és kezem után nyúl, hogy csatlakozzak mellé.

- Én félek a magasságban – világosítom fel Hopeot.

Legyint.

- De nem. Tényleg nagyon félek.

Megragadja karom és kiránt magához. Leülünk mindketten a párkányra.

A Hold megvilágítja J-Hope maszkját, mire az csillogni kezd, s majd megvakít a fénye.

- Nem tudnád levenni ezt a maszkot?

Jobbra és balra mozgatja fejét.

A Holdra mutat.

- Mi van vele? – nézem hosszasan a hatalmas égitestet, de nem tudom, mit akar ezzel mondani Hope.

Egy nagy kereket formál két kezével.

- Jaa, hogy telihold van? – esik le. – Igen, nagyon szép.

Bólint.

Előveszem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél kettő. Már nincs túl sok időm.

Hope kiveszi kezemből a készüléket. Teljesen megörül annak láttán.

- Mi az?

Belép az SMS küldő applikációba és bepötyögi: „ Ezzel tudok írni!”

És tényleg!

- Akkor most már bármikor tudsz válaszolni nekem. Neked adom, ha gondolod.

„Á, nem kell. Ez a te telefonod”

- Amivel tudok veled kommunikálni. Tartsd csak meg. Nekem amúgy is kell egy új.

„Köszönöm”

- Ugyan már, semmiség.

„Akkor jó”

- Hope? Lehet egy kérdésem? – apránként akarom kihúzni belőle a dolgokat, tehát kezdek a legenyhébbel.

„Igen”

- Te itt élsz?

Bólint.

- És miért? – ások mélyebbre.

De újra elakadok. A válasza ismételten egy „Titok” volt.